A Káli-medenceében, 10 helyszínen immár harmadszorra rendezik meg a KŐFESZTET, a nyugalom fesztiválját. Az összművészeti eseményen a folklór a főszereplő, de az érdeklődők bőven találnak, könnyűzenei, színházi és irodalmi programokat is. A főszervező-alapítót, Csúri Ákost kérdeztük. (X)

Láttalak tavaly a Kőfeszten egyik este felszabadultan legényest táncolni… Mióta foglalkozol néptánccal? 

Az óvodából hazafelé menet volt egy rámpa Szegeden, ahol mindig rohantam, a szüleim pedig tartottak tőle, hogy összeakadnak közben a lábaim, ezért beírattak az ÉDOSZ Szeged Táncegyüttes gyerekcsoportjába, én pedig ott ragadtam. A tehetségesebbek közé tartoztam, ezért mindig az idősebbekkel táncolhattam, akiktől az élet egyéb dolgaiból sokat tanulhattam: általános iskolásként a gimnazistákkal, gimnazistaként az egyetemistákkal. A társaságuk szellemileg is jót tett, igaz, hogy a saját osztályközösségemben egy kicsit tudálékos figurának tartottak – aki mindig megmondja a tutit, de hát mit tehetettem volna, ha egyszer előző délután-este a táncostársaim elmesélték az élményeiket és megoldásaikat?. Abban mindenki biztos lehetett, hogy – a mai napig – nagyon komolyan veszem a táncot.

Mit kaptál még a tánctól?

A néptánc az első perctől kezdve szerelem. Az újságírói, riporteri munkámhoz is nagy segítséget jelentett, hiszen a határon túli gyűjtő utakon megtanultam hallgatni, kérdezni, odafigyelni. Az idős mesterek – zenészek, táncosok vagy mesemondók – nehezen nyíltak meg nekünk, de amikor elnyertük a bizalmukat, kincseket tártak elénk. Tulajdonképpen egész életemben az az értékrend, világrend volt a meghatározó számomra, amit ők képviseltek és amit a táncon keresztül ismerhettem meg. A népdalok nemcsak az anyanyelvünk egészen finom árnyalatokkal teli sokszínűségét reprezentálják, hanem az élő hagyományt, a legmélyebb lelki tartalmakat, élettapasztalatot: a tudást, amit érdemes a magunkévá tennünk. A néptánc mindenféle értelemben tartást és kapaszkodót adott nekem. Nem véletlen, hogy a KŐFESZT fő célkitűzései közé tartozik a hagyományőrzés, a népművészeti tartalmak bemutatása és a közösség összetartó erejét növelő programok szervezése. Mindezt úgy, hogy természetes közegébe – falvakba, nádfedeles házak pitvaraiba, csűrjeibe, pajtáiba – hozzuk vissza a néphagyományt. Fontos, hogy lakótelepeken is táncolnak, de a természetes közege a paraszti kultúrának mégiscsak a falu.

Hogy született a fesztivál ötlete?

Kettős oka volt. Egyfelől elég sok fesztiválon megfordultam – táncosként és egyszerű nézőként egyaránt -, amelyeknél mindig volt valami, ami nem tetszett. De nem az a fajta ember vagyok, aki állandóan csak kritizál és a pofázáson, pöfögésen kívül egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. Majd’ három évtizedes vágyam volt megvalósítani a magam fesztiválideálját, amit aztán vagy szeret a közönség vagy nem. De legalább nem csak dumáltam, hanem meg is próbáltam. A másik ok pedig az, hogy a legtöbb folklór és egyéb fesztiválokon, közönségcsalogató kulturális rendezvényeken megjelent egyfajta merkantilista szemlélet. Ezt néha egészen nyomasztónak találtam és szerettem volna létrehozni egy olyan programsorozatot, ahol nem a biznisz és a „matek” a legfontosabb, hanem a minőségi magyar kultúra. Az első KŐFESZTre Cseh Tamás halálának 10. évfordulóján került sor Kővágóörsön, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ez a falu visszakerüljön a kulturális térképre. Egy nyugodt, beszélgetős, összművészeti fesztivált szerveztünk, ami megmutatta, hogy a falunapi ugrálóváron és bográcsozáson kívül más iránt is van igény a térségben. Cseh Tamás és Somogyi Győző grafikáiból és Cseh Tamásról készült fotókból is nyílt kiállítás, volt színház, táncház, zene, jazz, kerekasztal-beszélgetés, gyerekprogram, a folklór jegyében gyermektáncház, népi, interaktív mesejáték, kopjás bemutató. A rákövetkező évben már 7 településen zajlott a KŐFESZT. 

Szerinted miben áll a KŐFESZT vonzereje?

Abban, hogy sokszínű, ingyenes, kiszámítható. Ezen a fesztiválon nincs csúszás, nincsenek elmaradó programok és hogy a Káli-medence káprázatos miliőjében zajlik.  Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy nem fogadunk be minden populáris produkciót és hogy válogatási lehetőséget biztosítunk a nézőknek. Ha valaki eljön, akkor nem azzal szembesül, hogy bár nem érzi jól magát, de kifizette a belépőt és akkor is el kell töltenie öt órát a fesztiválon, mert csak akkor éri meg a belépő ára. Ilyen nincs. Ha szeretne, a közönség tovább állhat egy másik helyszínre, ahol megtalálja azt a programot, ami megszólítja. Ha a gyermeked a Bartha Tónit szereti, a nagymama Boka Gáborért van oda, a feleséged koncertre menne, te pedig kertmoziba, akkor minderre van mód. A programok sora rendre táncházzal zárul, ami nemcsak az én mániám. Képzeld el, hogy fiatalokat hallok úgy beszélni a KŐFESZTre érkező népzenészekről, mintha testi-lelki jóbarátok lennének. 

Korábbi interjúkban már hangsúlyoztad, hogy a KŐFESZT ügyek mentén is szerveződik…

Mondok néhány példát. Tavaly Kása Bélának (fotóművész, a népi kultúra elkötelezett kutatója, megőrzője és továbbadója, aki zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de járt Indiában a félnomád életmódot folytató tevepásztor Rabari törzseknél is, a szerk.) rendeztünk kiállítást, idén is meg lehet majd tekinteni az ő papírképeit. A 2020-as megnyitón arról beszéltem, hogy több, mint egymillió ember valamilyen úton módon kötődik a táncházmozgalomhoz – vagy azért, mert az iskolában néptánc órája volt, vagy azért mert maga, vagy a szülei is részesei. Béla, aki már a 70-es évektől kezdve fotózta a muzsikusokat, tulajdonképpen helyettünk is emléket állított a népzenészeknek, a mozgalomnak, arcokat rendelt a hangzáshoz, a mozdulatokhoz. Azt gondolom, hogy tartozunk neki a munkájáért, mert egy olyan világot örökített meg, aminek mi már csak a csodálói lehetünk. Ezért kiadtuk az Erdélyi muzsikusok című, majd 100 fotót tartalmazó albumot, amelyet augusztus 6-án mutatunk be. Fontosnak tartottuk, hogy szülessen egy igényes, keménykötésű album, amelyben az ő képei mesélnek elődjeinkről, tehát a mi történetünkről, rólunk, nekünk. Amilyen fontos ez a projekt, legalább olyan fontos például az, hogy a 85 éves Hideg Anna néni ott legyen velünk a KŐFESZTen. (Hideg Anna énekművésznő a kárpát-medencei hagyományos népzenei kultúra egyedülálló személyisége,  a magyar folklórtörténet „klasszikus” jellegű mesemondóinak egyik utolsó képviselője. A szerk.)

Hogy van most Anna néni?

A vitalitása elképesztő! Volt nemrég Dócon egy egyhetes táborban, fellépett a pomázi várban, Kiscsőszön a Pajtafesztiválon, megy Jászberénybe, Kapolcsra, Marosvásárhelyen is tart tábort és ugye érkezik a KŐFESZTre. Valamelyik nap kérdem őt: „Anna néni, most hol van, mert hallom, hogy az utcáról hív mobilról?”. Azt mondja:  “Stoppolok Szamosújvárról, mert egy klippet forgattunk”. Szóval Anna nénit, aki séróból el tud énekelni 567 dalt és és fejében van többszáz oldalnyi mesekönyv anyaga, vétek volna otthon marasztalni, mert már nem nagyon vannak hasonló kaliberű emberek. Idén a Trianon 100 című produkciónkba is beugrik, mert Berecz András pont nem ér rá. Az előtte való főhajtás is fontos dolog, hiszen annál lényegesebb nincs, mint hogy a gyermekeink elé hiteles példaképeket állítsunk. Anna néni személyes történeteiből és dalaiból pedig sokkal többet tanulhatunk, mint a legtöbb történelemkönyvből. A népzenészek, néptáncosok, mesemondók körében mindenki tiszteli a másikat, senkit nem érdekel, hogy honnan származol, csak az a kérdés, hogy rendes ember vagy-e vagy sem, egyenes-e a gerinced vagy sem, tudsz-e táncolni, zenélni vagy sem. Szerintem ezt a mércét érdemes megmutatni azoknak a fiataloknak, akiket sikerül a KŐFESZTre csábítanunk.

Mintha népnevelői szándékok is vezérelnének…

Ezt nem tagadhatom. Ezért is fontos, hogy Boka Gábor, a képmutogatós vásári komédiák honi ősatyja most a Toldit és a János vitézt adja elő, hogy általa betekinthetünk Tündérországba, megismerhetünk hősöket, mesebeli toposzokat. Fontos, hogy 2021-től a Hagyományok Háza együttműködő szakmai partnerünk. A Magyar Ízek Utcája pedig több mint tíz éves történetében először mozdul ki a fővárosból – a KŐFESZT-re, Mindszentkállára. Szempont tovább, hogy a Kőfeszten lehetőséget teremtsünk a Káli-medencétől távolabb eső településeknek is a bemutatkozásra. Idén a 750 éves Győr él ezzel a lehetőséggel. És természetesen Veszprém megye értéktára, kultúrája, gasztronómiája is jelen lesz az idei rendezvényen, hiszen immár 10 település bevonásával működik a fesztivál.

Hogy érzed magad fesztiválszervezőként?

Egyvalamire már rájöttem: nem attól lesz jó egy rendezvény, hogy ki se látunk az Excel táblázatokból, hanem attól, ha hiszünk a céljainkban, ha mások számára élményt nyújtunk. Fantasztikus eredmény, hogy élvezzük a helyiek támogatását, hogy ha megkérjük őket, hogy négy órakor jöjjenek segíteni táncházi raklapokat összeácsolni, akkor nem hatig várunk rájuk a forróságban, hanem fél négykor már ott vannak. Tudják, hogy nem elvenni akarunk a közösségüktől, hanem hozzáadni, hogy az általuk teremtett értékekre próbáljuk felhívni a figyelmet. Egyrészt könnyű dolgunk van, mert a Káli-medencében az egy négyzetméterre jutó Kossuth-díjasok száma elképesztően magas, másrészt rengeteg műkedvelő amatőrt inspirál. Tavaly például Köveskálon a falubeli Szép Andrea kavics festészetéből nyílt tárlat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy lebegett azután, hogy Pál István „Szalonna” megjelent a kiállításmegnyitón, hónapokra elegendő muníciót adott neki a találkozás. A környékbeliekkel való jó viszony és a kölcsönös adok is – kapok is nélkül nem lenne értelme a KŐFESZTnek és az én ún. menedzseri munkámnak sem. Dávid Ferenc kiváló és tisztességes üzletember – Isten nyugosztalja őt is –  nyomdájában – ahol a műsorfüzetünk is készül -, a következő, tőle vett idézet szerepel a falon: „a legjobb befektetés a jómodor, és nem is kerül semmibe”. Minket is ez a szellemiség vezérel. 

Te magad is fellépője vagy a KŐFESZTnek, azaz a Trianon 100 című előadásnak és koncertnek, amelyben a Szalonna Banda, Kubik Anna, Kolti Helga, Ifj. Jászai László, Lázár Csaba, Navratil Andrea, Agócs Gergely, Ferenczi György, Pély Barna is fellép. Hogy jött létre ez a produkció?

Az anyai nagyapám kolozsvári matematikus professzor volt. Az apai nagyapám délvidéki. Mindig foglalkoztatott az ő történetük, a Trianoni békediktátum évfordulója kapcsán pedig sok érzés és gondolat kavargott bennem. Szalonnával sokat beszélgettünk arról, miként lehetne ezeket egy előadás formájában feldolgozni és arra jutottunk, hogy művész barátainkkal közösen fogunk elkészíteni egy komoly színpadi estet és egy dupla CD-t, ami egyszerre szól arról a keserűségről, amit az elszenvedett veszteségek okoztak és arról, hogy a magyar nemzet mindig képes volt talpra állni. Kubik Anna, Kolti Helga, Lázár Csaba, Jászai Laci verseket hozott, az Ismerős arcok zenekar ingyen rendelkezésünkre bocsátotta a Nélküled című dalt, a Ghymes a Babám című szintén Trianonnal kapcsolatos nótáját, a Ferenczi Gyuriék a Kutyák és Farkasok dalát és Pély Barna egy új szerzeménnyel szállt be a kezdeményezésbe. Akkora lendületet kaptunk, hogy bementünk egy stúdióba és a 100 perces műsort kettő nap alatt felvettük! Tudtuk miért vagyunk ott és ez átjött. Ezért tudtuk egyből megcsinálni. Ezt csak így lehet. Hittel. Tavaly május 27-én a Hagyományok Házában Eckhardt Balázs barátom rendezésében, nem viccelek, egy levegőre felvettük a 74 perces  színpadi verziót. Amikor az első táncom lement élesben összenéztünk a Szalival, látta rajtam, hogy még kell egy levegővételnyi idő hogy elkezdjem a szövegem mondani –  ráhúzott egy fél dallamot. Nem kellett hozzá más, csak a pillantásunk, hogy megértsük egymást. Voltak olyan szereplők, akik ott mutatkoztak be egymásnak, de akkora volt az összhang, annyira éreztük egymás rezdüléseit, hogy minden a lehető legprofibban alakult. Ebben szerepet játszott az is, hogy az operatőrök szinte mindegyike néptáncos volt, ismerték a zenét, pontosan tudták, hol kezdődik és hol végződik a dallam és így tovább. A produkciót, aminek a felvételét nem egész egy hét alatt több mint 150 ezer ember látta online, most élőben is megmutatjuk a KŐFESZTen.

Mennyire tudsz örömöt találni abban, aminek a megteremtésében részt veszel?

Én mindig szeptemberben vagyok igazán boldog, mert akkor kezdenek el alkotók, települések, együttműködő partnerek jelentkezni a következő Kőfesztre. A helyszínen is tudok örülni annak, ha kulturáltan szórakozó emberek sokasága boldogan beszélget, azaz élőben chatel egymással vagy ha egy fellépő nem pakol össze és megy haza, amikor letudta a melót, hanem elkezd vegyülni, mert magával ragadja a hangulat. A fesztivál struktúráját nézve volna alkalmam egy csomó programon részt venni, de miután mindenki engem talál meg, ha gondja adódik, kevés időm jut kikapcsolódni. Kínosan ügyelünk a tisztaságra, ezért reggelente például falutúrára indulok, ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. Nálunk nem nagyon látsz matt részeg embereket az úttest közepén keresztben feküdni szanaszét dobált csikkek és sörösüvegek között. Ha éjfélkor befejeződik egy koncert, reggelre már nyoma sincs. Elvárás azok felé, akik a színpadtechnikát hozzák, hogy mire elkezdődik a falusi élet, ne álljanak az úton teherautók. 

Mi biztosítja a KŐFESZT anyagi hátterét?

A pályázatírás és a piaci szereplők támogatása. A Kőfesztre a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program keretén belül is jut támogatás. Olyan emberek vannak döntéshozó helyzetben, akik megértették a KŐFESZT küldetését, jelentőségét. Megértették, hogy az, amit elképzeltünk és a hagyományőrzés jegyében működtetünk addig képes hatni, amíg nem kérünk érte pénzt, amíg nem forintosítjuk. Idén először a Magyar Turisztikai Ügynökség is támogatja a rendezvényt és azt a koncepciót, hogy a Kőfeszt Folkklubok – amelyek a Kárpát-medence táncait, dalait, hangszereit elhozzák a Káli-medencébe – a nyár múltával folytatódjanak. A terveink szerint a Káli-medencében lesz a Kárpát-medencei népzenészek találkozója is, májusban pedig a táncházak találkozóját is szeretném összehozni… Addig is az a fontos, hogy jöjjenek a KŐFESZTre az emberek, érezzék jól magukat, tanuljanak, művelődjenek, élményekkel gazdagodva térjenek haza és akarjanak visszatérni jövőre. Ez a lényeg.

(X)