A pandémia pozitív és negatív hatásairól, a színház működésének esetleges új formáiról, arról a bizonyos „brüsszeli csipkéről” és a közönség szeretetéről Crespo Rodrigóval, a Jászai Mari Színház igazgatójával Sopotnik Zoltán beszélgetett.

Mit jelentett a színházban folyó művészi munka tekintetében ez a nagyon különös, mondhatni disztópikus helyzet, amibe az egész társadalom egy pillanat alatt beleesett?

A koronavírus-járvány nagyon erősen rányomta a bélyegét a színházban folyó munkára is, és valóban volt egyfajta disztópikus élménye az embernek. A pandémia első szakaszában hirtelen abba kellett hagyni mindent, nem lehetett próbálni, talán még egy fokkal szigorúbbak is voltak a szabályok, mint jelenleg. De a járványnak abban a szakaszában úgy éreztem, mintha mindenkinek egy kicsit több tartaléka lenne, nyitottabb volna, és bizonyos változásokat jobban tolerálna. Az emberek igyekeztek adni, mondjuk egy pékség, vagy mi, az előadó-művészetben szereplők. A világhálót elöntötték a kulturális és egyéb tartalmak. Talán már nincs is olyan ismert vers, amit nem mondott volna el minden társulatból valaki, emellett rengeteg előadás fent volt a Facebookon. Ez a rémisztő helyzet elkezdte az összefogás felé terelni a társadalom szereplőit. Mi, a Jászaiban is rengeteg dolgot csináltunk, akkor még természetesen ingyen adtuk a tartalmakat, az előadásainkat az online térben. Majd jött a pillanatnyi fellélegzés, elindult megint az élet a normális kerékvágásban. Tudtuk, hogy nem feltétlenül lesz vége a járványnak, de nem tudtuk, mire fut majd ki az egész. Most már azért látszik, hogy a második-harmadik szakaszban mindenki a türelme határán van, mentálisan sokkal rosszabb állapotban van az egész ország. Az abszolút ingyenes tartalom megszűnt, nem is feltétlenül akarnak már az emberek az online térben létezni, ráadásul izgulnak az oltás miatt: mikor jön elég, milyen vakcinát kapnak, mikor lesz tényleges nyitás? A kezdetektől arra törekedtünk, hogy saját eszközeinkkel segítsük a közönségünket ebben a koronavírus-viharban, ez így normális egy olyan kultúrát szolgáltató intézményben, mint a színház. 

Tavaly március 11-ét követően leállt a színház. Aztán 2020 őszén elkezdtetek újra játszani, a tavaszi előadásokat pótolni, augusztus végén volt a Valahol Európában című musical bemutatója. Ősszel újabb leállás. Mennyiben érinti ez a helyzet a színház működésének „lényegét”? — színházi bemutató és közönség nélkül.

Mit csinál tulajdonképpen a színház? Hogyan telnek a mindennapok?

Folyamatosan próbáltunk. Amióta újra lehetett indulni, gőzerővel dolgoztunk, sajnos valódi premiert nem tudtunk tartani csak két darab esetében. Azóta már elkészült másik két előadás is, A revizor és a Teljesen idegenek, mondhatni, a fióknak. Ha majd ismét zöld utat kapunk, bemutatjuk őket. És természetesen dolgozunk tovább, készítjük a darabokat sorban, a munka nem állhat meg. Így az összes munkavállalónk dolgozik, mindenkinek ugyanúgy van munkája, mint a járvány előtt.

De ebben az időszakban jut idő olyan kisebb-nagyobb munkákra is, amelyek egy ilyen nagy intézmény esetében nagyon fontosak, mint a karbantartás, tisztasági festés, katalogizálás, takarítás. Egyrészt igazolni kell a bérfizetést, másrészt, ha várunk, feltorlódnak az előadások. Abban vagyunk érdekeltek, hogy ameddig lehet, dolgozzunk, minden biztonsági előírást betartva persze, és a nyitás után szépen sorban bemutassuk a darabokat a nagyérdeműnek. Természetesen új momentumok is bekerültek a társulat életébe, ilyen például az úgynevezett szintentartó próba, és a munkabemutató, amikor „élesben” játsszuk el a darabokat.

Milyen új utakat keresett a színház ebben a nehéz időszakban, gondolok itt az úgynevezett élő streamre?

Az élő stream nagyon költséges, és azt látom, hogy nem is rentábilis. Abban a helyzetben, amibe a színházak kerültek, meg kell fontolni az ilyen döntéseket. Adunk online előadásokat pénzért, régebbi évadokban felvett darabokat. Ezeknek fajlagosan jóval kisebb a költsége, mint élőzéskor egy stábot fizetni. Annak idején megnéztük a piaci szereplőket, kértünk árajánlatokat is, de nekünk ez a forma nem felelt meg.

Milyen volt a próbafolyamat Fehér Balázs Benővel, akivel eddig még nem voltatok munkakapcsolatban. Mit szólt a társulat az új rendezőhöz? És Szikszai Rémusz milyen új „színeket” hozott? Ő már „régi harcos” a Jászaiban.

A kezdő pillanat mindig izgalmas. Jön egy ismeretlen ember, van egy plusz kíváncsiság a társulatban, az egyes színészekben, de a rendezőben is. Pláne egy ilyen fiatal ember esetében. Az eddigi munkáit megismerve döntöttünk úgy, hogy Benőt meghívjuk egy közös munkára, és nagyon jó döntésnek bizonyult. Kell a kémia közte és a társulat között, alapvető kérdés, hogy el tudja-e ragadtatni a társulatot, meg tudja-e győzni őket arról, hogy mit szeretne, ezt a társulat hajlandó-e „átvenni”. Itt most ezt történt. Annak ellenére, hogy nem mutattuk be, tudjuk, hogy ez egy fontos munka, egy jó találkozás, és az összes szereplőnek kiváló lehetőség. Rémusz már többször dolgozott nálunk, vele is nagyon jó a munkakapcsolat. Amikor láttam a filmet (Teljesen idegenek) akkor már tudtam, hogy ezt a darabot szeretném elhozni Tatabányára.

Többéves hercehurca volt, míg a jogdíjakat megszereztük, végre sikerült, ráadásul Rémusz is látott benne fantáziát. Bár ez egy igényes bulvárdarab, de a mi interpretációnkban egy ezen túlmutató dimenzió is megnyílik, ennek a történetnek a mélysége és fanyarsága is szépen megmutatkozik majd. A Teljesen idegenekben játszom is, ez izgalmas feladat volt, tulajdonképpen hét egyenrangú szerep van a műben. Nem feltétlen a szerepívek vagy a bonyolult lelki folyamatok ábrázolása volt a legnehezebb, hanem hogy hogyan tudjuk azt elérni, a néző szinte zavarba ejtően úgy érezze, egy igazi baráti társaság bulijába pottyant hirtelen. Nagyon erős koncentrációt igényel a darab, nem mindegy hova teszed a poharat, hogyan vagy mennyit iszol, mindezek mellett a spontaneitásnak is meg kell lennie, bizonyos improvizációs helyek meghagyásával. Rémusz szerint egy „brüsszeli csipke” készült.

Hogyan tudtátok, tudjátok tartani a kapcsolatot a nézőkkel, milyen „fortélyokat” tudtok bevetni ilyenkor?

Elindítottunk a „Legjászaibb” című akciónkat, az emlékek felidézése okán, és nagyon szépeket írtak a nézők. A terveink szerint mi is megosztjuk majd a hasonló emlékeinket a közönséggel. A színház most biztosan nem az elsők között szerepel az emberek gondolataiban, de a bérleteseink érdeklődnek, nyilván ők is szeretnék tudni, mikor jöhetnek majd. Ha tudjuk, hogy mikor és mit tudunk majd játszani, azonnal kommunikálni fogjuk, és egy interjúsorozat is elindult a művészeinkkel, „A Jászai Arcai” címen.

Mennyire nehéz úgy próbálni, hogy tudjátok a végén nem lesz premier, nem jönnek nézők?

Eddig a kollégáimmal azt mondtuk, hogy próbálni szeretünk a legjobban, de most kiderült, bár szeretünk próbálni, akkor mondjuk ezt, amikor tudjuk, hogy lesz előadás. Most nem tudjuk prezentálni a darabokat, és ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Nagyon fontos volt, hogy anno, hogyha maszkban is, de eljöttek az emberek. Akik a Valahol Európában utolsó két előadásán ott voltak, amikor már szűkített nézőtér előtt kellett játszani, tudták, hogy biztonságban vannak a színházban, be van tartva a távolság, megfelelő a fertőtlenítés. És bizony ragaszkodtak hozzá, hogy élőben lássák az előadást.

A végén nagyon megható pillanatok voltak: ők tapsoltak minket, mi őket. Ezek az előadások sokkal többről szóltak, mint előtte, lett egy újabb plusz jelentése annak az ikonikus mondatnak, hogy „Nem szabad félni.”