Olyan családi háttérrel indult, aminek köszönhetően már korán eldöntötte, hogy előadóművészettel szeretne foglalkozni.

Apai nagymamája Litéren néptánc együttest alapított, ami már több mint ötven éve működik, édesapja hivatásos néptáncos, a Honvéd Táncegyüttes egykori szólistája, jelenleg a Nemzeti Táncszínház igazgatója. Már tíz évesen színpadra állt a Novák Ferenc rendezte legendás Magyar Elektrában kis Orestesként.

A zenetagozatos gimnáziumban nagy szerelem volt a kórus éneklés, ám hogy végül mégis a színészetet választotta, abban a Katona Klubnak volt meghatározó szerepe, ahol középiskolás korában három évet töltött. Az egyetemi felvételire Sardar Tagirovsky és Fekete Ernő készítette fel. Mint mondja, a legnagyobb bátorság ahhoz kellett, hogy felkérje őket és egyáltalán eléjük merjen állni. Elsőre bekerült a Marton – Hegedűs D. – Forgács osztályba. Harmadév végén a Vígszínházba hívták gyakorlatra, ahol az elmúlt két évben kilenc előadásban mutatkozott be és jelentős szerepeket kapott. Többek között aKinek az ég alatt már senkije sincsen című darabban ő formálja meg Arany Jánost, A nagy Gatsbyben Nicket játssza, a Mágnás Miskában pedig Baracsot alakítja.

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben. (Az élet azonban közbeszólt, az interjút igen, de a fotókat sajnos nem tudtuk elkészíteni a választott helyszínen.)

Hol vagyunk?

A Városmajorban. 2019 tavaszán költöztem a Nyúl utcába. Ez az első „saját” helyem. Miután a Vígszínházban elkezdtem a gyakorlatot, némi jövedelemre is szert tettem és így lehetőségem nyílt arra, hogy függetlenedjek a szüleimtől és önfenntartóként, úgymond igazi felnőttként éljek. Ide, a Városmajorba jövök futni, sétálni vagy csak ücsörögni a padon – itt tudom kiereszteni a gőzt, itt tudok gondolkodni. A karantén idején is járhatok ide, ez segít abban, hogy ne csavarodjak be otthon a nagy semmittevésben meg szakdolgozat írásban.

Fontos volt az önállósodás? 

Persze. Budapesti gyerek vagyok, az egyetemről is tíz perc alatt értem haza busszal. Ez borzasztóan elkényelmesíti az embert. Nehéz volt úgy elindulni mondjuk egy vasárnap délutáni próbára, hogy a családi ebéd mellől kell felállni… Most Lengyel Benjáminnal és a barátnőinkkel lakunk együtt. Nagyon bírom, hogy már mi vagyunk otthon a főnökök és nem kell senkinek a szabályait betartani. Először érzem magam valóban felnőttnek.

Lengyel Benjámin is SZFE-s, ő most negyedéves színészhallgató. Gondolom, fontos ember az életedben, ha vele kezdtél önálló életet.

Ő a legeslegjobb barátom. Mindketten tagjai voltunk a Katona József Színház ifjúsági programjának, a Katona Klubnak. Ott találkoztunk és azonnal létrejött valami nagyon erős kapocs köztünk, ami azóta is tart. Olyan, mintha belül, valahol a szívünkben lenne egy láthatatlan kötelék.  Szerintem sok mindent elmond, hogy a húgom a harmadik bátyjának tartja. Egyszerre felvételiztünk, de őt akkor nem vették fel, csak egy évvel később. Így utólag visszanézve örülök, hogy nem lettünk osztálytársak, mert az öt év összezártság nagyon megnehezíti az osztályban kialakult kapcsolatokat és barátságokat. 

Milyen volt ez az öt év?

Szép volt, jó volt, de azért elég volt. Az egyetemen annyira összekavarodott a fejemben sok minden, hogy néha tök nehéz volt egyről a kettőre lépni. A legelején például nagyon rosszul ment, hogy kitaláljak egy jelenetet – aztán néhány évvel később a Vígben meg sokszor azt kívántam, bárcsak átalakíthatnám ezt vagy azt úgy, ahogy én képzelem el. Emlékszem, egyszer bejött hozzánk a tűzvédelmi szakértő és amikor látta, hogy az egymásra rakott osztálytermi zöld padokon két osztálytársam sétálgat egy Micimackó jelenetet előadva, azt mondta ez nem biztonságos, azonnal le kell bontani az egészet. Marton tanár úr azt felelte, hogy ha már sok-sok éve úgy tanít, hogy azokból az elemekből kell dolgozni a növendékeknek, amik a teremben vannak, ezen nem szeretne változtatni. Tényleg csodálatos volt, hogy mi mindent ki tudtunk találni azokból a padokból és székekből… Szerintem a legfontosabb, amit ebből meg lehetett tanulni, az a fajta belső bátorság és játékkedv, hogy egy tárgyhoz való viszonyba vagy egy térben való létezésbe bármit bele lehet pakolni. Persze most már távolinak tűnik az első három év, mert az utóbbi időszak elsősorban a Vígszínházról szólt, ahol azért teljesen más játékszabályok vannak. Van egy színházi rend, amit be kell tartani, például nem változtathatok önkényesen a szövegen, a rendező instrukcióit be kell tartani, nem nekem kell ötletelni és kitalálni dolgokat. De bevallom, nekem sokkal jobban esik így dolgozni.

A strukturáltság miatt?

Talán igen. Szeretem, ha irányítanak. Pontosabban, mindig nagy bizalommal fordultam már a gimnáziumban is azok felé, akik tanítottak, mert azt gondoltam, ők nálam sokkal többet tudnak egy adott témáról, területről. Emiatt a gimiben gyakran csúfoltak strébernek – ez egyébként nem igaz, mert például mindig is lusta voltam. De ezt a bizalmat azóta is őrzöm és nem is szeretném elveszíteni. Ugyanakkor a másik részem meg nagyon is vezéregyéniség akar lenni. Furcsának tűnhet, de az egyetemen ezt pont arra használtam, hogy az egyenlőséget szorgalmazzam: ne nyomjunk el senkit, mindenki ugyanannyi próbaidőt kapjon, stb. Persze egy idő után szembesülni kell azzal, hogy a színházban nincs és nem is lehet ilyen fajta igazságosság. Nem volt egyszerű saját magamat meggyőzni, amikor megkaptam A nagy Gatsby-ben Nicket, utána nem sokkal a Mágnás Miskában Baracsot, hogy nem kell szégyellni és sajnálni, hogy épp most több lehetőséget kapok, mint mondjuk egy osztálytársam. Nekem annyi a dolgom, hogy a kapott feladatot tisztességesen, a legjobb tudásom szerint végezzem el.

Ezeket a viszonylag hamar, sőt nagyon hamar jött komoly felkéréseket a helyén tudod kezelni? Ugyanaz a Zsombor tudtál maradni, aki voltál másfél évvel ezelőtt?

Ez érdekes kérdés. Talán pont ez volt az ötödév legnagyobb tanulsága – amit amúgy telibe vágott el a koronavírus. Mégis, igazán patent évadom volt, nagyon-nagyon jó feladatok követték egymást: három vígszínházi bemutató szuper szerepekkel, közben az egyetemen az osztálytársam, Dino Benjamin rendezésében is dolgoztam és volt egy Staféta nyertes táncos előadásom is Novák Péterékkel. Szóval kereknek érzem ezt az évadot, teljesen jó lezárása ennek az öt évnek. Egy kicsit talán túl is feszítettem a húrt – épp eljutottam egy végpontra a karantén előtt néhány héttel, úgyhogy tulajdonképpen jól jött nekem, hogy most pihenhetek. Ami ebből számomra a leglényegesebb tapasztalás – mert igazából nem a munka fárasztott le, azt jól bírom és helyén tudom kezelni -, hogy nem szabad szorongani, félni. Azt mondanám, hogy én inkább úgy szálltam el vagy úgy foglalkoztam túl sokat önmagammal, hogy elkezdtem azt érezni, attól, hogy nagyobb szerepem van egy előadásban, sokkal többet kell dolgoznom, hiszen nagyobb rajtam a felelősség. Ezért rengeteget aggódtam azon, hogyan tudok a legtöbbet tenni az előadás sikeréért. Mert ez a legmegterhelőbb mind közül: az az ezervalahány néző, aki este beül a nézőtérre, vajon meg van-e elégedve, azt kapta-e, amire vágyott, sikerült-e megmutatnom azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket szerettem volna. Ez teljesen lehúzott. Plusz ott volt az is, hogy a munka nem az életem része volt, hanem a munka volt az életem. Nem maradt idő saját magamra. És hát az igazgatóválasztás körüli események is elég nyomasztónak bizonyultak.  Ezt persze csak most veszem észre, amikor sok szabadidőm lett hirtelen és távolságot tudok tartani a színházi dolgoktól. Ez a mostani időszak lehetőséget biztosít arra, hogy újragondoljam és építsem magam, hogy objektívan tekintsek az elmúlt évekre. Ez nagyon izgalmas, mert egyrészt visszakacsinthatok az öt évvel ezelőtti önmagamra, másrészt azt látom, hogy nagyjából sikerült megvalósítani azt, amit akkor álmodtam, amikor felvettek. 

A kritika megvisel?

Tudomásul kell venni, hogy ha az ember a Vígszínházban fontos szerepeket játszik, akkor írni fognak róla. Nem hiszem, hogy már megtanultam ezt jól kezelni, de mindenesetre szembesülni kell azzal, milyen, amikor valaki megírja a véleményét és abban nem feltétlenül jó színben tünteti fel az alakításodat. Először nagyon fájt. Hogyan lehetséges az, hogy valaki nem látja azt a két hónapos véres, verejtékes munkát, amit belepakoltam a feladatba és két szóban leírja, miért nem vagyok jó? Közben meg én nem viszonyulhatok máshogy a szerephez attól, hogy valaki ezt vagy azt ír rólam. 

Előfordulhat, hogy te valóban mindent megteszel, csak épp a szereposztás nem stimmel…  

Igen, de ezeken a dolgokon időközben már nem lehet változtatni. Színpadra lépés előtt muszáj meggyőznöm magam, hogy ezt a dolgot most nálam jobban senki nem tudja megcsinálni. Borzasztóan fontos, hogy akkor már nem szabad beengedni ezeket a szorongásokat, mert azt nagyon megtanultam, hogy amikor bizonytalan vagyok, az a legrosszabb. A nézők ugyanis megérzik, ha nem hiszel elégé abban, amit csinálsz. Ez az egyik legfontosabb tapasztalatom az öt év alatt. A gimnázium alatt elég erős hitem volt istenben, az emberekben, a világban. Az egyetemen egy sokkal analitikusabb, elemzőbb gondolkodással találkoztam. Azok a dolgok, amiket korábban egyértelműen jónak vagy rossznak véltem, az egyetemi képzés során teljesen árnyalódtak – a rengeteg fekete és fehér helyett szürke dolgokat láttam mindenhol.

Ez nem baj…

Nem baj, de azt a fajta hitet, vagy elköteleződést és egymáshoz való ragaszkodást, amit előtte éreztem különböző emberek és értékek iránt, meggyengítette ez a fajta attitűd. Most viszont kezdenek ezek újra éledni. Csak egy példa: amikor gyakorlatra hívtak a Vígbe, iszonyatosan szorongtam és az volt bennem, hogy óriási présben vagyok: most fogom elrontani vagy megváltani az egész pályámat, ha most jól döntök minden jó lesz, ha rosszul döntök, minden rossz lesz. Két kemény gyakorlati év után ott tartok, hogy nagyon szeretnék maradni és tovább dolgozni a színházért, az ottani emberekért és a nézőkért. És most már teljesen el tudom engedni azt is, hogy ki mit gondol erről a helyről, mit gondol rólam, mert rájöttem, hogy sokkal fontosabb nekünk, a színházban dolgozóknak befelé figyelni és egymásra vigyázni, mert ez a pálya nagyon veszélyes. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem más, mint állandó eksztázis keresés. Nem véletlenül hiányzik most mindannyiunknak annyira. Kicsit úgy érzem magam, mint egy háborús veterán, aki otthon ül, és nem tudja, mit tegyen, hogy valami hasonló élménye legyen, mint „bevetéskor” – mint színpadra menni a Vígszínház nagyszínpadán vagy bárhol máshol. Úgyhogy próbálok nagyon figyelni magamra, mert akármennyire fontos is a színház, nem lehetséges, hogy ne tudjak boldogan, nyugodtan, jókedvűen élni azért, mert most épp nincs.

A színházban nyilván nem volt egyszerű túlélni az igazgatóválasztás körüli hangulatot és média figyelmet.

Maximálisan támogatom és kiállok azokért, akik felszólalnak amiatt, mert hatalommal való visszaélés vagy abúzus érte őket a munkájuk során vagy az életben. Rettentően lényeges, hogy az ember ezt fel tudja vállalni, mert ez sokat segít abban, hogy tovább lehessen lépni a megalázottság érzéséből. De attól még azt is borzasztó látni, hogy a második színházi vezető került ki az életemből, akit morálisan büntetett meg a társadalom. Tök nehéz volt feldolgozni már a Martonnál is, hogy tulajdonképpen akkor most hogyan is kell ehhez viszonyulni… Ez komoly emberi próbatétel volt mindkét esetben. Rengeteget köszönhetek Marton tanár úrnak és Enikőnek – azt is lehet mondani, hogy kettejük nélkül ma nem lennék sehol. Akkor, ha ők ilyen helyzetbe kerülnek, tartozom-e nekik azzal, hogy megvédem őket vagy bármilyen szinten kiállok mellettük? Azt érzem, még fiatal vagyok, hogy meg tudjam olyan jól fogalmazni a gondolataimat, mint tette azt mondjuk Mácsai Pál vagy Ascher Tamás.  Amellett, hogy nem mondom és nem is mondhatom, hogy amit tettek az helyes, mégis leginkább az fáj, hogy a Vígszínház Marton után elveszítette Eszenyi Enikőt is. Néhány év alatt két olyan embert, akik rengeteget tettek azért, hogy ez a színház működjön és jó legyen. Nagyon drukkolok Rudolf Péternek, hogy a társulatot el tudja indítani egy összetartás és egy közös cél felé, mert most ez a legfontosabb. 

Az új igazgató, Rudolf Péter régi ismerősötök, hiszen az osztálytársatok édesapja, így régóta figyeli a munkátokat és van egy személyes viszonyotok vele. Ez számotokra inkább előny vagy hátrány?

Erre nem gondoltam így. Nagy rajongója voltam már akkor, amikor a színészet még eszembe sem jutott. Rendszeresen néztem a Beugrót és nagyon szimpatikus volt. Ő volt az egyik első színész, akit megjegyeztem magamnak. Miután megismertem, láttam őt közelről, ez az érzés csak megerősödött bennem: jó ember és tehetséges színházi alkotó. Bízom benne, hogy menni fog neki, bár nincs könnyű dolga, főleg az emberi oldala miatt, mert egy ekkora intézményt nagyon-nagyon nehéz úgy vezetni, hogy mindenki azt érezze, jut rá kellő figyelem. Emellett pedig egyrészt van egy elvárás a nagyközönség részéről – estéről estére meg kell tölteni az ezerfős nézőteret, másrészt a szakma is nagyon figyeli az itt zajló munkát. Ezeknek az adott esetben teljesen eltérő igényeknek megfelelni, kemény dilemma elé állíthatja az igazgatót, amikor összeállít egy évadot. 

Miért szeretsz a Vígszínházban lenni? 

Egyértelműen az emberek miatt. Mivel Katona Klubos voltam, sokáig szemeztem a Katona József Színházzal. Amikor megérkezett a Víges felkérés, még ott volt bennem: jó, jó, de azért nem a Katona! Aztán elkezdtem dolgozni és rájöttem, ha merek elköteleződni, ha merem beleadni magam az egész melóba száz százalékosan, akkor semmi nem fog hiányozni. Szép lassan megismertem a társulatot és mondhatom, csodálatos emberek vannak itt, egytől egyig. Főleg a háttérben dolgozókra gondolok. Egy hatalmas kompánia foglalkozik azzal, hogy olyan elképesztő díszletű és technikai igényű előadások jöhessenek létre és működhessenek, mint például A diktátor vagy A nagy Gatsby. Elárulok egy titkot, ami egészen hihetetlennek tűnik: a Gatsbyben az Adidas melegítőmet a varrodában varrták meg. A ruhapróbán azon nevettünk a lányokkal, hogy ők négyen versenybe szálltak egy világmárkával és elkészítettek egy vígszínházi Adidas jogging szettet. És mindig motiváló az a lelkesedés, az a tűz és szenvedély, ahogy egy öltöztető segíti a színészeket. Meg persze legtöbbször baromi jó a hangulat a próbákon és azon kívül is. Fantasztikus ez a csapat, nagy büszkeség, hogy ott lehettem már ennyit is.

Egyébként milyen érzés a Vígszínház nagyszínpadára kiállni?

Óriási kihívás. De hogy mennyire az, arra igazán A doktor úr próbafolyamata alatt döbbentem rá. Az volt az első olyan munkám, amiben nem volt rajtam mikroport, nem szólt a zene, nem volt semmi, csak a színész és az emberi hang. Át kell beszélni a színpadot – egyszerű… Akkor szembesültem azzal, hogy ez milyen komoly színészi és beszédtechnikai feladat. Közben mégis azt gondolom, hogy a legfontosabb az akarás, a hit, a bátorság, hogy ez menni fog. Szóval a legizgalmasabb kérdés az volt számomra, hogy ezzel a munícióval mindazt, amit belül érzünk ki tudjuk-e tolni annyira, hogy elérjen ezer embert úgy, hogy közben hiteles marad a megszólalásunk. 

Az egyetemen nem igen van arra lehetőség, hogy igazán beérjen egy szerep, mert csak kevés alkalommal lehet játszani egy-egy előadást. Itt erre most bőven van alkalom. Tudsz építkezni előadásról előadásra? Fedezel fel új és újabb dolgokat a figuráidban?

Abszolút. És ezt nagyon imádom is. Például a Mágnás Miskában ifj. Vidnyánszky Attilával van egy nagy jelenetünk, amikor Baracs tanítja Miskát, hogyan kell grófként viselkedni. Minden alkalommal bele-belecsempészünk egy-egy új dolgot és várjuk a nézői reakciókat. Ez mégis csak egy operett, amibe igazán belefér egy kis játék… Atival mint egy pingpongot játsszuk: ide-oda-ide-oda, és amikor már eléggé felgyorsul a labda, valamelyikünk lecsapja. Ha erre bejön a nevetés, az igazi extázis élmény, ami elfeledtet minden rosszat, minden fáradtságot. Más, szintén a Mágnás Miskából: ez egy nehéz énekes szerep, korábban soha nem találkoztam ehhez hasonlóval. Már eleve az, hogy én bariton vagyok, a Baracs pedig tenor. Lejjebb vitték amit lehetett, de még így is iszonyatosan nagy falat – Bagó Gizella tanárnő segítsége nélkül nem is birkóztam volna meg vele. Baracs a tízedik jelenetben lép színpadra a Bátorság és nonsalansz című dallal, bőrcsizmában, bőrkabátban, azután, hogy épp megnyerte a díjugrató versenyt. Ugye egy ilyen helyzetben eleve nem lehet bátortalanul énekelni. És amikor időnként elcsuklik egy tartott hang, az nem azért van, mert nincs meg – hiszen kigyakoroltuk a tanárnővel, előtte egy órával a beénekelésnél simán ment -, hanem azért, mert nem hiszek eléggé magamban, na meg nem nézett ezer ember, ezért sokkal jobban tudtam figyelni a technikára. De ez nem baj, ebből iszonyúan sokat lehet profitálni. Fontos megtanulni, hogy attól, hogy aznap nem úgy sikerült az előadás, ahogy szerettem volna, nem szabad kétségbeesni, hanem tovább kell lépni és már a következőre összpontosítani. 

Ifj. Vidnyánszky Attilával sok közös produkcióban dolgozol az egyetem óta folyamatosan. Fontos találkozás ez?

Abszolút. Sokat hallottam róla, tudtam, hogy az előző Marton osztályba járt. Már elsőben bejárt hozzánk mesterségórákra és elég hamar szimpátia alakult ki köztünk. Nagyon-nagyon meg tudtam érteni, milyen nehéz lehet egy Nemzeti Színház igazgató apukával, mennyi kritika érheti őt emiatt, mert az öcsém idén végez a Táncművészeti Egyetem néptánc szakán, az édesapánk pedig a Nemzeti Táncszínház igazgatója… Tehát egészen közelről látom, milyen baromi rossz érzés, ha az ember „királyfinak” születik. Emiatt is volt bennem egy bajtársias érzés Attila felé. És hát, aki ismeri egy kicsit is, tudja, hogy a vádak alaptalanok. Elég sok közös munkánk volt az elmúlt időszakban és egy végtelenül alázatos, rendkívül céltudatos és fanatikus színházi alkotónak látom, akivel nagy élmény volt együtt dolgozni az egyetemi Ahogy tetszik-től a Kinek az ég alatt már senkije sincsen-en át a Míg fekszem kiterítve-ig. Ez például állati jó meló volt az Ördögkatlan fesztiválon, a hegyen – mi úgy neveztük, hogy a tíz csapás között, mert minden volt a próbák alatt: zuhogó eső, tűző nap, böglyök, időnként kígyó mászott elő a kövek közül. De az volt bennünk, hogy bármi áron, ilyen körülmények között is létre fogunk hozni egy jó előadást. Utólag visszagondolva látom, milyen fontos volt, hogy ezt végigcsináltuk, mert adni tudtunk vele a nézőknek. Ez a fajta hozzáállás és hit az, amivel dolgozni akarok, ami boldoggá tesz. 

De azért az a fajta bizalom egyrészt a vezetés részéről, másrészt Attilától, hogy egy ilyen komoly szerepet A nagy Gatsby-ben rád bíztak még negyedévesen, mindenképp váratlanul kellett, hogy érjen.

Sosem fogom elfelejteni, olyan volt, mintha a pókerben betoltam volna az „All-in”-t, az éreztem, egy egészen más ligába kerültem: mostantól teljesen más lesz rajtam a felelősség. Mindig néztem, csodáltam Attilát A diktátorban, vagy Hajduk Károlyt a Liliomban – vajon ők min mennek keresztül, amikor belépnek a takarásból, milyen érzés lehet, hogy az egész előadás súlya az ő vállukat nyomja? És egyszercsak saját magamat is ebben a helyzetben találtam, hiszen a Gatsby-ben három órán keresztül szinte végig a színpadon vagyok. Emlékszem, a premiert teljes kudarcként éltem meg, mert azt éreztem, hogy ezt a feladatot egyáltalán nem tudtam megugrani. 

Miért érezted így?

Nick egy kicsit kameraman jellegű karakter – sokat figyel a körülötte lévő történésekre, emiatt nehéz volt végigvezetni, hol lehet megtalálni azokat a fogódzó pontokat, amikor saját magamat tudom megfogalmazni a szerepben. És miközben birkóztam a saját félelmeimmel: nekem kell elkezdeni az előadást, ott állok a nyitány közben egy fix ponton, míg mindenki más táncol, aközben még nehezebb volt egy visszahúzódó embert játszani, mert az összes bátorságomat és erőmet abba kellett fektetni, hogy higgyek magamban. Sokszor azt gondoltam, nem a karaktert játszom, hanem önmagamat, meg azt, hogy mennyire meg akarom csinálni ezt a szerepet, ezért nehezebben tudok az előadásban lévő viszonyokra koncentrálni. De idővel ez is egyre jobban megy. Hatalmas élmény volt, amikor először megéreztem, hogy – képletesen szólva – én vezetem az autót: úgy mentem végig az első felvonáson, hogy tudtam, mikor mi jön, gyorsítottam vagy épp lassítottam kicsit és kikerültem a bukkanókat. 

Apukád néptáncos, te is táncoltál gyerekként. A műfaj nagy fegyelmet és koncentrációt igényel. Ez megy neked?

Igen.  Amikor az egyetemen koncentrációs vagy jelenlét játékokat kellett játszani, pontosan kiderült, hogy tudok figyelni, viszont amikor egy szereppel kezdek foglalkozni, feléled egy okoskodó része a személyiségemnek és ott egy folyamatos gondolat tornádóval kell megbirkóznom, mert nagyon nehéz úgy ráfeküdni a játék flowjára, hogy közben nem analizálom magam kívülről. Marton nagyon sokat mondta az első félév során, hogy csak beszélek és nem játszom. Emlékszem, mondtam a szöveget és közben azon gondolkoztam, hogy vajon most az osztálytársaim, a tanárok mit gondolnak rólam vagy az a mondat, amit épp kimondtam, ért-e el valamilyenfajta hatást. Visszagondolva ez nagyon vicces, de ezzel azért még mindig foglalkoznom kell. 

Most ugyan azt se látjuk, mi lesz velünk holnap, de mégis mi a perspektíva? Mi az, amit szeretnél vagy mi az, amivel boldog lennél pár év múlva? 

Szeretnék a Vígszínházhoz tartozni. Büszke vagyok rá, hogy itt tölthettem a gyakorlatomat és arra is büszke lennék, ha szerződésben álló színész lennék. Ha távolabbra tekintek, örülnék, ha foglalkozhatnék színészhallgatókkal, ha nem is tanárként, de mindenesetre velük csinálni valamit, mint például Ati, aki olyan tréningeket tartott nekünk, amik a figyelmünket és a jelenlétünket erősítették. Ez nagyon izgat. Az egyetemen nem volt bátorságom, hogy rendezzek, mint Beni és Áron (Dino Benjamin – Szajré és Darvasi Áron – Amphitryon – a szerk.), de valamikor azt is szívesen kipróbálnám. Ha nem is magát a rendezést, de az alkotói folyamatban részt venni: kiválasztani a darabot, kiosztani a szerepeket, esetleg írni egy szövegkönyvet. Iszonyatosan nagy vágyam egy olyan filmet forgatni, amiben hős lehetnék – mondjuk egy bokszoló, egy sportoló vagy egy hadvezér, egy katona. Akkor kipipálhatnám, hogy ez is megvolt és már biztosan fennmaradok az utókornak. Ott leszek egy DVD-n valahol, és majd ötven év múlva, ha valaki megnézni, azt mondhatja: itt volt ez az Ertl Zsombor, aki nagyokat álmodott és egyszer eljátszhatott egy hőst egy nagyjátékfilmben. (nevet) Jó lenne előbb-utóbb családot alapítani, nyilván nem most, de azért nem túl későn, lakásra gyűjteni vagy autót venni. Szeretnék jobban figyelni a legközelebb álló emberekre, és nem elfelejteni, hogy születésnapjuk van, vagy karácsonyra ajándékot venni nekik. 

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.