Szeptember 13-án és 14-én ismét megrendezésre kerül az L1-est(ek) IZP módra a Jurányi Házban. A két este változatos program várja nézőit, az előadóművészet széles spektrumát érintve táncelőadástól kezdve performanszon át a zenei akcióig. Ennek apropóján kérdeztük az estek alkotóit, akik között akadnak pályakezdők és már 20 éve működő „nagy öregek” is. Ezúttal Szász Zsófia táncos, alkotó válaszolt.
– Te leszel az L1-estek háziasszonya, konferansziéja. Hogy jött ez a szerep? Volt már hasonló tapasztalatod korábban is?
– Mindenképp szerettem volna valamivel hozzájárulni a fesztiválhoz, így találtam ezt a szerepet magamnak. Remélem, hogy könnyed, de értelmes, előadásokat előkészítő és összekötő rövid mondatokat „lejtek” majd a közönségnek. Mostanában érdekel a kortárs művészetek − azok között is leginkább a kortárstánc − kommunikálása a nézők felé, így született az ötlet, de nem sok korábbi tapasztalatom van ilyen téren. Bár voltam már kép árverést vezető, vagy tanár és eladó is, ezek talán annak számítanak. De a jóslapjaimat is viszem az L1-estekre, arról a videóinterjúban mesélek többet.
– Ha már humorérzék, ki/mi az, akin/amin nagyot tudsz nevetni?
– Nem igazán barátkozom olyan emberrel, akivel ne tudnék nevetni. De inkább ilyen nevetgélős hangulatom szokott lenni, minthogy egy nagyot hahotázzak valamin. Szituációk nevettetnek leginkább. De létezik a támogató nevetés is, amikor nem feltétlen vicces valami, csak szeretem azt, aki mondja, vagy így fejezem ki, hogy értem, amit mond. Aztán van olyan is, hogy nem lehet mit tenni, egyszerűen nevetni kell − általában így reagálunk az abszurd helyzetekre. Magát az előadóművészetet is kedvesen komikusnak tartom: valaki teszi-veszi a színpadon, amit szeret csinálni, mi meg figyeljük. Olyan fölösleges és kicsi ami történik, mégis nagyon fontos. Legutoljára egyébként Don Hertzfeld egyik rajzfilmjén nevettem egy nagyot, csak mert vicces volt.
– Van olyan bevált személyes recepted, amivel bármikor megnyugtatod, kikapcsolod, energetizálod magad?
– Még nagyon keresem ezt a módszert. Bár elég abszurd, de én csak mostanában jöttem rá, hogy nem általános a hangulatom, hanem bizonyos tetteim vezetik azt − nagyrészt legalábbis. Ezeket a tetteimet pedig nem lehetetlen kifigyelni, majd a hatásukkal párosítani őket. Olyan ez, mint ahogy az őseink is kifigyelték, hogy melyik tea mire jó.
– Mi az az emberi tulajdonság, amivel nehezen tudsz mit kezdeni? És mi az, amit a legtöbbre tartasz?
– Kezdjük a pozitívval: a humort, a kreativitást, az érdeklődést, a talpraesettséget valamiféle életkedvere való készségnek tartom, és nagyra értékelem. A szorgalmasságot meg kicsit irigylem.
De van egy fajta figyelmetlenség, ami önmagamra figyelésnek vagy lazaságnak álcázza magát, azt nem bírom. Öregesnek hangzik, de ha például belépek egy társaságba, és nem mutat be az, aki odahívott, vagy nem mutatkoznak be nekem, akikhez odamentem, az felidegesít. Ez ilyen apró kiütközése az individualista világnak, amit néha gyászolok, néha meg ünneplek. A „kéne” kifejezés gyakori használatát sem bírom. Azt sem, ha érzem, hogy valaki tudja mit akar kérni tőlem, de nem mondja ki. Nem szeretem továbbá, ha valaki azzal igazolja a mondandóját, hogy általánosít − prédikálásnak hallom, és bekapcsol az egóm. Ahelyett, hogy meghallanám, amit mond, csak arra tudok figyelni, hogy vajon mi lehet a baja, hogy ennyire mondja, vagy nem tudom. Na de ez meg magamban idegesít: nem merek túl konkrét dolgokat mondani.
– Ezen kívül van olyan „bűnös” szokásod, amitől nehezen tudsz megválni?
– Most épp próbálok megválni egy-kettőtől, úgyhogy nem mondom meg, hátha már elmúlt.
– Hol töltesz legszívesebben időt Budapesten, van kedvenc helyszíned?
– Imádok sétálni a városban, szinte akárhol. Szeretem tudni, hogy a Keletinél a Mini Coopban van orda meg erdélyi házicsoki, a Flórián aluljáróban van a legjobb lángos, a Városháza utcánál van egy indiai, ami olcsó, de mindenféléből rak a tányérodra az eladó.
– Van olyan dolog, amit mostanában tanultál, értettél meg?
– Például ez a fentebb említett, „nem lehetetlen megfigyelni, hogy mi hogyan hat rám” kérdés. Hogy vannak dolgok, amiket azért csinálok, mert jól leszek tőle, és nem azért, mert épp akkor jó. Tudtam én ezt, de most már érzem is. De az is ilyen mostanában tanult dolog, hogy az emberek nem fogalmak, hanem emberek − például a szüleim is emberek. Meg az is, hogy sok mindent megértek, és az úgy tűnhet, mintha valami újat fedeznék fel, de néha csak egyszerűen fejlődök, és ezeket mindenki megérti, ahogy halad előre a korral.
– Mi az, amit még szívesen magadra tetováltatnál még?
– Jodorowsky például úgy szoktatott le valakit a dohányzásról a psychomagic segítségével, hogy a kezére tetováltatott valamit, ami emlékezteti rá, hogy nem akar dohányozni. Ez néha eszembe jut a magam változtatni valójával kapcsolatban, de nem hiszem, hogy megcsinálom.
– Még mindig azt vallod a táncművészet fontossága kapcsán, mint amikor egy éve beszélgettünk? Te mit élvezel mostanában leginkább a táncban?
– Ha valaki szereti a munkáját (szereti, tehát figyelemmel van felé), már csodás. Már valami olyat hoz be az életbe, ami túlmutat a materialitáson. A gondolataink jó része nem tényekből táplálkozik, inkább tényekre telepszik, ezért is olyan fontos nekem, hogy olyan kapcsolatunk legyen a fogalmival (a nem materiálissal), ami a figyelem energiája. Minthogy az előadó terméke nem is lesz anyaggá, így még hangsúlyozottabban erről az energiáról szól. Ezért azt mondom, fogyasszuk. De most már azt is hozzáteszem, hogy fogyasszuk tudatosan. Néha fontos megfogalmazni a gondolatokat, mert így az érzésből értelem születik, és úgy tűnik, mintha az értelem közelebb állna a kézzelfoghatósághoz.
A táncban azt élvezem a legjobban, hogy egyszerre érzékelek, értek és érzek is általa. De szabad csupán érzékelnem is, nem kell sem az értelemnek, sem az érzelemnek túlprodukálnia magát ahhoz, hogy megszülessen a tánc. Imádom a táncot, mert kezdem egyre jobban megismerni.
– Van olyan vágyad (akár szakmai, akár magánéleti) a közeljövőre nézve, amit mindenképp szeretnél megvalósítani?
– Ezzel most küszködök, hogy „vajon mi az”? Valaki mondja meg, csak ne mondja meg senki.
– Mit gondolsz az L1-estekről, így, hogy már nem először veszel részt közreműködőként benne?
– Az L1-estek azért jó, mert még a pénznek sem kell megfelelni (ami egyben szomorú is; kell legyen más módja annak, hogy a pénz ne szabjon keretet!). Viszont ha nem kell megfelelni, az előadók valóban kisérletezhetnek az eszközeikkel, így a nézők olyan műveket láthatnak, amikben az előadói eszköz és az előadás szorosan összefügg − azaz minden eredeti, nem fordítás.
[A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]
L1-est(ek) IZP módra
2023.09.13 – 14. 19.00 Jurányi Ház
www.L1.hu