Pozsgai Zsolt Magyar Golgota című filmje idén nyáron elnyerte – jócskán a százon felül – újabb nemzetközi díjait. A Balázs Béla-díjas drámaíró, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes művész köztudottan vállalja konfliktusait, szilárdan képviseli önmaga és munkatársai szakmai értékeit. Az amatőr színházi mozgalomban való részvétele után a nyolcvanas években a Pécsi Nemzeti Színház rendezőasszisztense volt, majd megalapította a Pátria Könyvkiadót Budapesten. Horatio című, első drámája rögtön felkavarta az állóvizet, a darab ugyanis a szovjet-magyar kapcsolatokra asszociált. A Kolibri Színház és a Madách Színház dramaturgjaként is működött és megfordult Békéscsaba, Kecskemét, de még Veszprém teátrumaiban is. A legutóbbi időket tekintve emlékezetes az Újszínházból történt távozása, 2013-ban. Pozsgai Zsolttal a színházról és a filmről mint közösségi műfajokról, a szakmai párbeszéd fontosságáról és arról is beszélgetett Oláh Zsolt, hogy mi szükséges a pályáján való túléléshez.

A Török Ignác aradi vértanú életéről szóló Magyar Golgota című filmed nemrég elnyerte újabb, századikon is túl nemzetközi díjait, különböző filmfesztiválokon. Véleményed szerint mi a film sikerének titka?

Az indoklások tömegéből kiindulva elsődlegesen a színészvezetés és a színészi munka. Az, hogy számomra a film költészet, és úgy is merem kezelni. A történet megértéséhez ugyanis nem kell ismerni a magyar történelem adott korszakát, csupán érdemes nyitottnak lenni az emberi és őszinte fogalmazásmódra. Azokban az országokban és városokban, ahol díjakat, nyertünk nem ismertek előtte sem engem, sem az alkotótársaimat. Nem tudták: kit szabad és kit tilos szeretni. Legutóbb Kalifornia egyik legjelentősebb filmmagazinjának adott interjúmban kiemeltem a belső művészi szabadság megélésének a boldogságát, fontosságát. Úgy gondolom, hogy mindez átjön filmen. 

Hogyan lehetséges, hogy filmedet – míg az Amerikai Egyesült Államoktól egészen Nepálig széles körű elismerés övezi – itthon mintha kevésbé értékelnék? Hozzáteszem, ez láthatólag nem veszi el az alkotókedvedet.

Nem, mert olyan mesterek mellett nőhettem fel és tanulhattam meg a szakmát, olyan csodás művészekkel dolgozhattam, akiknek átvettem az értékrendszerét és a mai napig aszerint élek. Ez pedig, most a nagy zajban kevéssé hallható. Egyébként nagy mestereim utódait is nehezebben találom meg manapság, de bármikor előtérbe kerülhetnek újra. Ettől függetlenül nagyon boldog vagyok, hiszen van egy stabil közönségem. Az pedig különösen örömteli számomra, hogy a filmjeimet a fiatal generáció is felfedezi és figyelemmel követi. A kérdésedre válaszolva, talán azért nem adnak hírt a díjaimról, mert túl sok van már belőlük. A filmről pedig lehetséges, hogy azért nincs szó, mert a közmédiába két éve nem tehetem be a lábam. Bemehet bármelyik alkotótársam, színészem, de én nem. Több barátom a honi médiában elnézést kér, hogy nem készíthet velem beszélgetéseket. Majd egyszer ennek is vége lesz. Én nem „igazolok át” sehová, nem kezdek el panaszkodni, a vállalt értékrendem ugyanaz, amit az ország vezetése deklarál. Megélem ezt legbelül és megosztom azokkal, akik ennek az értékrendszernek az interpretálására a munkáimat választják. Ezen a nyáron szinte csak többezres közönség előtt játsszák a műveimet. Igyekszem ezekre az eseményekre elmenni, megfürödni a nézők örömében és energiát gyűjteni. Nem ez a lényeg?… Másfelől,  hozzászoktam már a csendhez. A szakmédia, akármit csinálunk, még mindig a liberálisnak mondott oldal kezében van. Harminc éve. 123 drámát írtam, egy kivételével mindegyiket bemutatták itthon, vagy valahol a nagyvilágban. Külföldön a legtöbbet játszott drámaíró vagyok. Erről hallasz bármit is? Olvasol például egy drámám Indiában történt bemutatásáról? Harminc éve próbálnak megfojtani, de nem sikerül, mert jelentős közönségbázissal rendelkezem. Nemrég, ugyancsak Indiában, film készült egy forgatókönyvemből. Elég kemény történet, az év legjobb tévéfilmje lett arrafelé. Felajánlották a magyar televízióknak, hogy levetítsék, ingyen. Mégis csak magyar az író. Szerinted műsorra tűzték? Dehogyis.

Miért tartottad fontosnak, hogy ennyi filmfesztiválon feltűnjön a film? Nem gondolod, hogy a benevezések és az elnyert díjak minősége a film értékére is hatással lehetnek? Elvégre a sokadik egzotikus országbeli díj mégsem egy berlini Medve.

Nem én küldöm, egy kanadai cég fesztiváloztatja. Én is tőlük értesülök arról, hogy valahol döntőbe került a film vagy díjakat kapott. Ők nem ismerik azt a mentalitást, hogy „nyerjünk már egy kicsit kevesebbet”. Az előző filmem, a Megszállottak is nagyon sok díjat kapott, utána a kanadaiak nagy lelkesedéssel forgalmazták azt is. Az egyik legtöbb díjat nyert partnerük vagyok. Arany Medve nincs, de Arany Róka, ami a berlini fesztivál ázsiai megfelelője, van, kettő is, valamint Arany Zsiráf Nizzából és Arany Dávid Firenzéből A berlini szakmai ízlés egyébként sem az én világom, ráadásul túl közel van Budapesthez. Igaz, egy magyar gigaproducer az indiai Goa „A” kategóriás fesztiválja szervezőinek is küldött emailt, sőt odatelefonált, hogy vegyék ki a filmemet a programból. Nem tették. Csodálkoztak egy kicsit, mert ilyet még nem hallottak. Én pedig ott pezsgőztem az Indiai-óceán partján a fogadáson a világ filmeseivel. A film értékéről és a díjak mértékéről: ha egy focicsapat sokat nyer és sikeres, egyben elértéktelenedik? Nem gondolom, hogy így lenne. Ráadásul mindenhol először látják a filmet, legutóbb Szicíliában, ahonnan három díjat hoztunk el. Kicsit messzebb, Baliról négyet. Ott találkoztak a filmemmel először és nem hiszem, hogy addigra híre ment, vagy elkopott volna. Folyamatos boldogság nekem és stábomnak, hogy olyat mozit alkottunk, amely a kulturális, a vallási és sok más különbség ellenére hatást gyakorol az emberekre.

Számos sikeres színpadi darab szerzője vagy, rendezéseid rendre közönségsikert aratnak. Úgy látom – persze, lehet, hogy tévedek –, hogy markánsan megfogalmazott gondolataiddal nehezen illeszkedsz egy jól körülhatárolt színházi struktúra keretei közé. Példának okáért az Újszínházból is eljöttél néhány éve, konfliktusoktól sem mentesen. Mi lehet ennek az oka?

Mert a színház mára elvesztette alapvető jellegét. A színház közösségi műfaj, ahogyan a film is. Mások tehetsége nélkül én sem létezhetek, és a tehetségben nem ismerek szubjektív szempontokat, sem protekciót, sem mást. Amennyiben egy „markánsabb” megszólalásom miatt a művészeti döntnökök egy része megsértődik, és mindent megtesz, hogy ne tudjak érvényesülni, mindig vannak és lesznek ugyanezen közösségeken belül olyanok, akik egyetértenek velem. Legyek most is konkrét? 

Megköszönöm.

Tegyük fel, hogy megfogalmazom a kritikámat egy szerintem problémás helyzettel kapcsolatban, amit indikálhat a politika, vagy más körülmény. Mégsem rohanok a Magyar Narancshoz panaszkodni. Mindig házon belül keresem meg azt az embert, akivel a tisztázni lehet a fölmerülő kérdéseket. Reagál, ahogy reagál… Sőt, az sem biztos, hogy mindig nekem van igazam, de szükségünk van a párbeszédre. Örülök, hogy sikerült nagyon sok mindent megvalósítani az Újszínházban, amit szerettem volna, és abban is biztos vagyok, hogy ha nincs az Újszínház, mindez más budapesti színpadokon nem sikerülhetett volna. Hálás vagyok ezekért, csakis ez számít. 

Színpadi darabjaid, mozijaid megfogják a nézőket, talán nem véletlen, hogy ha egy színház Pozsgai Zsolt nevével tervez új évadot, biztos sikerre számíthat. Volt főrendezőként nem gondolkodtál el egy színház igazgatásán?

Kétszer adtam be pályázatot: először nagyon fiatalon, amikor sok nagyszerű művész megkért, hogy lehetséges igazgatásom alatt tartsam meg a Madách Színház prózai profilját. Ültem a Fővárosi Önkormányzat illetékes bizottsága előtt, mögöttem pedig nyolc Kossuth-díjas művész, akik mind bíztak bennem. Nem sikerült. Másodszor pedig az Új Színházat pályáztam meg, amit korszerűbbnek, szervezettebbnek, emberibbnek képzeltem el a jelenlegi helyett. Ez sem kellett.

Mégis, milyennek látod a saját színházadat? Hogyan működne, milyen művészeti program és értékek alapján?

Erről nagyon nehéz címszavakban írni. A legfontosabb számomra a színészközpontúság. És a klasszikus értékek korszerű felmutatása. Műsorválasztásban olyan művekben gondolkodom, amelyek a dráma költői elemeit erősítik. Törekednék a pozitív katarzisra. A tehetséges drámaírók szándékát maximálisan tiszteletben tartanám az előadások létrehozása során. Ütés helyett simogatás, tagadás helyett életigenlés jellemezné. Kerülném a „tűnékeny” témákat és az örök emberi értékek felmutatását helyezném a középpontba. A világ belefáradt a fantasztikus látványelemekbe. Szerintem ismét eljött a lélek ereje a színházcsinálásban. Lassan felnő egy új drámaíró generáció: nekik is lehetőséget kell adnunk a megmutatkozásra.

Sosem veszted el – ha csak rövid időre is – a motiváltságodat? Elvégre a körülöttünk formálódó színházi élet körülményei néha sokatmondó fonatot húznak maguk után.

Holnap például két olvasópróbám van. Délelőtt egy dráma Kárpáti Piroskáról, az 1920-ban Aradon kivégzett tanárnőről, amit igazán eredeti helyszínen, a Kisfogház Emlékhely kivégzőudvarán játszunk el augusztusban. A másik egy új kétszereplős drámám, teljesen más helyzetben. Ha így is lenne, mint ahogyan mondod, nagyon szeret ott fent valaki, mert akárhányszor becsapódik előttem egy ajtó, mindig kinyílik egy másik, és általában kiderül, hogy az utóbbi volt a jobb megoldás.

Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik saját területükön hozzád hasonló cipőben járnak?

Saját magad álmát mindig valósítsd meg, az utadat pedig járd végig, akárki is próbál lebeszélni róla. Ha nem sikerül, semmiképpen se rajtad múljon. Meggyőződés nélkül ne lépj kapcsolatba egyénekkel és őrizd meg a belső szabadságodat. Tudomásul kell venni, hogy a tehetségedből mások élnek, és ez így megy már évezredek óta. A tehetség viszont nem törődik ezzel, mindig csak ad és ad, hiszen nem fogy el soha. Igaz, több sem lesz belőle. Akkor is mondd ki ami feszít, ha később kiderül, hogy nem volt igazad. Mert jól mondják: inkább azt bánjam meg, amit elkövettem, mint amit nem. S, hogy Weöres halhatatlan gondolatát idézzem: „nem kell ismernem célomat / mert célom ismer engem”. Ha ezt megérted, boldog lehetsz, ha félreérted, boldogtalan. 

Százon innen és túl: a jól megérdemelt ünneplés után melyek a következő célkitűzések?

Elviekben már új filmjeimet forgatnánk – amelyeket egyébként a döntéshozók szeretnek – mégis várakozunk kell a munkálatok elkezdésével. Ennek is biztos megvan a maga oka. Nyáron három bemutatóm is lesz, és hetente láthatók valahol az országban színpadi darabjaim, nagy, szabadtéri színházi előadások formájában. S, ha marad időm – márpedig marad –, írok. Drámát, forgatókönyvet. Az írás feltétlen szabadságát nem lehet elvenni tőlem. Aki megtapasztalta, pontosan tudja, micsoda erő ez a túléléshez.

Szerző: Oláh Zsolt