Eddig is a határátlépéseiről volt híres, virtuóz átváltozásairól, nem szokványos színpadi jelenlétéről, groteszk humoráról, nem beszélve kontratenorokat meghazudtoló énekhangjáról. A Boribon és Annipanni játékos mackójától a Kabaré Konferansziéján át a Chicago Mary Sunshine-jáig egyedi utat járt be báb, zenés, prózai műfajokban. Néhány hónapja országot és elfoglaltságot is váltott, ami közelebb hozta önmagához.
– Mi volt az a nyomós ok, amiért úgy döntöttél, hogy kiszállsz a szakmai mókuskerékből és Londonban kezdesz új életet?
– Nagyon régóta éreztem már, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik.
Volt pár kollégám, akik azt mondták, ugye tudod, hogy mások a fél karjukat odaadnák azért, amit te most eldobsz. Igen, tudom, de hadd döntsek arról, hogy nem elégszem meg azzal, ami van, hanem továbbmegyek.
Ugyanez volt, amikor a Bábszínházban felmondtam, az sem hirtelen ötlettől vezérelve történt, hanem hosszú időszak után megérlelődött bennem, hogy nem tudok tovább maradni.
– Egzisztenciális gondok is hozzájárultak a távozásodhoz?
– A covid helyzet alatt körülbelül havi 40 ezer forintot sikerült összeszinkronizálnom, ami az albérlethez sem elég. De leginkább az vezérelt, hogy rájöttem, most van az utolsó lehetőség, hogy kipróbáljam milyen külföldön élni. 38 éves vagyok, nem biztos, hogy két év múlva is nekivágtam volna.
– Mennyire volt előkészítve a kinti terep barátok, ismerősök által?
– Lényegében semennyire. Birminghamban él egy barátnőm a családjával. Eredetileg arról volt szó, hogy oda költözöm, és ők ott lesznek nekem hátvédnek, segítenek a kezdeti nehézségek leküzdésében. De közben egy új ismerősöm azt mondta, hogy Londonban tud lakást meg munkát is adni. Ezért Londonba vettem az irányt, viszont az ígéretből nem lett semmi. Pár napja érkeztem el arra a pontra, hogy most már beszámolhatok arról a volt kollégáknak meg a barátaimnak, hogy mi van velem.
Az elmúlt négy hónapom elég kalandosan telt. Sokkal közelebb kerültem magamhoz, az önismerethez, rengeteget tanultam a világról és magamról. A színház is csak annyira hiányzik, hogy miközben jamgyökereket válogatok hajnaltól reggelig a nagybani piacon, énekelni szoktam.
– Hogy kötöttél ki a piacon?
– Jelentkeztem egy targoncakezelő tanfolyamra, mert a raktári munkahelyeknél nagy előny, ha valakinek villás emelő jogosítványa van. Aztán amikor kiabáló, mindenféle akcentussal beszélő munkások között kisétáltam a fagyban az ipartelepre, azt éreztem, hogy ennél nagyobbat nem tévedhettem. Végül így sem kaptam munkát, mert akkor meg a legalább fél év angliai munkatapasztalatom hiányzott. Közben találtam egy lakást, amin egy kongói és egy spanyol párral osztozom. Már éppen kiborultam, közben le is betegedtem, mire jött egy telefon, hogy felvesznek rakodónak és vevőszolgálatosnak egy egzotikus zöldség-gyümölcs nagykereskedésbe a nagybani piacon.
Az első nap után sírva jöttem haza, de egy hónap után belejöttem a munkába, úgy fizikailag, mint lelkileg. Hajnali egykor kelek, háromra beérek a munkahelyemre, letolom a napot 11-ig, aztán hazamegyek, lefürdök, főzök, Netflixet nézek, másnap kezdődik minden elölről, heti hat alkalommal.
– Nehezített pályát választottál. Némi önbüntetésből?
– Benne volt a pakliban, hogy két hét múlva sikítva megyek haza és az is, hogy Londonban megtalálom a számításomat. Elképzelhető, hogy itt fogok egy kis kávézót nyitni vagy epizodista leszek. De lehet bármi más is, semmi sincs kőbe vésve. És ez tetszik.
Az egyik spiritiszta ismerősöm szavaival élve, zarándokúton vagyok magamban olyan helyeken, ahol valószínűleg soha nem jártam volna, ha nem szakítok az otthoni életemmel.
Sok minden leülepedett bennem, és rendkívül hálás vagyok mindazért, amim eddig volt.
– Képletesen és valóságosan is lezártál egy életszakaszt. Azért meghagytál egy kiskaput a visszatérésre?
– Úgy jöttem el, hogy senkivel nem rúgtam össze a port. A komplexusaim, a frusztrációim mind belőlem fakadnak. Lehet haragudni erre a rendezőre vagy arra a castingosra, de nem az ő hibájuk, ha nem kaptam meg egy feladatot, ha nem úgy sült el, ahogy szerettem volna.
A saját utamat járom, ki szeretném hozni belőle, amit csak lehet. Az ember nem mindig azt kapja meg, amire vágyik, viszont amit megkap, azt jó helyre kell tenni. Belőlem nagyon hiányzott, hogy elfogadjam azt, amit az élet ad. Azzal indultam útnak, hogy egy darabig biztosan nem leszek színész, nem csinálok színházat, de ez olyan szinten átalakult, hogy pontosan tudom, fogok én még színpadon állni. Lehet, hogy csak egy- egy előadást vállalok majd, netán egyszemélyes estet, de ezt nem tudom még, és nem is akarok előreszaladni az időben.
A kint létem meghozza azt az eredményt, hatást, hogy lesz értelme újra kinyitnom a számat, beszélni arról, hogy ki vagyok én a színpadon, a világban, mert lesz mit mondanom. Igazából ez fogyott el otthon, nem volt már mit mondanom színészként.
– A szakmai körülményekből, a társadalmi klímából fakadóan?
– Abszolút. Nyomon követem valamennyire az otthoni történéseket, de kissé tudatosan el is szakítottam magam tőlük. Nem akarok folyton visszatekinteni. Néha kattintgatok a Facebookon meg az interneten, olyankor elszörnyülködöm, hogy mi jöhet még. Fura, szürreális álom innen távolról nézve mindaz, ami Magyarországon történik.
– Valamitől nagyon be kellett, hogy teljen a pohár, amiért ezt a fajta izoláltságot választottad. Szakmailag milyen hiányérzeted volt?
– Nem úgy használtak, ahogy szerettem volna, ahogy elképzeltem. Időről-időre kaptam valami nagy elismerést, például a színikritikusok díját. És azt gondoltam, na végre, a piros vonal felett vagyok, innentől megszabhatom, hogy mennyiért vállalok el egy következő feladatot, vagy rám gondolnak majd a castingoknál. De nem így lett. Bemutatták a Vajákot, amiben egy elég fontos karaktert szinkronizáltam, ráadásul nem is rosszul, a híres betétdalát is én énekeltem, ami nagyot ment a szinkronberkeken belül, néhány nemzetközi fórumon is bekerültem a top háromba. De ennek sem lett semmi következménye.
– Nagyobb gázsira, fajsúlyosabb szerepekre vágytál?
– Arra, hogy ne kelljen alkudoznom pár ezer forintokért, hogy többet gondoljanak rám és többet gondoljanak rólam. De valószínűleg ez rajtam is múlik. Úgy éreztem, hogy beszorultam a drag/queer szerepkörbe, amiben tök jó vagyok, az egyik legjobb. Tudom, hogy szerénytelenségnek hangzik, viszont ezeket a szerepeket én nem a külsőségek felől közelítem meg, hanem belülről építem fel, amire csak rájön a flitter, az affektálás. Akármennyire is egyszerű szimpla hajtűdobálásnak tűnik lentről. A szinkronban is főleg ilyen szerepeket csináltam az utóbbi időben.
Ennyit lehet látni rólam, de én nem csak ennyi vagyok. Hanyadik asszonyt mutassam még meg magamból? Szeretném a férfiasságomat, a férfi létemet is megélni.
– A mozgásoddal, a kisugárzásoddal, a hangoddal unikum vagy ebben a műfajban, ezért valahol evidens, hogy ilyen szerepekre hívnak. Ezzel együtt úgy véled, hogy beskatulyáztak?
– Ha mondjuk Amerikában vagy akár Angliában kerülök bele ilyen skatulyába, akkor szilánkosra keresném magam. Magyarországon ez a vonal nem hoz sokat a konyhára, és ebben a szerepkörben mellékszerepekre tudnak hívni, nem feltétlenül annyi gázsiért, amiből meg lehet élni. Mondhatják rólam, hogy anyagias vagyok, de nekem is ki kell fizetni a számlákat.
– Nadrágos szerepben is elképesztő sikered volt, a József Attila Színházban A magas szőke (barna) férfi címszerepében.
– Herendi Gábornak is nagyon hálás vagyok, aki kiválasztott az Ízig-vérig sorozatba, aminek köszönhetően megismertem Simon Kornélt (vagyis inkább ő engem), aki rendezőként rám gondolt ehhez a darabhoz. Sem Gábor, sem Kornél nem úgy nézett rám, mint a transzvesztita fiúra, aki nadrágban is ügyes, számukra nem volt kérdés, hogy alkalmas vagyok a férfi szerepre.
Sokan fel is rótták nekem, hogy pont most megyek el, amikor bejött A magas barna férfi. De ez már csak időzítésbeli probléma.
Aztán tavaly márciusban a covid kamion elütötte az egész eleve vergődő színházi életet, így soha nem derült ki, hogy mennyi előadást élt volna meg velem a darab.
– Több színház életét is felbolygatta az eljöveteled a szerepátvételek miatt. A társulatok, a partnerek, a rendezők hogyan fogadták a döntésedet?
– Tartottam tőle, hogy pont egy ilyen helyzetben, amikor az alapvető független szférát érintő problémák tetejébe érkező covid tetejébe még el is megyek, azt kitolásnak élik meg. Ezzel szemben mindenki megértő volt velem, sajnálták, hogy elmegyek, de azt mondák, hogy visszavárnak. Egytől-egyig mindenki. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy hagyok valami űrt magam után.
– Zenés mesterséget tanítottál a Színművészetin bábszínészeknek. Hogyan viszonyulsz ahhoz, ahová ez a történet kifutott az Ódry beszántásával, az oktatói gárda ellehetetlenítésével?
– Mindig furcsán viszonyultam az iskoláimhoz, épületekhez nem ragaszkodtam, sokkal inkább emberekhez, akik hozzájárultak a személyiségem épüléséhez, a karrieremhez. A Színművészeti ügyének legfájóbb része, hogy mit éreznek a hallgatók, köztük a bábosztályos fiatalok, akiket tanítottam. Nem tudom, hogy nekik állást kell-e foglalni vagy sem.
Rengeteg színművészetis azon gondolkodik, hogy mi számít árulásnak, hogy maradjanak-e vagy álljanak fel. Szerintem butaság lenne az utóbbit választani, a „körítéssel” a tanároknak van elszámolni valója.
– Te magad is bábszínész szakon végeztél. Alföldi Róbert adta meg számodra az ugrás lehetőségét a prózai szerepek irányába.
– Nagyon sokáig csak keresgéltem, nem értettem, hogy mit keresek a színpadon, mégis ott akartam állni. Sokáig tartott rájönnöm, hogy nem magamutogatásból vágyom oda, hanem valamilyen értéket szeretnék képviselni. Közben megtaláltam a bábokat, azok mögé jól el lehetett bújni. Harmadéves voltam, amikor a Leánder és Lenszirom egyik próbáján egy olyan jelenetet vettünk, amiben csak én voltam a színpadon, a többiek takarásban. Robi nagyon sokáig szurkált, aztán egyszercsak leállította a jelenetet, és elkezdte mondani, állj bele, kapd össze magad, zselé vagy, elfolysz.
Senki nem tudott igazán mit kezdeni azzal, aki vagyok. Se nem amorózó, se nem igazi táncos komikus. Robi beszélt először úgy rólam, mint egy hiteles, létező lényről, akinek van létjogosultsága a humorával, a mozgásrendszerével.
Onnantól kezdve kezdtem el érezni az erejét annak, hogy a színpadon vagyok, érteni, hogy ez mit jelent. Utána még sok munkája volt ebben Tengely Gábornak, Pelsőczy Rékának, Szikszai Rémusznak, Gáspár Ildikónak és Alföldinek újra meg újra, ahányszor csak együtt dolgoztunk. A színpadi partnereimről nem is beszélve. Rengeteget köszönhetek nekik.
– Melyik szerepeidtől volt nehéz megválni?
– Nem ragaszkodom úgy a szerepeimhez, mint a legtöbb kollégám. Azt vettem észre, hogy főleg a színésznőknek okoz problémát átadni egy szerepet. Nem értettem, miért olyan nehéz számukra elengedni őket. Nyilván másként vagyunk összerakva, másként kötődünk ahhoz, amit létrehoztunk.
Ellinger Edinával szkanderoznom kellett, hogy elengedjen Boribon szerepéből. Azt éreztem, hogy már öreg vagyok hozzá, persze el tudtam játszani a kismackót, de más, amikor játszol egy szerepet és más, amikor éled.
Örültem, hogy Barna Zsombor vette át, nagyon tetszett a gátlástalansága, a felszabadultsága.
– Sok színésznek önazonossága, hogy színész. Te nem teszel egyenlőségjelet önmagad és a mesterséged közé?
– Nagyon nagy harcaim voltak ezzel, picit még most is tartanak.
Minden másodpercemet az tette ki, hogy színész vagyok, reggeltől-estig ezt éltem, mint minden kollégám. Ez egy ilyen típusú hivatás. Ugyanakkor mindent elkövettem azért, hogy ne kizárólag az legyek, hanem csak a foglalkozásom legyen színész. Egy ember vagyok, akinek éppúgy van magánélete, találkozik a barátaival, gondolkodik, hogy mit kell bevásárolni, és amúgy elmegy a színházba esténként játszani. A kettő nyilván üti egymást, hiszen a színészet több, mint egy munkahely, minden pillanatban érleled a szerepedet, figyeled az élet eseményeit.
Kijöttem Angliába, és itt nem voltam többé színész. Munkás vagyok, a kezem, az arcom is olyan, mint egy munkásé. Elgondolkodom azon, hogy vajon én létezem-e. Létrejöttem-e? Volt-e esélyem kialakulni? Szerintem nem. Valahol eltűntem a Boribonok, hercegek és transzvesztiták között.
Többek között ez hajtott el ebből a közegből, hogy megtaláljam azt a Bercsényi Pétert, aki majd visszamehet a színpadra. És érzem, hogy már most egészen máshonnan támasztanám meg ezeket a szerepeimet, mert egyre inkább le tudom magamról fejteni azt, hogy színész vagyok, aki zömmel nőnek öltözik. Ezek teljesen felesleges, értelmetlen dolgok, miközben a dobozokat rakodom a targoncára.
Szerző: Szentgyörgyi Rita
Színház Online