A Manna Produkció Minden negyedik címmel a Thealter Fesztiválon mutatja be Csábi Anna rendezésében a perinatális veszteségekről szóló pszeudokumentarista előadást. A produkcióban Fullajtár Andrea és Tordai Teri is megszólaltajta azoknak a nőknek a történetét, akik megélték a bennük fejlődő élet elvesztését. Az előadást ősztől a Radnóti Tesla Labor tűzi műsorára. A motivációkról, a létrehozás körülményeiről és a tervekről a rendezővel beszélgettünk.

Miért foglalkoztatott a perinatális gyász, vagyis a szülés körüli veszteségek témája?

Valamikor régebben láttam a 24 hét című filmet egy középidős „megszakításról”. Akkor még messze voltam a gyerekvállalástól, mégis úgy éreztem, nekem még dolgom lesz ezzel a témával. Aztán – mint oly sokakkal már – velem is megtörtént, hogy terhes lettem, mégsem született belőle utód. Nekem vetéléseim voltak. Meglepett, hogy a történéseket a környezetemmel nem igazán tudtam megosztani; érzékeltették, hogy nem szeretnének ilyesmiről hallani sem. Úgyhogy egyedül kellett szembenéznem vele. Elkezdtem feldolgozni a helyzetemet: nekem ez úgy szokott menni, hogy másokhoz hasonlítgatom magam, és elhelyezem a problémámat egy skálán. Így jött képbe az abortusz, az orvosi okokból javasolt megszakítás, a halva szülés, a meddőség, illetve az élő gyermek elveszítése. Ezekhez képest igen szerencsésnek éreztem magam. Mivel én nem titkoltam, hogy mi történt velem, rengeteg embertől hallottam, hogy jaj, ők ugyanígy jártak. És tényleg iszonyú sokan voltak.

Én meg ledöbbentem, hogy ha tudom, hogy ez ennyire gyakori, mondhatnám „élettani”, akkor teljesen máshogy dolgozhattam volna fel. Sokkal egyszerűbben.

A második vetélésem után jött ki a Staféta pályázat eredménye – amit nagyon szerettem volna elnyerni -, hogy ismét nem kapok lehetőséget. Egy kortárs Yerma-adaptációt adtam be, nagyjából ugyanerről a témáról, azonban annak egy klasszikus dráma lett volna az alapja. Arra gondoltam, hogy ezt esetleg túl ódivatúnak érzik. Ekkor eldöntöttem, hogy akkor megpróbálok a kedvükben járni: semmi klasszikus drámaszerkesztés, semmi klasszikus téma, semmi megszokott színészi játék, hanem valami nagyon bevállalós probléma. Már régóta érlelődött bennem, hogy dolgozni kell a perinatális tabu ellen, ezért beadtam a Minden negyedik koncepcióját a következő évben. A terv nem jött be, mindezekkel együtt is kevésnek bizonyultam a pályázathoz. Nagyon boldog vagyok, hogy a Manna támogatásával viszont létrejött az előadás, és reményeim szerint sok emberhez eljut majd.

Mennyire volt nehéz vagy könnyű számodra próbálni ezt a darabot? Tekintettel arra, hogy épp várandós voltál, illetve, hogy egyszerre rendezted és szerepeltél is? Utóbbiban tudjuk, hogy már van gyakorlatod, de ez talán számodra is egy különleges állapot volt. 

Nagyon boldog voltam, hogy úgy néz ki, végre már tényleg lehet gyerekem, de éreztem egyfajta felelősséget azokért a sorstársaimért, akiknek még nem jött össze. Tudják meg: nincsenek egyedül, rengetegen vagyunk! Ezenkívül érdemes a kívülállókat is nagyobb empátiára tanítani, illetve megismertetni velük a helyzetet belülről, hogy könnyebben tudják kezelni. Szóval a terhesség inspirált és erőt adott. Ugyanakkor a rendezés engem mindig rettentően igénybe vesz, és mikor nyolc hónaposan egy egész napos, szünet nélkül átdolgozott nap után, étlen-szomjan hazaestem éjfélkor, hulla fáradtan, ahhoz a férjemnek is volt pár keresetlen szava. Szerencsére a fáradságon kívül semmi kellemetlent nem éreztem, a magzat sem adta jelét, hogy problémája lenne, mindenesetre a próbafolyamat alatt rengetegszer éreztem bűntudatot, hogy nem vagyok tekintettel a gyerekemre. A nyári időszak után jött a lezárás, ezért nem tudtuk bemutatni az előadást. Januárban ismét nekifutottunk, egy újabb próbaidőszakkal, ám ez a bűntudat csak nőtt, mikor már a három hónapos csecsemőmtől kellett másfél-kétórákra elszakadnom, a próbák alatt. Mivel azt éreztem, hogy nem tudok már egyszerre kint is – bent is lenni, ezért megkértem az előadás koreográfusát, Bodor Johannát, hogy mindenben segítsen, amiben csak tud kívülről, és elképesztő sokat számított akkor az ő szeme, nagyon hálás voltam a jelenlétéért, a tanácsaiért. 

Az, hogy játszom az előadásban, azt mondanám, leginkább praktikus okokból van így. Vannak olyan színészek, akik a szerepükbe saját elemeket is beemeltek – no ezt elég nehéz érzékenyen instruálni. Egyszerűbbnek tűnt az úttörő szerep, hogy elsősorban önmagammal kísérletezzek, és csak ezután kérjek mást is hasonlóra. Befolyásol engem is, ha belülről látom, hogy mit tudok kérni, és mi az, ami már sok. Könnyebb észlelnem az elakadások miértjeit is. Ezen kívül, ha Magyarországon valaki nem felkapott rendező, azt egyszerűen ignorálják. Színészként nem olyan könnyű megfeledkezni rólam, legfeljebb azt mondják:

– „De rosszul játszik az a csaj!”
– „Persze, hogy rosszul! Ő a rendező! A negatív reklám is reklám…”

Hogyan választottál színészeket ehhez az érzékeny témához nyúló előadáshoz?

Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy dokumentarista drámát rendezek, aminek feltétele, hogy maguk az érintettek szerepelnek. Hamar kiderült, hogy egy abortuszt senki nem fog a nyilvánosság előtt felvállalni, mert ma Magyarországon sajnos ez öngyilkosság. Úgyhogy

Olyan színészeket választottam, akik maguk is érintettek valamilyen formában, vagy pedig olyanokat, akik nagyon empatikusak a jelenséggel, és tudom róluk, hogy örömmel segítenek az információ-terjesztésben.

Földes Esztert és Szegvári Júliát már nagyon régóta ismerem, tudom, milyen jó velük dolgozni. Régóta vágytam rá, hogy Julcsit zeneszerzéssel is megbízhassam, és tudtam, hogy nem kell majd csalódnom. Sebők Maját egy határontúli független társulat tagjaként láttam először színpadon, és amikor megtudtam, hogy fölmondott, azonnal lecsaptam rá. Tordai Terit, Fullajtár Andreát és Bodor Johanna mozgástervezőt nem ismertem korábban személyesen, a kollégák mutattak be minket egymásnak, hogy jó találkozás lesz, ha együtt dolgozunk.

Papp Gyopárt, a látványtervezőt egyenesen Sepsiszentgyörgyről importáltam, mert célom volt, hogy olyan tervezővel dolgozhassak együtt, aki ismeri azt az iskolát, amihez én értek.

A csapataim általában így állnak össze. Társulatokhoz is mindig hívok külsősöket, akik felfrissítik a légkört, és egyben meg is nehezítem az egyeztetést, a továbbjátszást. Sajnos ez jelenleg is fennáll… Le kellene szoknom róla… De egyszerűen nem bírom nézni, hogy érthetetlenül felkapott tucatszínészek mellett izgalmas alkotók hozzájuk illő munka nélkül sorvadoznak, vagy tinglitangli előadásokat darálnak. Úgyhogy, amikor lehetőségem nyílik egy rendezésre, tudom, hogy az másoknak is lehetőség, és igyekszem magam köré gyűjteni mindenkit, aki csak eszembe jut a számomra értékes színészek közül.

Már a bemutató előtt kaptatok kritikákat, hogy miért nincs feltüntetve a darab szerzője a beharangozókon. Ki írta a szövegkönyvet? 

Az első író, akit felkértem, azt mondta, elítéli az abortuszt, majd nem jött el egy előadásomra, amire a jegyet is megváltottam neki. A második már egy dramaturg volt, aki szintén nem tűnt lelkesnek. Mivel napjainkban egy független produkció anyagi biztonsága egyre törékenyebb, úgy éreztem, spórolni sem ártana a résztvevőkön. Ezen kívül

Szóval nem is biztos, hogy együtt tudtam volna működni egy szövegíróval. Így végül én írtam a szövegkönyvet, de a színészek is iszonyú sokat dolgoztak rajta. Eleve a saját, vagy barátaik története adta a darab gerincét, de ezen kívül mindig minden javaslatot, módosítást igyekeztem megfontolni és beemelni. Ha valami nem tetszett nekik, azt nem hagytuk úgy. Szóval nevezhetnénk kollektív munkának is, de ahhoz meg túlságosan erős benne a kontrollom, a személyes gondolkodásom és az én fura verbális lenyomatom, hogy ezt etikus lenne a színészekre hárítani. De már nem akartam íróként is megjelenni, mert már így is két funkció alatt szerepelt a nevem. Elismerem, jogos, hogy a dramaturgok és az írók felháborodtak, hiszen azzal, hogy nem tüntettem fel írót, kicsit olyan volt, mintha nem ismerném el a szerző munkáját. Erre valahogy nem is gondoltam. 

Korábban is végeztem már szerzői vagy dramaturgi munkát előadásaimban – színpadra adaptáltam négy Forgách András novellát, illetve összefűztem, átírtam és valós interjúkból kiragadott elemekkel fűszereztem egy másik produktumot –, de ott volt írója az alapműveknek, így kedvemre bujkálhattam.

Hosszú idő alatt jutottatok el a bemutatóig, amit már közönség előtt lehet tartani. Elégedett vagy? Sikerült megvalósítani, amit ezzel az előadással szerettél volna?

Akkor leszek elégedett, ha nagyon sokszor játsszuk majd, és nagyon sok ember fogja látni, nevetni és sírni rajta.

Kiknek az érdeklődésére számítotok? A darab címe is arra utal, hogy ez téma minden negyedik nőt – és így párt és családot is – érint. Vajon az érintettek számára egy ilyen este nem csak feltépi a sebeket?

A darab címe arra utal, hogy hozzávetőlegesen minden negyedik nő él át perinatális traumát, azonban, ha azt vesszük alapul, hogy hányan kerülnek kapcsolatba ezekkel a nőkkel, akkor viszont már mindenkit érint. Akivel eddig nem történt ilyesmi, azzal még bármikor történhet. Akár a lányával, a barátnőjével vagy a feleségével, vagy apukaként bármelyik ismerősével és jó lenne, ha nem érezné feszélyezve magát senki, hogy vajon ilyenkor mit szabad mondani. Ezenkívül

Nem tantermi vagy pszichológiai, hanem színházi előadás. Bízom benne, hogy nem csak a sebeket tépi majd föl, hanem fel is oldoz. 

Szerző: G. Anna