Első közös színpadi munkájuk az Egy csók és más semmi című előadásban volt a Thália Színházban. Most pedig újra együtt próbáltak a Gyilkosság az Orient Expresszen szeptemberi bemutatójára. Molnár Piroska tanította Mórocz Adriennt a Színművészetin. Mondanám, hogy egy színpadon áll mester és tanítványa, de Molnár Piroska rögtön legyint  és helyreigazít: „Mester..? Ugyan már!” C. Judit interjúja.

MP: Miért volnék mester? – folytatja – Mester az, aki a színészmesterséget tanítja! Én világéletemben színpadi beszédet tanítottam, ami a helyes hangsúlyozásról, a jó kifejezésről szól, satöbbi!

Értem. Akkor mondjuk így: a tanára volt. 

MP: Igen!

Adrienn! Milyen volt először együtt dolgozni a volt tanároddal, Piroskával?

MA: Mindig olyan közvetlen volt a viszony, hogy ez nem jelentett külön stresszt, csak örültem a lehetőségnek.

MP: Miután már kikerül valaki a főiskoláról, attól kezdve kolléganő és nem tanítvány. Szóval, nem szoktunk olyan nagy feneket keríteni ennek. Az lenne a baj, ha – mint végzett kolléganő – elkezdene a tanárának tekinteni. 

Zavarja az esetleg túlzott tisztelet?

MP: Nem zavar, csak butaság! Így nem lehet dolgozni! A fiatalok ezt pontosan tudják, maximum nem mindenki mer visszategezni és azt mondják, hogy „szervusz tanárnő”. Ezzel mi is így voltunk annak idején. Sulyok Mária volt a beszédtanárom és számtalanszor elmondta, hogy szólíts csak Máriának. Nem tudtam… 

Agatha Christie híres művét, a Gyilkosság az Orient Expresszen színpadi változatát, még a járvány kitörése előtt kezdték el próbálni. Augusztusban álltak újra színpadra. A szünet alatt érett a szöveg?

MP: Nem, ha nincsenek próbák, nem érik a szöveg. Ráadásul ez nem olyan mélységű szöveg. Itt inkább a technikán van a hangsúly, a látványon, a meglepetéseken, a hatáson. Ilyen hosszú szünet alatt az ember sok mindent elfelejt.

MA: Nagyon nagy szünet volt és sokkal több, mint amennyit jelenleg próbáltunk.

A Gyilkosság az Orient Expresszen nagyon ismert, népszerű regény, több filmes feldolgozást is megért. Ha sokan ismerik egy történet csattanóját, az csökkenti vagy növeli a nézői kíváncsiságot?

MA: Pont most beszélgettem egy Agatha Christie rajongóval és ő úgy gondolta, hogy nem csökkenti, mert annyira kíváncsiak rá, hogy kerül ez a történet újból színpadra, milyen dolgokat fedezhetnek fel benne. A színház újdonság akkor is, ha tudják, mi lesz a történet vége. 

MP: Van egy időszak az ember életében, amikor újra- és újraolvassa az Agatha Christie könyveket, mert már elfelejti, ki a gyilkos, hogy is volt. Legalábbis én így vagyok vele. 

Ki milyen szerepet játszik a darabban?

MA: Piroska játssza az orosz Dragomirov hercegnőt, én pedig végig mellette állok és segítem őt. Talán nekem a legnehezebb végigélni a gyilkosságot és minden feszültséget, ami utána következik. Épp ezért én vagyok a gyenge láncszem. Valakinek mindig tartania kell bennem a lelket. Itt színészként inkább a térformákban való elhelyezkedés a nehéz, ugyanis a rendező, Szirtes Tamás nagyon sok a látvány- és hangelemre épít. LED-es technikával vetítik a teret és mi úgy mozgunk benne, mint a sakkfigurák.

Milyen érzés volt – a pár hónapnyi kihagyás után – újra színpadon állni?

MP: Az ember fölöltözik, fölveszi a jelmezt és bemegy.

Azt hittem, alig várja, hogy színpadra lépjen!

MP: Dehogy! Alig várom, hogy otthon üljek, pizsamában! 

MA: Nekem nagyon furcsa volt, mert a gyerekekkel most rengeteg időt töltöttünk otthon. Nem könnyű visszaállni egy életszerű ritmusba. Most, hogy dolgozunk, s az a kihívás, hogy a lányokat hova pakoljuk, sokkal többet kell logisztikázni, több a stressz, az ember hamar megszokta azt a lassabb, hétköznapi teendőkkel teli időszakot, amiből most visszatértünk.

MP: Bevallom, nekem is nagy boldogság volt, hogy nem kellett kimozdulni. Olvastam, filmeket néztem, aludtam. A rokonaimnak nagy, kertes házuk van, terasszal. Ott időztem, napoztam, levegőztem, tulajdonképpen nyaraltam. A karantén időszaka volt az én igazi pihenőidőm.

Közben minden nap elismételte a szövegeit, verset mondott…

MP: Kértek segítséget különböző helyekről, és meg fel tudtam venni otthon a verseket, majd átküldtem e-mailen. Jó volt azt érezni, hogy tényleg segít az ember. Örömmel csináltam.

És közben befejezték az önről szóló könyvet, ami októberben jelenik meg és ahol a beszélgetőtársa egy színész kollégája, Bíró Kriszta volt. Egészen más lehet kollégával beszélgetni.…

MP: Hát persze. Nem kell magyarázkodni. És hát Kriszta igen jól ír! A kiadónak nagyon tetszik – ez már bíztató dolog.

Hogyan változik a kezdeti izgalom, miután az ember már évtizedeket eltöltött a pályán?

MP: Ugyanolyan marad! Két dologért izgulok. Ha tudom, hogy ezer százalékig fölkészültem, itt van tessék, nektek adom – akkor azért van izgalom, hogy “na, ma este leszáll-e az isten”. Ha hibádzik valamiben a felkészülés, akkor jön az idegeskedés: te jó ég, mi lesz…? De ezt kevés kolléga engedi meg magának. 

Leszáll-e az isten… Emlékszik az első ilyen élményre?

MP: Szerencsére sok áldott pillanat emlékét őrzöm, de ez nem csak egyszemélyes élmény, néha úgy össze tudunk sóhajtani, hogy „Jaj..!”

Annak van súlya, hogy sokan ön miatt vesznek jegyet?

MP: Á…! Eszembe sem jut! 

Nem?

MP: Múltkor bementem a Komédiás Kávéházba és jött a tulaj felesége, emlékszem-e rá, hogy még télen, valamelyik előadás után bementem oda inni egy pohár bort. Ült a másik asztalnál egy család, akik szerettek volna meghívni egy pohár borra. Én nem szeretem az ilyesmit, de olyan kedvesek voltak, hogy nem akartam őket megbántani, azt mondtam, jó, persze. Megittam a bort, majd elmentem. Később mesélte a tulaj felesége, hogy a papa megfogta a poharat és azt mondta, bármit megad érte, csak adják neki ezt a poharat! Ő azt felelte, dehogy kell érte pénz, vigyék…! Csak tudjad – mondta nekem –, hogy valahol, egy vitrinben áll egy pohár, amiből te ittál. Ez léleksimogató, de csak egy perc, aztán mindenki elfelejti. 

Adrienn, mennyire nehéz döntés, hogy eljöttél a Budapest Bábszínházból és a Tháliához szerződtél?

MA: Nagyon nehéz volt, mert a Bábszínházban nagyon sok olyan ember van, akit családomként szeretek. De éreztem, hogy valamerre lépnem kell. Ha maradtam volna, nyilván onnan mentem volna nyugdíjba, a Tháliában pedig nem tudhatom teljesen biztosan, hogy meddig maradok, itt talán nagyobb a mozgás, de azt éreztem, hogy ezt a lehetőséget nem szabad kihagynom. Jól tettem, hogy eljöttem, mert azóta sokkal jobban érzem magam, azt is mondhatom, hogy más ember lettem.

Miben változtatott meg az új közeg?

MA: Kevésbé rettegek, nincsenek kisebbségi komplexusaim, feltölt, hogy sokféle szerepben kipróbálhatom magam.

Piroska, soha nem szeretett volna színészmesterséget tanítani?

MP: Nem, az másfajta embert kíván. Félő, hogy esetleg ráerőszakolnám valakire az elképzeléseimet. A kollegákban sem szeretem, ha feltárják ők ezt vagy azt hogy csinálnák másként. Akármilyen zseniális egy színész, nem biztos, hogy tud tanítani. Azoknak, akik színészetet oktatnak, nagyobb türelmük van, kíváncsibbak a másikra és tulajdonképpen a diákokért élnek.

Ön türelmes típus?

MP: Nem! Arra nekem nincs türelmem, hogy türelmes legyek! (Nevet.)

Adrienn, te mennyire izgultál, amikor a Színművészeti elvégzése után először léptél Piroska előtt színpadra, volt-e benned megfelelési drukk?

Adrienn: Nem volt, de ha elbizonytalanodnék valamiben, megkérdezném Piroskát, ez vagy az a szöveg vajon miért nem jön ki a színpadon.

Az életünkben vannak fontos mondatok, amiket jó időben kapunk és átsegítenek nehéz pillanatokon. Neked van ilyen mondatod Piroskától?

MA: Nekem nagyon sokat segített, hogy Piroska milyen lazasággal áll a játékhoz és az is, hogy kijelenti: amit a rendező mond, azt meg kell csinálni!

MP: Nincs mese!

Piroska, ön fel tud idézni egy olyan mondatot a pályáján, ami sokat jelentett?

MP: Emlékszem, még főiskolás voltam és engedéllyel játszottam a Szegedi Szabadtérin Az ember tragédiájában a Kisfiú szerepét. Athéni szín. Gábor Miklós, Ruttkay, Nagy Attila, Bessenyei – eszelős nagy színészek. Valaki föllázadt, elkezdett vitatkozni, s emlékszem, Gábor Miklós csak annyit mondott: „Ez nem jó! A színház: katonaság!” Szóval ezt meg kell tanulni… A vitának is megvan a helye, de nincs visszaszólás. Gobbi Hilda azt mondta, „a sértődött színész: rossz színész.” Bizony, ez is igaz… S hogy valami vidámabbat is mondjak, amikor talán először filmeztem életemben, kicsit már ismertük egymást Gábor Miklóssal a Madách Színházból, és megemlítettem neki, hogy most forgatok életemben először. Kérdeztem, tudna-e adni valami jó tanácsot? Ő pedig azt felelte: „ha lát egy széket, üljön le, mert ha nem, leül rá valaki más.” (Nevetünk.) És azt is hozzátette: „a forgatás: várakozás.” Azt bírni kell, a filmezésnél is. Meg a színházban ugyancsak sokszor – ezeket üres óráknak hívjuk. 

Mennyire látszik üresnek, telinek ez az évad, látják előre milyen dolguk lesz?

MP: Persze!

Azzal együtt, hogy a járvány visszatérni látszik? 

MP: Ha ott a krach, akkor ott a krach. Bármelyik percben ott lebeghet felettünk Damoklész kardja, de nekünk ezzel nem szabad törődnünk. Épp a múltkor készült Szinetár Miklóssal egy riport és arról kérdezték, hogy vészelte át gyerekkorában a zsidóüldözést. Azt mondta: „úgy kell élni, hogy az ember tudja, bármelyik pillanatban bármi megtörténhet.” Ez tényleg így van! De ha közben erre gondolnál, nem tudnál élni. Bármikor bármi megtörténhet, de attól még az élet zajlik, csinálódik.

Szerző: C. Judit