Nemrég tartották Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójának ősbemutatóját Keresztes Tamás rendezésében a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Az előadás szereplői közül Dankó Istvánnal és Lengyel Benjáminnal beszélgetett kalandokról, a zenés műfaj kihívásairól, a fantázia szárnyalni képes világáról, Rejtő Jenő humoráról tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

A kalandról mi jut az eszetekbe?

Benjámin: Azok az éveim jutnak eszembe, amelyek kevésbé voltak kötelezettségekkel telik. Az egyetem előtti években nagyon más értelme volt számomra a kaland szónak, mint azt követően. Mostanában a munka jelenti a kalandot, az, hogy ezekből a produkciókból, a bennük alkotóktól eltanuljam, amit csak tudok. A kaland ilyenkor az, hogy eljussak egy-egy alakítással oda, ahova el kell érkezzek –, ebből a szempontból minden kaland teljesen más. Ebben például most éppen az, hogy eddig még sosem kellett énekelnem színpadon, főszerepben, ennyi ember előtt… Ha valami, akkor ez egy nagy kaland számomra!

István: A kaland kifejezésben van valami régies, ódivatú. Ma már nem történnek velünk olyan nagy kalandok, mint Gorcsev Ivánnal, aki fölszáll egy hajóra, és eljut egész Afrikáig…! Ma már csak olvasva juthatunk el ilyen kalandokig…

Benjámin: Ezért is tudja az ember beleélni magát Rejtő Jenő történeteibe, amelyekre vágyna a valóságban is. Ha én ma fölszállok egy vonatra, akkor nem fogok kilyukadni vele Franciaország egyik tengerparti városában, ahol jókat eszem és iszom, majd megtalálom életem szerelmét. Nem: eljutok Kelenföldig, ahol leszállítanak, mert nincsen jegyem!

István: …igen, ennél nagyobb kalandunk nincsen!

…valami jóleső hiányérzet van a hangotokban.

István: Valahol persze aztán mégiscsak van kaland, hisz beülünk a színházba, és megérint valami gondolat, amin onnantól kezdve el tudok kalandozni…

A tegnapi Tizennégy karátos autót nézve, persze, tudjuk, hogy ez nem a valóság, ám mi van, ha mégis így élünk mi is?

István: A kérdés csak az: honnan nézed?! Amiket Rejtő megírt, azok tulajdonképpen vágyak: „de jó lenne, ha így élhetnénk!”

Benjámin: Nem beszélve, hogy micsoda fantáziával írta ezeket meg. Nyitottsággal, életigenléssel állt a regényeiben az élethez, és tudjuk, hogy mennyire nem ilyen korszak vette őt körül.

István: Ez valamiféle elvágyódás is…

Milyen fajta kaland volt a rejtői prózát színpadra tenni?

István: A színpadon egy az egyben a rejtői mondatok szerepelnek a nyilvánvalóan improvizatív részek mellett, és az az érdekes, hogy ezek a szerzői mondatok teljes mértékben színpadképesek önmagukban is. Egy helyütt káromkodik például, de ezt olyan kacifántosan, szofisztikáltan teszi, hogy ebből nemcsak fantasztikus humor születik, hanem a színpadon is tökéletesen működőképes lesz.

Benjámin: Rejtő nem egy szálon haladó történetet mesél, hanem egymás mellett párhuzamosan haladó történeteket. Mindezt egy óra negyven percbe „belesűríteni” –, emiatt is gondolom, hogy az egyik legnehezebb próbaidőszakom volt eddig, persze ez igaz jó értelemben is. Minden erőnkkel azon dolgoztunk, hogy a nézőnek ne legyen hiányérzete. Az a fantasztikus humor amivel Rejtő jelentkezik, akkor is érthető ha az ember csak olvassa. Így nagyon vigyázni kellett, hogy minden játékot, apró gesztust ennek a humornak az alátámasztására tegyünk, és ne pedig elnyomjuk azt véletlenül.

„Csak” nyolcvan év telt el a szöveg megjelenése óta, mégis a rejtői világ és a mai  miliője között mintha több tucat emberöltőnyi lenne.

Benjámin: Ebben a próbafolyamatban talán a történetre való koncentrálás, a történethűség volt az egyik legembertpróbálóbb: ha kimegyek egy jelenetből, majd három jelenettel később ismét bejövök, akkor tudjam, hogy még mindig ugyanabban a történetben vagyunk, és bár három történetnyivel később, mégis az én jelenetem – a rejtői párhuzamos mesélés okán – az ebben a három jelenettel későbbiben ugyanott folytatódik, ahol korábban kimentem belőle. Amikor Tamás felkért, nem volt kérdés, hogy elvállaljam, ám arra nem számítottam akkor, hogy ez ennyire nagy falat-, olvasva egészen másként éled meg. Ezért is volt szerintem nagyon jó ötlet az, amit Tomi kitalált: a Korcsmáros Pál képregényét szinte mindnyájan ismerjük, nagyon sokunkba beleivódott az a vizuális világ, amit ő teremtett.

A teljes interjút ITT olvashatja.