Az el nem hangzó mondat időnként hatásosabb, mint a beszéd, és a bennünk működő mozgás sokat elárul a világunkról. Ez is kiderül Kozma András dramaturg, műfordító, fesztiválszervező szavaiból, akivel azt követően beszélgetett Filip Gabriella, hogy munkássága elismeréseként az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján a Magyar Ezüst Érdemkereszt (polgári tagozat) kitüntetésben részesült.  

A teljes interjút ITT érheti el.
Nemzeti Magazin, VIII. évfolyam, 3. szám

(…) Az anyanyelve az orosz… 

– Igen. Az édesapám magyar diákként Moszkvában tanult, az egyetemen ismerte meg az édesanyámat, összeházasodtak, és végzősök voltak, amikor én megszülettem. Tehát az orosz lett az anyanyelvem, édesanyámmal a mai napig oroszul beszélek. Egyéves voltam, amikor Magyarországra költöztünk, így már itt jártam óvodába, iskolába, itt érettségiztem, itt végeztem az egyetemet, orosz–történelem szakos voltam. Az egyetemen felvettem még a cseh szakot, sőt, egy ideig tanultam kultúrantropológiát is. 

A japán nyelvet a butoh-tánc miatt kezdte tanulni?  

– Már kamaszkoromban sokat olvastam Japánról, egy időben kimondottan érdekelt a japán kultúra és irodalom. Olvastam Misima Jukio, Abe Kóbó, Óe Kenzaburó könyveit, néztem a japán filmeket, az egyik kedvencem volt Ozu Jaszudzsiró és persze Kuroszava. Tetszett a kalligrafikus írásuk, a különös csengésű nyelvük. Sodort magával a japán kultúra egzotikuma, varázslatos, mágikus ereje. Megfogott a hagyományos, tradicionális japán színház is, a nó, a kabuki és a bunraku. Olyan szintű átszellemültséget, olyan „metafizikus” színészi, emberi jelenlétet ritkán tapasztaltam más színpadokon. Később is, akár a magyar vagy az orosz színházban, leginkább a Japánban látott szakrális odaadás ragadott meg egy-egy kiemelkedő alakításban. Jelentős állomás volt a pályám, a személyiségem alakulásában a Szkéné Színházban látott 1988-as butoh-előadás, Tanaka Min és a Mai Juku csoport bemutatkozása. Ennek köszönhetően jutottam el később többször is Tanaka hakushui farmjára, ahol a természet közelében, együtt élve a növényekkel és az állatokkal zajlottak a tréningek és születtek meg az előadások. 

Tényleg komolyan gondolkodott azon, hogy táncosnak kellene lennie?  

– Akkoriban talán éreztem erre valamiféle indíttatást. Meg is kérdeztem Tanakától, mit szólna ahhoz, ha ottmaradnék és táncos lennék? Nem mondott semmit, de ahogy rám nézett, abból tudtam, ezt a kérdést nekem kell megválaszolnom önmagamnak. Olyan erősen szíven ütött a hallgatása, hogy megértettem, nem állok készen sem lelkileg, sem fizikailag erre a feladatra. Végül nem maradtam Japánban, bár a későbbiekben többször dolgozhattam együtt Tanakával – még táncosként is.  

Táncost mond, de nekem a táncos szóról a néptáncok, a balett-táncosok jutnak eszembe vagy az operett tánckarának tagja… Pedig nyilván nem erről volt szó! 

– Talán inkább a mozgás, mozdulatművészet szót használhatnánk. Erre már sokan tettek kísérletet. Például a Párizsban tanult Dienes Valéria, aki orkesztikának, vagyis mozdulatművészetnek nevezte saját módszerét. De említhetném például Horváth Csabát, aki maga is dolgozott Min Tanakával: ő eredetileg szintén a táncból, néptánctól indult ki, aztán eljutott a fizikai színház fogalmáig. Én ezt a táncot éppen a Tanakának köszönhető élményeim nyomán nem formai oldalról érzékeltem, hanem mint egy belső állapotot értettem meg. Megtörtént velem, hogy hazajöttem Japánból, ültem az íróasztalomnál és azon gondolkodtam, maradjak-e itthon, vagy menjek vissza, legyek-e táncos. Ezen gondolkodtam, és félálomban koppant a fejem az asztalon. Hirtelen azt éreztem, mozdulatlan vagyok, mégis mozog a testem, a lelkem. Rájöttem, hogy a tánc számomra inkább egy lelkiállapot. Ilyen értelemben bárki lehet „táncos” – a színész, a földműves, az újságíró, a tanár –, akinek a lelkében ott van a játékosság, a nyitottság. Az életünknek van egy sajátos, spontán koreográfiája. Én például szeretek barkácsolni, a fával dolgozni, nekem az a munka is olyan, mint a tánc. Vagy ha kimegyek az erdőbe, és nézem, ahogy a szél mozgatja a fa ágait, a lombjait, leveleit, azt látom, hogy a fa is táncol. Táncolnak a felhők, táncol a víz, a Duna, táncolnak a bolygók, az atomjaim. Minden zene és tánc! Így már érthetőbb?  

Ez a finom érzékelés – gondolom – az önismeretet szolgálja. Annak nyilván hasznos, aki gyakorolja ezt a technikát, mert jobban ismeri önmagát. De a színházban nekem, a nézőnek számít-e ez valamit?!  

– Ez attól függ, hogy miként értelmezzük a színház, a kultúra lényegét, hogyan fogalmazzuk meg a kultúra célját. Már a görögök is azt mondták, ismerd meg önmagad. Sokszor idézzük a delphoi jósda feliratát: Gnothi seauton!Ha megismered önmagad, akkor te – mint a nagy egész része – az egészre is hatni tudsz. Ez a belső útkeresés számomra nem köldöknézést jelent, hanem a világ működésének, lényegének a kutatását. Engem ez foglalkoztat leginkább a művészetekben, a zenében, a táncban, a színházban. De önmagam megismerését természetesen nagyban segíti a környezetemmel, a nézőkkel zajló állandó dialógus.

Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy emellett partikuláris dolgokkal is foglalkozzak, például szövegeket gondozzak vagy tolmácsként dolgozzak rendezők mellett. Az én életem vagy munkám során bekövetkezett változásban nyilván közrejátszik az is, hogy közben családos ember lettem, hat gyermekünk van, szakmailag pedig betagozódtam a kőszínházi világba. 

Vannak olyan napok, amikor az ember leginkább csak a porszemlétét érzékeli, mert semmi sem sikerül, fáradt, csalódott, kimerült… Ilyen helyzetben nem nagyon érzékeljük, hogy részesei vagyunk ennek a nagy táncnak. Ilyenkor nem biztos, hogy hatékony lehet egy színházi előadás! 

– Azt nem lehet előre megmondani, hogy kire milyen hatást gyakorol a művészet. Lehet, hogy önmagunk számára is váratlanul éppen egy életre szóló élményt okoz. Lehet, hogy fáradtak vagyunk, de egy előadás hatására döbbenünk rá a sorsszerűségre, mert éppen a kétségeinkre kapunk választ a színházban. Megkockáztatom, hogy amikor rossz kedvünk van, elkeseredettek vagyunk, amikor arra sincs erőnk, hogy magunkra öltsük a mindennapi álarcainkat, felvegyük a pózainkat, talán éppen akkor vagyunk a legnyitottabbak. És előfordulhat az is, hogy kipihenten, felkészülten, tele várakozással nézünk meg egy előadást, de csalódást érzünk, mert esetleg nem azt kaptuk, amire számítottunk. A színház varázsa olyan titok, amit még senki sem fejtett meg a maga teljességében. 

A saját első igazán nagy színházi élményére emlékszik még? Mi volt az, ami „bevonzotta”?  

– Az első jelentős színházi élményeim közé tartozik például a Katona József Színházban látott Három nővér. De a színház engem nem csak nézőként érdekelt. Már a gimnáziumban is volt egy kísérletező színjátszó csoportunk. Egy koszos pincehelyiségben próbáltunk, fiatalok voltunk, abszolút amatőrök, mégis ezzel a közösséggel éltem meg az első „színházi” katarzist. Azt hiszem, ez a teljességélmény volt az, amelynek hatására úgy éreztem, hogy nekem még dolgom lesz a színházzal, és talán színész leszek. Az egyetemet Szegeden kezdtem, és egy kísérleti Vérnász-előadásban a Vőlegényt játszottam. Később Min Tanakának köszönhetően a Francisco Goya művei nyomán készült Los Caprichos – Goya vendégei a sötétségből című mozgásszínházi előadásban is szerepeltem, amelyben én személyesítettem meg Francisco Goyát. Emellett mintegy tíz éven át játszottam egy bábos-utcaszínházi csoportban, a Hattyú-Dal-Színházban, de néhányszor felléptem a Nemzetiben is, beugróként a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásban…  

Lehetett volna színész is. Jelentkezett is a főiskolára, elindult felvételizni, de miért nem ment be? 

– Ez a visszafordulás valami ösztönös reakció volt. Úgy éreztem, nekem azon a helyen nem lenne jó, nem az én világom. Talán azért nem mentem be felvételizni, mert nem tartottam magam elég érettnek, elég felkészültnek. De nagyon jó, hogy az egyetemen a bölcsészkarra jártam, kiváló tanároktól tanulhattam, sokat olvashattam, gyarapodott a tudásom, tájékozottabb lettem. … Életemben sok mindent tanultam, sok mindent tapasztaltam, de úgy gondolom, hogy a színházi elhivatottságomat igazából két mesternek köszönhetem: az egyik a japán Min Tanaka, a másik pedig az orosz Anatolij Vasziljev. Az egyik a test, a fizikalitás színházi útját mutatta meg számomra, a másik pedig a verbalitás, a szakrális dimenziójú, cselekvő szó jelentőségét tárta fel előttem. Úgy éreztem, hogy ezt a két embert meg kell egymással ismertetnem, ennek a két energiaforrásnak össze kellene találkoznia. Életem egyik fontos eredményének tekintem, hogy a két alkotót, ezt a két fantasztikus embert összeismertettem. Az ő munkakapcsolatuknak köszönhetően is fontos, új értékek születtek. Úgy gondolom, nekem az ilyen kapcsolatok létrehozásában van igazán dolgom, ez is része az alkotási folyamatnak. 

Írhatna saját drámákat is! 

– Írhatnék… Sőt, írtam is. A Csillagszeműt, pontosabban a Mese a Napkirályról és a Holdkirálynőről, avagy hogyan született a Csillagszemű című mesedarabot. Ezt a színpadi játékot többfelé is bemutatták. Vannak különböző terveim, darabkezdeményeim, de ezek még nem értek be. Talán ennek is eljön az ideje. 

Rendező is lehetne, sőt, időnként rendez is, mégis leginkább dramaturgként ismert. Pedig a dramaturgoknak senki sem tapsol! 

– Időnként a dramaturgoknak is tapsolnak. Volt már olyan premier, amikor nekem is ki kellett mennem a függöny elé, az én munkámat is elismerte a közönség. De a műfordítói munkásságomra is büszke vagyok, számos klasszikus és kortárs orosz színművet ültettem át magyarra, több színházban is az én fordításomban játszották például Csehov, Ivan Viripajev, Osztrovszkij, vagy éppen a Presznyakov testvérek darabjait.  (…)

A teljes interjút ITT érheti el.

Szerző: Filip Gabriella  |  fotók: Eöri Szabó Zsolt 
Nemzeti Magazin, VIII. évfolyam, 3. szám