A Sufni-projekt mentorprogram részeként mutatták be Wolfram Lotz A politikusok c. kortárs drámáját Dohy Balázs rendezésében a Katonában. Vele beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló klasszikusokról, egy meghatározó Don Giovanni-kurzusról, a JESZ-ben bemutatott Schroffenstein családról, a játék öröméért játszott játékról…
Még több színházi tartalom itt, a Pótszékfoglalón.
Mi jut elsőre eszedbe, ha azt hallod: klasszikus?
Valami olyan, amiről – legalább egy “buborékon” belül – létezik közmegegyezés, hogy ismerni érdemes. Egyetemes értelemben már rég nincs kánon, maximum kánonok. Klasszikus talán az, amit ha valaki nem ismer, akkor azt nem szokta nagydobra verni.
Milyen volt, és mára milyenné vált bárminemű klasszikussal a viszonyod?
Semmilyen averzióm nincsen a klasszikusokkal szemben, sőt: nagy élményeim vannak velük kapcsolatban. A színművészeti előtt az ELTE-re, szabad bölcsészetre jártam, ahol például volt egy Don Giovanni-kurzus, ami egészen nagy hatást tett rám. Idén rendeztem a pécsi JESZ-ben Kleisttől A Schroffentein családot, és nagyon jólesett klasszikus drámaszöveggel foglalkozni. Eddig tudatosan inkább másfajta szövegeket kerestem.
Miket kerestél eddig?
Határfeszegető, a színházi konvenciókat meghaladni próbáló szövegszörnyetegeket, és inkább kortárs darabokat.
Gondolom, a “határfeszegetők” sorába illik bele A politikusok is, mint darabválasztás, nem? Azon túl, hogy vonzódsz az efféle konvenciókon túli szövegekhez.
Abszolút! Wolfram Lotznak korábban rendeztem egy másik darabját, A nevetséges sötétséget. Fekete Ernő játszott abban az előadásban is, úgyhogy ő már ismerte a szerzőt. A kettő Lotz az már-már sorozat. Rettenetesen jó volt csinálni, és rettenetes sorsú előadás lett, összesen három estét élt csak meg egyeztetési okok miatt, illetve a próbafolyamat többször megakadt a pandémia miatt. Viszont közel került hozzám az, ahogy Lotz gondolkodik, A nevetséges sötétségből írtam a szakdolgozatomat is például. Aztán jött a Sufni-projekt pályázat, és olvasva a kiírást, ami szerint a Katonában megszokottakhoz képest valami újat keresnek, azt gondoltam, hogy érdemes megpróbálni A politikusokat. Gyakorlatilag egyetlen szabadvers az egész, nincsenek karakterek, nincsen központozás, nincs jelenetsorrend, semmiféle útmutató, mankó arra nézve, hogyan is lenne értelmezhető az anyag. Szerintem jó edzés is ezzel foglalkozni, olyan mint amikor egy focicsapat egy hegy tetejére megy edzőtáborba, ahol ritkás az oxigén, hogy rendes körülmények között aztán minden könnyebbnek tűnjön.
Azt azért el kell ismernünk, hogy az extrém sport is a normál sportból fejlődött ki, normál sport nélkül nem létezne, nem?
Nyilván nem arról van szó, hogy ilyen, amilyet mi most csinálunk, még soha nem volt a színháztörténetben. Amikor azt mondom, hogy ez a darab feszegeti a határokat, az csak bizonyos kontextusban igaz. Negyven év alatt a Katonában természetesen volt jó néhány formabontó előadás. Ami valakinek új, másnak lejárt lemez. A próbafolyamat mindenesetre igazolta, hogy számunkra, itt és most ez egy meglepő, furcsa, nehéz feladvány, de azt is, hogy végül a maga módján mindenki közel tud hozzá kerülni. Ez számomra már örömteli és sikerélmény.
Tényleg, hogyan lehet színházilag bármit is kezdeni ezzel a Lotz-szöveggel?
Azt hiszem, az jó megközelítés volt, hogy ezt a szöveget alapvetően a zenei logika határozza meg. Egy történet belső logikája helyett egyfajta flow, a hatás biológiája működteti a darabot. A dolgoknak csak egy-egy pillanatra lesz hétköznapi értelemben vett értelme, sztorija. A karakterek nem személyiségek, nem a pszichológiai törvényszerűségek szerint “rendeződnek”. Közvetlenül kell a nézők neuronjait rendezni. A politikusokban a társadalmi felelősségvállalás témája mellett ott rejlik egy alapvető és mély játékvágy is. Annak a vágya, hogy jó lenne hasznosnak lenni, hatással lenni a világra, de közben a boldogság meg az öncélúságban, az önfeledtségben, a szabad játékban van. A játékot önmagáért, a játék szépségéért játsszák. Azért, mert jó. Valamiért jó kimondani ötszázszor, hogy marmonkanna. Ha kevésszer mondogatod, lehet, hogy ideges leszel, ám ha nagyon sokszor, akkor meg lehet, hogy boldog. Ezt a közölhető, játszható ritmust kell itt nekünk megtalálni és felmutatni.
Ha már hatás színház, amelyet szokás posztdramatikus színháznak is hívni, akkor már Arisztotelész is posztdramatikus színházat írt le, hisz a cselekvés és a jellem egymásból következése mi más, ha nem a legközvetlenebb hatáselv maga, nem?
Shakespeare például azért felszabadító, mert ha a történet logikáját be kellett áldoznia a hatás logikájáért, minden gond nélkül megtette. Nálunk mindenesetre nagyon érdekes volt megtalálni azt, hogy mi az a randomság, ami jólesik, és mi az, ami nem passzol. Bár úgy tűnhet, hogy annyira szabad az a játék, amit Lotz felkínál, hogy bármit lehet vele csinálni, valamiféle keretek mégis kialakultak a próbafolyamat során, ami szelektálta az ötleteket.
Akkor ebben az értelemben Lotz modern, posztdramatikus színháza a legautentikusabb értelemben véve görög színház?
Biztos vagyok benne, hogy A politikusok szövege színházba való. Lotz tényleg nagyon játékos figurája a német kortárs színháznak, aki írja, írja, írja és írja A politikusok szövegét, mintha ez részéről egy vállalás lenne. Kitűz önmaga elé egy lehetetlennek látszó feladatot, amivel küzdhet. A küzdelem is egy játék.
…ahogy akkor az is csak egy játék, hogy itt most az alanyok épp politikusok? Bárki lehetne e darab szereplője?
Mi onnan közelítettünk, hogy a politikus már eleve egy olyan szó, ami erős hatásokat vált ki. Próbálunk annak nyomán haladni, hogy a politikus szó milyen egymásra, egymásból következő vagy mindentől független hatások sorát váltja ki a nézőből. Mert jó esetben ezek a hatások változnak a darab során.
Lehet, hogy Lotz látszólag azért ír “zagyvaságot”, hogy ezen keresztül érzékeltetve világítson rá a színház legelemibb értelmére, funkciójára?
Ott lehet benne ez is. A nevetséges sötétségben és most A Politikusokban is azt éreztem, hogy Lotz számára az alkotás utazás, a szöveg, amit végig ír, önismereti túra is egyben. Mindig rájön a darab közben valami mélyebbre, mint ahonnan, amiért elkezdte írni azt a konkrét szöveget. Elindulunk egy szándékkal, aztán ez a szándék menet közben megfeneklik, de ez nem baj, mert közben valami egészen újra viszont rájön. Az visszatérő probléma volt mindkét Lotz drámánál, hogy érezhetően a német középosztály nézőpontjából indít a szerző, és kérdéses, hogy a magyarországi körülmények között mit tudunk ezzel kezdeni. A politikusok esetében Nemes Z. Márió beleírt egy “magyar hangot” a szövegbe, amely tulajdonképpen reflektál arra a különbségre, ami a német és a magyar közönség között van. Lotz nézőpontja szerint ülök a kertes házam padlásán az írógépemmel, közben a csemetéim a medencénkben ugrálnak, én bámulok ki az erdőre, miközben azon gondolkozom, hogy jó, lehet, hogy azért én is hibás lehetek a társadalmamat érintően pár dologban. Ma Magyarországon a problémák enyhén szólva máshol kezdődnek.
Említetted, hogy “meg kellett küzdenetek” a szöveggel… Lehet, hogy ez is az egyik értelme a Lotz-szövegnek, a lotzi posztdramatikus színháznak: küzdjél meg azért, hogy értelmet találj a szövegben, a darabban a magad számára mint néző?
Szerintem onnan indulni, indítani egy előadást, hogy nagyon meglepődöm: simán jó! Persze ebben van a nehézsége is: azt követően, hogy a néző jól meglepődött a darab furcsaságán, a lényeg, hogy ne azt mondja, sziasztok, viszlát, hanem azt, hogy akkor nézzük, mi lesz ebből?
Szerző: Csatádi Gábor