Az ünnepel előtt Cserhalmi Györggyel beszélgetett Csatádi Gábor kapcsolódni tudásról, a lecsavarozott lábú színészetről, a “Cserhalmi-balettről”, az igaz színházról, ami a borzalmasságában is szép, arról, hogy milyen lehet az a színház, ahol ingyen adják, osztják a jegyet, Székely Gáborról, a székesfehérvári városházán bemutatásra váró Tizenkét dühös emberről és a hinni tudásról, ami nélkül marha szegények lennénk… Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló interjúja.

A Pótszékfoglalót itt érhetik el.

A kapcsolódni tudásról mi jut először eszedbe?

Ez egy jó kifejezés, illik hozzánk, színészekhez, emberekhez. Férjhez, apukához, nagyapához. Számomra a kapcsolódás inkább érzelmi, mint elméleti fogalom: mindenhez tudok kapcsolódni. Kapcsolódás nélkül nem is lehet… Kénytelen vagy, kénytelenek vagyunk kapcsolódni. Minket is elviselnek, s mi is elviselünk másokat, nem? – ez is könnyebb, ha kapcsolódni tudunk. Aztán persze van, aki el akar menni melletted, anélkül, hogy kapcsolódni akarna. Nem fogom megállítani: neki akkor az a dolga, hogy elmenjen melletted.

Arra emlékszel, hogy a főiskola évei alatt milyen szerep jutott ennek a mindenhez, mindenkihez kapcsolódni tudásodnak?

Színházi gyerek vagyok, így a “főiskola” számomra már a családban és a debreceni Csokonai Színházban kezdődött, ahol nagyon sokat statisztáltam. Nem szerettem a főiskolát. Aki nekem ott fontos volt, az Gáti József, Nádasdy Kálmán… Az osztályfőnököm nekem nem igazán volt fontos, nem is nagyon érdekelt. Abból a szempontból persze fontos hely volt számomra, hogy rengeteg olyan emberrel találkozhattam ott, akikkel később is szoros maradt az emberi, szakmai együtt munkálkodásunk. Ott volt már akkor Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Bódi Gabi…

A Csokonai Színház volt inkább a meghatározó számodra?

Ott inkább az derült ki, hogy “így nem szabad!” Hogy ki kell találni, fel kell fedezni magunknak egy másik színházcsinálási utat, aztán nekiállni és csinálni. Állítólag sikerült is párunknak megmutatni, hogy a színpad egy tér, nem csak egy frontális felület… Nem volt a színészeknek háta, teste. Debrecen kapcsán már tizennyolc évesen tudtam, hogy így, ilyen formában nem érdemes színházat csinálni. A “Cserhalmi-torna”, “Cserhalmi-balett”  már ennek volt valamiféle előszele.

Mi az a “Cserhalmi-torna”?

Ó, hát el kell olvasni az akkori kritikákat, azokban fogalmaztak így. Nem én találtam ezt ki, rám aggatták csak. Azt jelenti, hogy lehet mozogni is a színpadon, és nem lecsavarozott lábakkal állsz a térben, és elmondod az épp megtanulandó szövegedet. Ez akkor új távlatokat nyitott, amiről a fiatalabb nemzedékek, és az idősebbekből is a fogékonyabbak, azonnal tudták, érezték, hogy ez  jó irány! Aztán így alakult ki az, ami később a Katonában koncentrálódott.

Akkoriban a színészképzést is csak ez a “frontális színészet” határozta meg?

Amikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor átvették a színészképzés irányítását, onnantól kezdve már lett ott is egy érvényes színészoktatás.

…vigyázzunk ezzel az “átvették a színészképzés irányítását” fordulattal, mert egyesek még könnyen visszaigazolva látják saját vélelmezett pályáról való kiszoríttatásukra adott, mindent leuraló magatartásukat…

Na, igen, persze… Aztán ez a képzési mód még tovább kristályosodott, olyannyira, hogy később sokan megirigyelték, többek között id. Vidnyánszky Attila……

és kezdetben még csak költői színház lett belőle…

Igen, költői színház, abban az értelemben, hogy pénzt költő színház…

Milyenek voltak azok a hónapok akkor ott 1982-83-ban, amikor a Katona indult?

Nem akartunk mi lázadni, kiszakadni – ám az biztos volt, hogy eljövünk, eljöttünk. A Katonát nekünk találták ki, hogy mi majd itt megbukunk… Mármint ott, a Petőfi Sándor utcában. Gondolom Aczél körül lehetett egy kör, amelyik megpróbálta ezt így intézni. Ám nem úgy alakult, ahogy tervezték, a környékbeli egyetemeken azt gondolták, hogy ez az ő társulatuk. Mi pedig azt, hogy ők a mi közönségünk. És ez a két meglátás nagyon is találkozott. A mostani, negyvenéves évfordulón azt láttuk, hogy az akkori egyetemisták most már az unokáikkal jöttek ünnepelni a Katonába. És ez nagyon jó érzés volt! Ez az, amire tényleg azt lehet mondani: felemelő. Ez akkor nem az akkori Nemzeti elleni lázadás volt, hanem sokkal inkább egy szokatlan, felszabadító érzés: egymást választhattuk! Nem oktrojált, hanem választott körülmények között élhettünk. És ennyi elég, hogy valami felszabadulhasson. Sőt, elszabadulhasson.

…és ’89-ben azt érezted, hogy mindennel együtt a színház is változik, változott körülötted?

Már hamarabb éreztem. Anélkül, hogy túlzottan vállon veregetném magam: ez a döntés felelősség miatti döntés volt. Nagyon sok főszerepet játszottam akkor a Katonában. Emiatt aztán le kellett volna tennem a voksomat – természetszerűleg – vagy az egyik vagy a másik Gábor mellett – az pedig palotaforradalom. Feloszlott volna máskülönben a Katona talán…

Lehet azt mondani, hogy számodra a Katona az volt, mint egy másik generációnak a kaposvári Csiky Gergely Színház?

Nem, annál sokkal több volt. A főváros… az nagy különbség. Persze Kaposvárra is leutazhatott, aki akart, ahogy Szolnokra vagy a Ruszt Jóska vezette Kecskemétre is, ám ez mégis azért volt érdekes, mert a Katona a fővárosban volt. Nem számítottak arra, a hatalom maga sem számított arra, hogy ebből lesz valami. Mert jól elszigetelve… és ebben a majdnem lehetetlen térben, amit jól kitaláltak nekünk az alkotók. Felújították nekünk a Nemzeti Színház kamaraszínházát a Petőfi Sándor utcában, és ugyanaz, aki a Tháliát, a Nemzetit is jól elcseszte – Siklósi Mária talán -, így aztán ez a hölgy itt is megtette a magáét. Nemigen lehetett ott játszani, szét kellett verni az egész színpadot, és újragondolni az egészet. De aztán valahogy mégis működött a dolog: a nézők is akartak minket, mi pedig őket. Az sok mindent elmesél egy színházról, ha mindig tele van.

…aztán ’90 óta szabadúszó színész lettél.

Hát nem mindig teljesen szabadon, de zömében mégis, igen. Igen, lötyögtem ide-oda.

Megtaláltad akkoriban így is a helyed, hogy érzed?

Akkor éppen erre volt szükségem. Nem olyan nagyon nagy szükség, mégis úgy alakult. Az Új Színházban is jól éreztem magam, amely nyilván pont olyan erős igényből született, mint annak idején a Katona. Abban a majdnem három színházi évadban, ott, a Székely Gábor vezette Új Színházban, az alatt az idő alatt mindig “le is vertük” a Katonát, mert mindig mi voltunk a fesztiválnyertesek – ott mi akkor elég jól működtünk, azt hiszem.

Ha jól veszem ki a mondataidból: számodra Székely Gábor igencsak meghatározó alkotó, nem?

Az én életemben színházi sorsom Székely Gábor nélkül nem lett volna ugyanaz, mint vele, mellette. Székely Gábor irgalmatlanul következetes fickó. Már a darabválasztásban is nagyon következetes, aztán a szándékaiban szintén. És ebből egy fikarcnyit sem engedett soha. És ez mindig azt eredményezte, hogy nem hagyott senkiben kétséget a szándékai tisztasága, komolysága felől. Elkezdte felépíteni az igaz színházat a szép színház helyett. Aztán kiderült, hogy az igaz az kíméletlenül gyötrelmes, viszont ennek az elképesztő gyötrelmességnek hihetetlen szépsége is van. Az igazság az tényleg borzalmas, na. De úgy borzalmas, hogy gyönyörű. Veszélyes volt ez az egész, borotvaélen táncoltunk. Ez az a fajta színházi felfogás, amikor egy-egy próbafolyamat alatt megválsz öt-hat kilótól. Valahogy igényeltük, hogy legyen egyre keményebb, durvább az, amit játszunk. És egyszer csak valami elkezdett arról szólni, amiért megíródott.

…ami kívülről liberális fészeknek tűnik, ami szándékosan ki akar szorítani másokat, az valójában csak arról szól, hogy valami igaz vagy nem igaz színház, érdekes, nem?…

Ennél egyszerűbb ez az egész: tíz évvel ezelőtt még id. Vidnyánszky Attilának is tetszett ez a fajta színház… Ennyi, ez a válaszom erre.

És most miért nem tetszik neki? Vajon valakinek ilyen “rövid” idő alatt ilyen “radikálisan” képes változni az ízlése?

Törvényszerű, hogy előbb-utóbb mindenkiből előjön az igazi – ez nem is annyira szomorú, mint inkább törvényszerű. Egy elég bölcs színész mondta egyszer Attilának: “színház az, amire a néző megveszi a jegyet.” Ez egy elég jó mondat. Alapos mondat. Komoly tapasztalatokon alapuló mondat. Súlyos évtizedeket, évszázadokat túlélt mondat. Azaz: nem kellene ingyen adni a jegyet, mert nem megy be a néző… Ki a fenét érdekel egy ingyen színház, pláne, ha a kvalitásaival is gondok lehetnek.

Február végén Székesfehérváron lesz egy bemutató, amit te rendezel: a Tizenkét dühös ember.

Nem lesz ez azért teljesen új számomra, mert egyszer már hat évvel ezelőtt megrendezhettem Fehérváron, ez viszont most teljesen más helyszínen lesz: a városháza nagytermében. Amikor először léptem be abba a térbe, éreztem, jé, ez a tér tényleg mást üzem, mint egy színpad! A város polgármestere, mivel télire be kell zárnia a város színházát, amit nagyon nem volt kedve megtenni, ezért odaadta a tanácstermet a darabnak – körbe néztem a mai Magyarországon, de nem nagyon találtam még ilyen hozzáállást… Bezárom a színházat, de odaadom a városházát, tessék, csináljatok színházat!

A lehető legjobb, legautentikusabb helyre került így az előadás, nem?

Emlékszem, hogy amikor bejelentettük a városházán tartott sajtótájékoztatón a Tizenkét dühös embert, akkor ez egyértelmű derűt fakasztott. Már hat évvel ezelőtt, mikor először csináltuk ezt a darabot, akkor is igaz volt, hogy mindenkinek van valamilyen saját igazsága, amit erőltet is valahogyan. A jó az volt akkor az egészben, hogy meg lehetett felezni a társulatot, és ez most is így lesz – azaz nem tizenkét férfi, hanem hat férfi és hat nő játssza majd az esküdteket. Ahol a nők ott vannak ilyen létszámban, az mindig érdekesebb. Egy egészen más gondolkodás mindenről… és nagyon jó kérdéseket tesznek fel a darabbal kapcsolatban. Engem, jó értelemben, annyira meglep, ahogy egy nő gondolkodik: a legtöbb esetben tisztábban és jobban és húsbavágóbban. És a kérdéseik mögött nem érzed egy pillanatig sem, mert nincs is ott, az a bizonyos ” valamit én most akarok magamnak ezzel”. Hanem egyszerűen csak elkezdik mondani, hogy szerintük a darab erről és erről szól… és rengeteg igazság kerül így elő. És ez jó, nagyon jó!

…és ez megy nekünk, embereknek, a legnehezebben: a másik véleményét megérteni anélkül, hogy ne azonnal azzal kontráznánk rá magunkban erre, miközben hallgatjuk, hogy “ő most biztosan jól meg akar győzni minket ezzel valamiről!”

Én fenntartom magamnak a tévedés jogát, és szeretek is tévedni. Nem azért, mintha olyan jó lenne tévedni, hanem mert van a tévedésben valami, ami folyamatosan felhívja a figyelmet a hiátusokra – és az jó, mert az ember tanul. De nem akarok én jó ember lenni: tényleg szeretek tévedni!…

és talán ha nem tudunk tévedni, vagy ódzkodunk a tévedésektől, akkor csökkentjük így annak az esélyét, esélyeit is, hogy valami új megszülethessen…

..lehet. Nem tudom, mert ennek a dolognak a végére még sohasem jártam, de annyit tudok, hogy találkoztam magukat tévedhetetlennek gondoló emberekkel. És nagyon szomorú… ha tudnák, mennyire…

…igen, akadnak újra és újra efféle, magukat “nagynevűnek” tartó emberek…

Nem az a baj, hogy nagynevűek, hanem az, hogy egyszer csak nincs nevük. Ők a tévedhetetlenek.

El sem tudják képzelni, hogy egyszer majd lesz olyan, amikor tényleg nem lesz nevük…

Az még csak egy dolog, de szörnyű lehet úgy élni, hogy arra ébredek, tévedhetetlen vagyok, nem?

Számodra a Tizenkét dühös ember arról is szólhat: hogy ne akarjunk tévedhetetlenek lenni?

Éltem Amerikában, és ez egy tipikus helyzete az ottani életnek, nem véletlen, hogy ott íródott a darab. Ott ez valós probléma, és nem csupán egy cinikus kérdés arról, hogy hogyan dönt egy bíróság. Ténylegesen az a kérdés, hogy egy emberrel, egy fiatalkorú gyerekkel mi lesz. Élhet vagy sem? Ebben a térben, ott a városházán, nincs hely mozogni, mindenki valahogy átküzdi magát a másikon, és ez most itt direkt jó. De a színház az az a hely, ahol helyzet van – ez egy nagyon egyszerű mondat. Igen, de meg kell csinálni! – és akkor az már nem olyan egyszerű. Mert ha elveszed mindennek a hegyét, az élét, azokat a felületeket, amikbe bele lehet akadni, és szépen lecsiszolod, akkor az olyan… mint egy hibátlan társadalomban…

...és megszületik a giccs…

…vagy valami gagyi. De hát az is valami.

Igen, az is kell.

Nagyon kevesen tudunk jó színházat csinálni. Viszont sokan törekszenek rá, és ez biztos, hogy jó hír!

Ha már törekvés: hogy érzed, mi az, amire szeretnél törekedni?

Baromi jó lenne tudni a jövőt, de éppen az a jó, hogy semmit nem tudok. A váratlanságok: ajándékok – jó, hogy vannak. Azt utálnám is, ha tudnám. Már megéltem olyat, amikor előre tudtam egy évemet, és rettenetesen utáltam. Baromi unalmas előre tudni mindent. Nem az a jó, ha nem tudod, ha meglepődsz? Jó az, ha az embert érik jó és kevésbé jó vagy rossz dolgok vegyesen, mint a koldus szar, ahogy mondják.

A magánéleti váratlanságokkal is így vagy?

Az más, azoknak van súlya. Azok nem héttől tízig zajlanak, hanem kitartanak, néha egész hosszan.

A magánéleti váratlanságaiddal való birkózásban tud segíteni az, hogy a szakmai váratlanságaidat kezelni tudtad?

A fenét, dehogy! Ám ha valaki így éli az életét, tegye. De én erre, így képtelen lennék, ez egy kicsit megmosolyogtató… Hagyjuk már… a nap huszonnégy órájában hősnek lenni borzasztóan fárasztó dolog. Aki ezt vállalja, meg is érdemli. A magánéleti váratlanságokra nincs megoldás, azokat viszi az ember magával. Lehet, hogy mindenre van valami megoldás, de nekem nincs, nem adódott. Ezek olyanok, amelyeket cipelni kell – ez az én hátizsákom, nekem kell cipelni.

…a cipelni tudás már maga a győzelem, a megoldás, azt hiszem, nem? Azaz: nem baj, ha nagyon elfáradok, hogy már húzom a belem, de legalább én húzom, és nem más helyettem, nekem.

Igen, ez jó hozzáállás. Vannak visszavonhatatlan dolgok, mint a halál, amivel nincs mit kezdeni. Vannak visszavonhatatlan dolgok: igazságtalanságok, betegségek – ezekkel sincsen mit kezdeni. Az ember a Teremtőjével olykor vitatkozik, és olykor nem ad neki igazat. De attól még Neki van igaza, minden esetben, sajnos. Szoktam mondani: az nagyon el lett cseszve, hogy a hetedik napon elment megpihenni. Pedig lett volna még rajtunk, velünk mit ügyködni. De mindegy… azt mondta, gondolta, hogy mi is dolgozzunk valamit magunkkal… Hát ennyit sikerült. Ezzel valaki elégedett, valaki nem – én ezeket nem tudnám beárazni, fogalmam sincs.

Sokat segít, segített a cipelésben az a látásmód, amit nagypapádtól, az utolsó monori evangélikus kántortanítótól kaptál?

Feltétlen! A mai napig is, ha lehet egy ilyen példaképed, akkor az jó, ha így tud működni. Szegény nagyapa a mai napig is vállalja értem a felelősséget. Ez egy remek dolog: meg lehet beszélni vele az ügyeket. Most már egyidősek is vagyunk, “egy partvonalról” indulunk egymás felé.

Ő mondta azt, hogy amikor az ember belép a templomba, akkor viszi be magával az Istent is, nem?

Igen, és ezt meg is tapasztalhattam jó párszor. Egyszer tőlem megkérdezte egy katolikus püspök: “milyen vallás a magáé?” És akkor, tudod, az olyan fura, amikor állsz egy püspökkel szemben, és csak azt látod rajta, hogy hülye.

A templomról, az oda való belépésről jut eszembe – egy karácsonyi interjúban:  mit jelet számodra: az ünnep?

Tavaly, életemben először egyedül töltöttem a karácsonyt a pandémia miatt. Fura volt meggyújtani Kékkúton az utolsó adventit – beraktam egy tükör elé, és így tudtam telefonnal felvenni. Marhára nem értek ehhez a felvenni, levideózni dologhoz, de valahogy, kényszerűségből a lányomnak, Sárának és az unokáknak közvetíteni szerettem volna ezt az egészet. Érdekes volt, fura, ahogy a gyertyafény megduplázódott a tükörben, és ahogy magamat is néztem, egy egészen más ember nézett vissza rám, mint amire számítottam. És mégsem voltam magányos. Egyedül lenni vagy magányosnak lenni az nem ugyanaz. Aztán megjöttek az üzenetek, az örömhírek a gyerekek részéről. Amikor egy ötéves kisfiú és egy nyolcéves kislány azt mondja: “szeretünk, Nagypapa!” – attól az ember elbőgi magát. Az nem ugyanaz, mint amikor az ember csajozott, és a kapu alatt ez a szó kicsúszott a száján, és mondta ezt a másiknak. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ilyenkor kiderül, hogy az életnek van értelme. Ezt így csak egy gyerek tudja közvetíteni. Úgy senki nem tudja mondani, hogy szeretlek, mint egy gyerek. Az olyan őszinte, olyan kendőzetlen, magányos és annyira kiszolgáltatott. Elképesztően gyönyörű…

…ez szép: aki ünnepel, az tükörben van. Abban, aki ünnepel, abban minden jó értelemben meg is kettőződik, nem?

Igen, aki ünnepel, annak igénye is van erre a megkettőződésre, hisz megszületett a Gyermek. Felnőttkorában érzi is már, hogy ez egy nagyon. fontos ügy, ahogy az is, amikor meghal – az is egy fontos ügy. Néha azt gondolod, hogy de jó lenne ateistának lenni, és nem hinni – de akkor marha szegények lennénk.

Szerkesztette: Csatádi Gábor

Fotók: Szokodi Bea