November 9-én láthatjuk először a Bereczki Csilla által rendezett Kamaszharcot a Pinceszínházban. A rendezővel és Balatoni Józseffel, az előadás alapjául szolgáló regény írójával beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ naplóírásról, őszinteségről, az igazi álmainkról és arról, hogy mi lenne, ha a saját életünkben mi magunk lennénk a főszereplők…

A naplóról mi jut az eszetekbe elsőként?

Jocó: A teljes őszinteség.

Csilla: Emlékszem, amikor elkezdtem naplót írni, én nem mertem teljesen őszinte lenni…

Jocó: Miért, féltél, hogy valaki megtalálja?

Csilla: Igen, én tartottam ettől, és meg is találta valaki, és vissza is élt vele… A naplóról a kamaszkorom jut eszembe, mert akkor kezdtem el naplót írni.

Szerintetek a kamaszkor és a kamaszkor őszintesége miért lehet egy életen át ennyire meghatározó?

Jocó: A kamaszkor az az első olyan életszakaszod, amikor már önmagad vagy. Itt történik veled az első szerelem, az első csók, az első berúgás, az első szexuális élmény. Azért is szeretek kamaszokkal dolgozni, mert ők kendőzetlenül őszinték. Nagyon sajnálom, amikor azt tapasztalom, hogy ez a fajta őszinteség sokakból felnőttkorra eltűnik. De legalábbis erősen disztingválódik.

Csilla: Azt gondolom, hogy belőlem nem tűnt el, sőt: egyre jobban merek őszinte lenni, vállalva az esetleges következményeket.

Mit gondoltok, ez a Kamaszharc c. előadás mit tud, mit szeretne megmutatni a kamaszkor kapcsán az életünkről?

Jocó: Nehéz ezt összességében megfogalmazni annak, aki ezt a regény írta. De talán arra vállalkoztam, hogy mankót adjak a kamaszoknak, megmutassam, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Sokan hisszük ebben az életszakaszban, hogy egyedül vagyunk a nehézségeinkkel, és a könyvem szerette volna megmutatni, hogy ez nincsen így! A felnőtt olvasóknak pedig megmutatni – és azt gondolom, ez az előadás is ezt igyekszik leginkább felerősíteni -, hogy mik is azok a gyerekkori álmaink, melyeket elszalasztottunk, elfelejtettünk. És azt, hogy még mindig nem késő ezeknek a vágyaknak, álmoknak a nyomába eredni, és megvalósítani őket. A be nem teljesített vágyak később visszaütnek, sajnos az életközepi válságaink nagy részben emiatt alakulnak ki.

Csilla, mindebből mi mutatható jól meg a darab három szereplőjén keresztül?

Csilla: Igazából a regény teljes egészét meg lehet ragadni. Amikor Mikó Csaba és Jocó elkezdtek dolgozni a regény adaptációján, a „sorvezető” szerint egy fiatal férfi a szakítása után új lakásba költözik, és így talál rá a fiatalkori naplójára. Olvasni kezdi, végiggondolja  saját életét, de végigjárjuk a kamaszéveit is. A játékteret, a pódiumot két oldalról lehet majd körbeülni. Jocóék felvetették, hogy mi lenne, ha két irányban rendezném az előadást. Nekem ez az ötlet már akkor megtetszett, pedig magát a helyszínt itt, a Pinceszínházban még nem is láttam.

Így születik meg igazán ez a történet. Eleinte kicsit kételkedtünk, hogyan fog ez majd működni, de aztán a rendelkező próbák során kiderült, hogy ez az anyag nem is tudna másként igazán kibontakozni, így lesz igazán izgalmas. Így a szép, hogy nincs más, csak maga a napló! Az abban leírtakat szólaltatja meg három ember – talán ennél nagyobb, több nem is történhetne, számomra ez a lehető legtöbb!

Ez a fajta két irányba játszás képes egyszerre visszatükrözni a napló „mi lett volna ha”-jának és a ténylegesen megvalósultnak a kétarcúságát is?

Jocó: Igen, ez a két irány egyben két idősík is. Három szereplője van ennek az előadásnak, ám ők összesen több mint tíz szerepet játszanak el. Ivanics Tamás a főszereplő, aki a tizenhét illetve a harmincegy éves Hori két idősíkját játssza, míg Grisnik Petra és Márfi Márk az összes többi karaktert. Valójában tizennégyféleség van ebben az előadásban, és ennek a tizennégyféleségnek a folyamatos, dinamikus váltakozása. Izgalmas ez a két irányba játszás, nagyon végig kell viszont gondolni, hogy ebben a másfél órában mikor, mit, merrefelé is mondasz. Reméljük, hogy ezért minden egyes néző azt fogja érezni, hogy maga is szereplőként ott van ebben az előadásban. Mert ott ülve a lélegzetüket is érzékeli a szereplőknek, érzi a rezdüléseiket. Azt hiszem, érzem, hogy rengeteg olyan árnyalata van ennek az előadásnak, amit csak ez a tér képes visszaadni.

Csilla: Az is rengeteget számít, hogy a három színész végig jelen van a játéktérben. Egész más lesz ettől egy jelenet értelme, értelmezése, még akkor is, ha csak ott ülnek egy széken, mert nincsenek épp benne a jelenetben. Ez egészen másfajta jelenlétet kíván, és egyben teljesen más hatást is válthat ki, mint az, amikor a takarásból belépek, és elmondom a szövegemet. Azáltal, hogy a színész végig benne van, ott van a történetben, a néző is sokkal könnyebben és mélyebben válik a játék részévé. Nem engedi el a nézőt ez a történet! Izgalmas, és finom érzéseket előhívó az is, amikor az éppen játszó színésznek csak a hátát, vállát látom, és a játékának az erejét, intenzitását csak a másik színész arcáról tudom érzékelni. Bár ezt a helyzetet financiális kényszer szülte, én mégis élvezem, hogy itt most csak ennyi van, ennyiből kell, lehet gazdálkodni.

Jocó: A tér egy másik, tőlünk független adottsága, hogy van benne egy fekete zongora, amit nem lehet elmozdítani.

– ezért hát lesz egy dal, ami végigkíséri az előadást. Rengeteg lehetősége és intimitása van ennek a térnek ahhoz, hogy a nézőben egy igazi ahaélményt teremthessen.

Ha már lecsupaszítottság és díszletnélküliség: mit gondoltok, miért nem megy nekünk, hogy a saját életünk igazi főszereplői legyünk ahelyett, hogy a sajátunknak hitt életünk jól megkomponált díszletei között csupán epizódszereplőkké váljunk? Miért nem mi vagyunk saját életünk fókuszában, mint az a zongora?

Jocó: Rengeteg impulzus ér bennünket nap mint nap. Mivel színházi, színpadi ember vagyok, sokat állok a színpad közepén, ezért én szeretek a saját életem mellékszereplője lenni. Szeretem, ha néha nem rólam szól az életem, hanem a páromról, a szüleimről, a barátaimról. Pedagógusként óhatatlanul központi – vagy főszereplő vagyok, ám a magánéletemben inkább szeretnék néha mellékszerepet játszani. Gyakran a korlátok, a lehetőségeim korlátai határt is szabnak annak, hogy azt az életet éljem, amit szeretnék.

Csilla:Hogy saját életem főszereplője lehessek, ahhoz bizonyos életkort is el kell érnem. Hisz tudnom kell megválaszolni azt a kérdést, hogy ott és abban vagyok-e, ahol lennem kell. Hogy oda meg is tudjak érkezni. A kamaszkorban gyakran az az érzésünk, hogy a problémáinkkal, gondolatainkkal magunk vagyunk, nem is tudjuk elképzelni, hol találhatnánk olyanokra, akik hozzánk hasonlóak. Az egyetemi éveimig kellett várnom arra, hogy hasonló gondolkodású emberekkel kerüljek össze. Addig sokszor éreztem úgy, hogy csak megtörténnek velem a dolgok, és igazából nem tudtam, mit is szeretnék csinálni. Aztán rájöttem, hogy számomra mindennek a középpontja az ember. Engem ez érdekel, és ezért is jó platform nekem a színház, mert ott nagyon különböző emberekkel vagyok körbevéve.

Jocó ebben a szövegben felteszi a kérdést: honnan hova jutottál. És ez most nem az egzisztenciális javak megteremtésére, hanem az emberi minőségünkre vonatkozik. Megvan benned a vágy a szépre, a jóra? Hova jutottál el az emberi kapcsolataidban? Mert ez képes megmutatni azt is, hogy tudsz-e őszinte lenni önmagadhoz. Ilyen értelemben mindehhez a regény is, az előadás is segítség, azt hiszem. Ezért nehéz kissé eldönteni, hogy kik nézzék meg az előadást, mi legyen a nézői korhatár. Azt gondolom, hogy minél szélesebb körnek szól valami, annál jobb. Hogy a kamasz is lássa, azok a problémák, dilemmák, amelyek őt foglalkoztatják, a felnőttek világában szintén ugyanúgy jelen vannak, ott lehetnek még. És ezért ezeket ne negatívumként, hanem pozitívumként élje meg, felnőttként pedig lássa, merje azt mondani: ezt elrontottam! – de még meg tudom oldani, mert sohasem késő megvalósítani azt, amire vágytam!

Szerző: CSATÁDI GÁBOR