Azt hittem, jó, ha hatvanig kihúzom – mondja a 75. születésnapját ünneplő Földes László Hobo, akinek évi 120 fellépése van, a Nemzetiben három előadást játszik, lemezt készít, koncertkörútra készül, és színdarabot ír a róla készült jelentésekből… 

A koncertkörút legelső állomása a Nemzeti Színházban volt, meglepetéskoncert a kollégáknak, barátoknak és a leghűségesebb rajongóknak. 

Gyakran látni a Nemzeti Színház büféjében.  

– Hat előadásom van, abból hármat állandóan játszom. Hetedik éve vagyok itt.  

Otthonra talált, elfogadták a színészek? 

– Ezt nem mondanám. Otthon érzem magam, sokan segítenek, de a színészekkel – Rácz Józsefet és Szűcs Nellit kivéve – nem játszom együtt, és bár jóban vagyok azokkal, akikkel még Beregszászon kerültem kapcsolatba, vagy egy-két nagy öreggel, azért egy csomó fiatalt nem ismerek. Megszoktam, hogy külön utat járok, mert a zenei világban is így van. A zenészek és a színészek más-más nehézségekkel küzdenek, ráadásul a művészeti életet is megosztja a politika: aki az egyik oldalhoz tartozik, azt nem hívják a másikra. Én fázok rá a legjobban, aki egyik oldalhoz sem tartozom. De már a ’70-es, ’80-as években hozzászoktam a gyűrődéshez, a közönséget pedig nem veszítettem el.  

A Nemzetibe is be tudtam hozni olyan embereket, akik egyébként nem mentek volna színházba. Évi százhúsz fellépésem van.  

Amennyire impulzív, alkotó ember, annyira rendszerető is, tudja az előadások számát… 

– Hatezer fölött járok. A Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-estet 470-szer játszottam 2005 óta, és legalább 80 ezer ember látta. Szerintem ez világrekord.  

A 75. születésnap is alkalom lehet az összegzésre. Húsz- vagy harmincévesen gondolt arra, hogy mi lesz 75 éves korában?  

– Nem, csak hatvan évet adtam magamnak. Olyan szélsőséges életet éltem – annak ellenére, hogy nem ittam, nem dohányoztam –, hogy úgy gondoltam, amilyen dolgok engem értek, jó, ha hatvanig kihúzom. Mulatságos, hogy 75 vagyok, és alapjában véve semmi bajom.  

És mit gondolt, hova fog eljutni hatvanéves korára?  

– Húsz- vagy harmincévesen nem gondoltam semmit. Harmincegy évesen kezdtem gimnáziumban történelmet tanítani, az volt az első, amit szerettem csinálni. Előtte voltam segédmunkás, raktam ki vagont, dolgoztam pékségben, gyárakban vegyésztechnikusként, a Szabó Ervin Könyvtárban és újságnál is, de voltam népművelő Budafokon, komolyzenei előadó a Hungarotonban. A tanítás során éreztem először, hogy a kosárlabdán kívül megy nekem valami. Levelezőn és estin is tanítottam, és ott vettem észre, hogy figyelnek rám: csönd volt az óráimon, vagy nevettek, ha éppen viccesen magyaráztam. Emlékszem, a kereszténység születéséről, a Bibliáról négy sor volt a tankönyvben, én meg három órát tartottam belőle, és végig figyeltek.  

Színpadon töltötte aztán az életét, elég, ha a Hobo Blues Band 33 évét említjük. Ahhoz, hogy a zenélés mellett előadóként a színházi énje is kibontakozzon, kellett egy Vidnyánszky Attila típusú, határozott rendező?  

– Nem. Korábban is voltak színházi szerepeim, megmozdulásaim, igaz, mindegyik gyenge és esetleges volt. Elkészült a lemez Eörsi István verseiből, amelyekből 1982-ben csináltunk egy előadóestet Márta Istvánnal Növekszik a csapat címmel. Az albumot akkor nem lehetett megjelentetni, most jön ki. Ez volt az első előadóestem, Ascher Tamás rendezte a Szkénében. Ahogy visszagondolok rá, katasztrofális volt, annyira rosszul játszottam. Mégis – nyilván mert Eörsi be volt tiltva, meg mert mi ketten együtt még rosszabb fiúk voltunk – ez betette a kaput az elvtársaknak. Most írok egy darabot, 31 dosszié a munkacíme. Ebbe bekerül egy-két besúgói jelentés arról, amit Eörsivel csináltam. 

Ez volt tehát az első előadóest.  

– Előtte már Miskolcon is volt egy próbálkozásom: nem lehetett színháznak nevezni, meg nem is játszottam jól, végül mégis nagy siker lett. Az Eörsi-est után írtam egy improvizációra épülő darabot Lombardozzi címmel, amiben egy bohócot játszottam, ez már jobban ment, és utána jött a Jordán Tamás-féle József Attila-est a Katona József Színházban. Dolgoztam később Fehér Györggyel, Szikora Jánossal, Valló Péterrel, Kiss Csabával, de ezek nem álltak össze, különálló próbálkozások voltak, és stílusban is messze estek egymástól. Olyan ez, mint egy kirakós játék, ami aztán 75 éves korodra összeáll. Amit tudok, azt Vidnyánszky rakta rendszerbe. A 80-as években megtetszett neki a Vadászat című lemez, meg is rendezte 2002-ben Beregszászon, így kezdődött a közös munka. Azóta csak vele dolgozom, több mint tíz előadáson vagyunk túl: Ady, Pilinszky, József Attila, Faludy, Villon, Csattanuga Csucsu, ­Circus Hungaricus, A csavargók tízparancsolata, Ballada a két sebzett hattyúról, Halj meg, és nagy leszel!, Hé, Magyar Joe!, A Gulag virágai. De úgynevezett zárt jelenetekben játszottam Az ember tragédiájában, a Liberté ’56-ban és Szarka Tamás Mária című zenés darabjában. Még a Bolha a fülben Rugbyje is én voltam, máig sem hevertem ki. 

Külön lehet választani a verses vagy saját zeneszámokból álló estjeit és azokat a színdarabokat, amelyeket meg kellett írnia?  

– Minden hozzám köthető darabban vagy valamilyen narrátor voltam, vagy saját magamat adtam. Vidnyánszky meg tudta teremteni azt a környezetet, ahol nem kell arra figyelnem a színpadon, honnan hova menjek, milyen kelléket fogjak meg, és nem kell attól rettegnem, hogy tönkreteszem a másik művészember munkáját. Egyébként pedig nem szól bele abba, hogyan mondom Adyt vagy József Attilát, és azt írok, amit akarok. A Hé, Magyar Joe!-ban van Az új Magyarország című szám, ami kemény rendszerkritika a mai állapotokról, és föl sem merült, hogy korrigálni kellene.  

„Gyalázzák egymást ismeretlenek,  
Álnevek mögött, sunyin lapulva,  
És a gyerekek mind Nyugatra mennek,  
És hízik a bunkó nomenklatúra”  
(Hé, Magyar Joe! – Az új Magyarország) 

Vidnyánszky azt mondta, csinál ebből a dalból egy darabot. Amikor elkezdtük a próbákat, még nem is volt darab, csak a dalszövegek léteztek. Úgy gondoltam, hogy majd mint „érzékeny szerző” leülök a dramaturggal, és jó kis mondatokat írunk, például hogy bejön az első alabárdos vagy a smasszer, erre az volt a válasz, hogy a dalokban benne van minden, és majd a próbán kialakítjuk. Ugyanez volt korábban más darabokkal is.   

Vagyis hogy megírt szövegeket, strófákat kellett aztán fölfűzni egy történetre, és a próbák alatt állt össze az előadás? 

– A Gulag virágai is így született. Évekkel korábban elmentem a Gulagra – már csak a származásom miatt is érdekelt, meg történelmet is tanítottam – és eszembe sem jutott, hogy darabot írjak a témáról, ám ott, Permben szembesültem azzal a mocsokkal, amiről korábban csak olvastam, meg amit egy-két filmben láttam, és azzal, hogy még olyan körülmények között is születnek megrázó erejű művészi alkotások. Az egyik fennmaradt vers hatására döntöttem el, hogy írok valamit. Mivel a Szovjetunióban a politikai foglyoknak is meg kellett ünnepelniük november hetedikét, kitaláltam, hogy az egész darab egy ilyen ünnepséghez kötődjön. Beledöglöttem, amikor megírtam, és ez még mindig nem lett volna baj, de bele kell döglenem akkor is, amikor játszom. 

A szocializmusban élte le az élete nagy részét: ezt dolgozza fel a darabokban általános, történelmi szinten és a személyes sorsát tekintve is?  

– A történelem számos korszaka érdekel, de azt, amibe beleszülettem, meg hogy kommunisták voltak a szüleim, és engem is erre próbáltak nevelni, nem lehet elfelejteni, ez benned van. Sokszor mondták, hogy én biztos az apámnak köszönhetek mindent – igen, csak nem úgy, ahogy ők gondolják. Attól lettem ilyen, hogy az ő terrorjában nőttem fel, és szembefordultam vele.  

„Megvárja a sötétet, bebújik az ágyba, 
Kicsit hideg van, de nem baj, csak a kutyája várja, 
Hallja, hogy az apja lenn meccset néz a tévében, 
Ruhástól fekszik le, a félsz tombol a szívében, 
Recseg a lépcső, az Öreg benéz a szobába, 
Nem vesz észre semmit, csak szentségel magába’, 
Józsi lecsukott szemmel, buzgón alvást színlel, 
Micsoda szerencse, hogy ma este nem verik el. 
És még Isten is mosolyog valahol.” 
(Hé, Magyar Joe! – Hazafelé az iskolából) 

A szocializmusban nem gondoltam, hogy lázadó vagyok. Csupán azért alakítottam 33 évesen hobbiból zenekart, hogy magamnak örömet szerezzek. Kezdetben Rolling Stones- és Doors-számokat énekeltünk magyarul, aztán csatlakozott hozzánk Póka Egon, elkezdtünk dalokat írni, és ez bejött. Tudom, hogy nem beszélek szépen, nem énekelek jól, de Aschert, Vidnyánszkyt meg a blues közönségét ez nem érdekli. Tavaly tavasszal a Papp László Arénában 11 ezer ember előtt mondtam el két Ady-verset és József Attilától a Levegőt! Síri csendben hallgatták végig. Valami történik évtizedek óta, amit nem tudok megmagyarázni. 

Folytatást itt olvashat.

Szerző: Sümegi Noémi