Az Ágnes, báránykám című előadás felvezetőjében Dr. Martha Livingstone törvényszéki elmeszakértőt egy apácazárdába rendelik ki. A fiatal apácanövendéket, Ágnest azzal gyanúsítják, hogy meggyilkolta saját újszülött gyermekét. Livingstone feladata, hogy felmérje a lány pszichés beszámíthatóságát, ám munkája egyáltalán nem egyszerű, miután megismerkedik a rendház főnöknőjével, Miriam Ruth Anyával. Az idő előrehaladtával Livingstone egyre inkább az ügy részesévé válik, miközben egyre jobban megismeri a fiatal lányt és traumákkal terhes múltját, valamint kénytelen szembenézni azzal is, hogy a zárda vezetője egyáltalán nem könnyíti meg a dolgát.  Az előadás egyik szereplőjével, Gazdag-Kötél Orsi színésznővel készült beszélgetés az előadásról, Istenhitről, feloldásról, és arról, hogy vannak-e még csodák az életünkben.

Pál Zsófia: Április 29-én mutattátok be az Ágnes, báránykám című előadást a FÉM Színházban, amiben Martha Livingstone törvényszéki elmeszakértő szerepét játszod. Mit éreztél, amikor először elolvastad az anyagot?

Gazdag-Kötél Orsi: Az fogott meg először, hogy törvényszéki elmeszakértőt kell játszanom. Nagyon érdekel a psziché világa. Gyermekkoromban rendőrnyomozó szerettem volna lenni, Lindát is imádtam. Mindig is érdekelt a miértek megfejtése, nemcsak kriminalisztikában, hanem a mindennapi életben is. Valamiért van egy ilyen heppem, hogy sok mindent csak akkor tudok megérteni, ha rájövök arra, hogy miért történt. A színészetben ugyanez van, mindenféle karakternek a saját igazságára kell rátalálnunk, hogy tudjunk vele menni az úton. Az, hogy törvényszéki elmeszakértőt kell játszani, nagyon vonzott. Ha két mondatom lett volna a darabban, akkor is elvállaltam volna. Sok ilyen tartalmat fogyasztok, nagyon professzionálisnak találom azt, ami az amerikai pszichológiában folyik. Az eljárások tekintetében is, illetve hogy hogyan kezelik a pszichét, gyakorlatilag a hetvenes évek óta hatalmasat lendült a pszichológia és pszichiátria világa.

A második ok az volt, hogy hiányérzetem volt, mikor elolvastam. Láttam, hogy ez egy minimalista darab, nincs díszlet, rendezői instrukciók, kellékek. Hamar megértettem, hogy a darab kulcsa a verbalitásában van. Valószínűleg a szerző nagyon tudta, mit akar a szereplőitől. Érdekesnek találtam a három női szimbólumot: hasonló ívet járnak be, sinus-cosinus görbén tökéletesen le lehetne írni. Harmadjára megpróbáltam mindhárom szereplő – Ágnes, Anya, Martha – tételmondatát megkeresni. Arra voltam kíváncsi, hogy ha földolgozzuk a darabot, vajon ez egyezik-e azzal, amit az elején gondoltam.

Mire megvoltunk az olvasópróbával, már szétanalizáltam a darabot. Tudtam, hogy a három nő közül Livingstone-nak kell a legjobban képben lennie nemcsak kriminalisztikailag, hanem metakommunikációval, ügymenettel kapcsolatban is. Nemcsak a karakterrel akartam tisztában lenni, hanem az író, John Pielmeier szándékával, akaratával is. Nem néztem adaptációt, nem olvastam kritikákat, de az, hogy Pielmeier hogyan talált rá, mi volt a valós történet, újságcikk, ami begyújtotta őt a történet iránt. Nagyon elkezdett érdekelni, hogyan lett egy sima, gyilkossági ügyből egy csodatétemény. A mai világban is hallunk ilyesmit: kisvárosokban egy fiatal lány akkor jön rá, hogy várandós, amikor megszületik a gyereke. Váltig állítja, hogy fogalma sem volt róla, hogy várandós. Végül nagyon szeretem az olyan történeteket, amik nem adnak egzakt megoldást a közönségnek, olvasónak, nézőnek.

Hogy a nézőknek is legyen munkájuk benne…!

De az előadás mégsem az a nagyon ködös dolog, elég jól megfogható. Nem David Lynch, Kauffman típus, aki belerak a lila ködbe és gondoljak, amit akarok, aztán van egy megfejtésem és nagyon okosnak tartom magam. Nagyjából ez a három világlátás létezik: vannak az ateisták, hívők, és vannak, akik valahol a kettő között vannak. Nagyon mainak éreztem ezt a dolgot, jó volt megpiszkálni.

Tulajdonképpen Ágnes történetében a hit és a racionalitás találkozik. Említetted, hogy az okokat keresed az életben, de ha történik egy olyan helyzet, trauma az életedben, rá tudod bízni magad egy felsőbb erőre? Mint például Ágnes, aki megkérdőjelezhetetlenül hitt az Istenben. Vagy az Anya, akinek válaszok sem kellenek, mert a kérdések önmagukban elegek.

Ez az eufemizált változata annak, hogy lesz, ahogy lesz, nincs ráhatásunk. Szeretem azt mondani, hogy rá szoktam és rá is kell magunkat bízni néha egy felsőbb erőre – de attól függetlenül, hogy ezt ki minek hívja – azt látom, hogy a világban mégiscsak van valamilyenfajta rend. Valahogyan mindig a fejlődés a lényeg – már ha csak az evolúciót nézzük. Mindig a legerősebb marad életben, mindig a lehető legjobb verzióra próbál törekedni az élet maga, valahol ezt hiszem a mi életünkről is. Általában a racionális magyarázatok híve vagyok, hogy a fizikai világnak vannak határai és teljesen tetten érhető.

De tény és való, hogy annyira kevés részét ismerjük, hogy ha csak és kizárólag emellett tenném le a voksomat, buborék világban élnék, hiszen az én életemben is történt számos, meg nem magyarázható esemény, csodaszámba menő véletlen, amit ha akartam sem tudtam volna megmagyarázni – és nem is akarom. A lényeg éppen az, hogy megtaláljuk az apró szépséget ebben: ha tudok ebben hinni, akkor nem bolygatom. Ha érzem a csodát abban, hogy ebben hihetek – hogy ez most valamiféle felsőbb vezéreltetés volt -, akkor nagyon könnyen rá tudok erre feküdni. De pontosan azért, mert tudom, hogy nem ismerjük még 100 százalékát annak, ami minket körülvesz. Nem lehet egyik vagy másik mellett letenni a voksot.

Az, hogy megcsináltátok az előadást, közelebb vitt a saját hitedhez és önmagadhoz? Elmélyítette a gondolkodásodat a témáról?

Közvetve mélyítette el. Nagyon tudtam menni az Anyával, Ágnessel, Marthával, volt egy kialakult képem, hogy mi ez a darab. Nekem közvetve volt egy csoda. A teátrista léttől egy jó ideje elszakadtam, szorongó emberként tartottam attól, hogy vajon az előadás előtti tíz percben hogyan fogom magam érezni magam. Kiderül-e, hogy ez tényleg nem az én dolgom és nem véletlenül szakadtam el a teátrumi léttől, vagy kiderül, hogy jó, hogy újra itt vagyok. Nyilván az utóbbit szerettem volna, hogy megvalósuljon.

Az volt a csoda, hogy ez történt, annak ellenére, hogy minden afelé mutatott, hogy nem szeretnék teátrumban dolgozni tovább. Számomra a partnerek, a rendezés, a közeg teljesen visszahozta a színházba vetett hitem. Illetve hogy vannak olyan darabok, amikhez ha hozzányúl az ember, akkor az deszkára való és lehet benne hinni százszázalékosan. Jöttem már ki úgy kőszínházból, hogy nem kaptam jó élményt, csak látványt, a felszínt kapargattam, de egyébként semmi nincs a tarisznyámban. A mi premierünk után sokaktól hallottam vissza azt, hogy napokkal később is gondolkodnak rajta, nem hagyja békén őket. Ez a jó: amikor az ember visszatalál ahhoz, hogy tényleg érdemes valamit csinálni. Nekem ebben adta vissza a hitem. Ez abszolút csoda, nem igaz?

Az előadásban az anyaságon és hiten kívül a csoda jelensége az, amire nagyon fókuszál. Ha ilyenek megtörténnek az emberrel, mint veled, akkor az ember tud hinni bennük.

Abszolút! Szerintem vannak. Nem tudom elképzelni az életet anélkül, hogy ne lenne valamiféle csoda: amikor éppen nem üti el az embert az autó, a néhány perce agyhalott csecsemőnek újra indulnak életfunkciói csak azért, mert rátették az anyja mellkasára. Annyi ilyen van, amire nem találunk magyarázatot, mert precedensek számomra: egy millióból az egy. Muszáj hinni a csodákban. Arról nem beszélve, hogy amikor az ember visszaemlékszik a gyermekkorára, mennyi csoda volt!

Akkor tulajdonképpen csak csoda van.

Csak csoda van, rejtelmek, rejtélyek, minden annyira csodás, és nem kérdezem magamtól, hogy van-e valamiféle felsőbb hatalom. Hanem egész egyszerűen tudom, hogy van valami, amire rábízhatom magam.

Livingstone-t alakítod az előadásban, aki egy eléggé terhelt, sok traumával teli személy. Ezen színészként nem egyszerű keresztülmenni, érzelmileg, lelkileg belehelyezkedni. Hogyan lehet feldolgozni, valamint kilépni egy ilyen lelkiállapotból? Hogyan lehet lerakni egy pont után, hogy ne folyjon bele destruktív módon az ember magánéletébe?

Úgy, hogy nagyon jó partnerem vannak. A próba végeztével mindenki leveti ezt. Nehéz a szereppel dolgozni, együtt élni. Néha a testem szól közbe, hogy ma nem tudsz próbálni, mert annyira meg vagy már terhelve ezzel az egésszel. Géza (Bodor Géza, a rendező – a szerk.) nagyon empatikus volt, sosem hagyta rajtam a neheztelés terhét. A közeg rengeteget segített. Az, hogy bennem mi történik, azért én vagyok a felelős. Színészként ésszel lehet gondolkodni, de lelkileg el kell engedni ezeket, mert itthoni élete is van az embernek, és elsősorban emberi minőségemben vagyok jelen az életemben.

Csak másodsorban vagyok színész, amikor dolgozom. Amikor hazajövök, nem szabad elfelejtenem, hogy a családom is tőlem töltődik, ahogy én is általuk. Meg is kell tenni azt, hogy otthagyjuk a lelkieket. Az agyunkkal úgyse tudjuk elengedni a szerepeket, megoldáson, helyzeteken, mondatokon gondolkodunk, az agyunk folyamatosan jár a karakteren. Ahhoz, hogy a lelki dolgokat le tudjuk választani, nagyon fontos a jó partner, a közeg, a stáb, akivel dolgozol.

Mostanában nagyon sok film, színházi előadás, podcast ezekre a témákra épül: miben hiszünk, kire támaszkodunk, kik vagyunk mi. Szerinted miért fontos beszélni a hitről? Illetve ismét a köztudatba hozni a csodák témakörét? Miközben egy kataklizmáktól terhes világban, járványok és háborúk időszakában élünk, nehéz a csodákban bízni. Az, hogy ilyen időszakban dolgoztatok a darabon, fontosabbá tette azt, hogy ez az előadás elkészüljön?

Hiszek azokban a vezéreltetésekben, hogy amikor szimultán események történnek, az egyáltalán nem véletlen. Nem véletlen, hogy ennek a darabnak most kellett elkészülnie. Még rendelkeztük a darabot, amikor eszkalálódott ez a helyzet odaát, nagyon zavaró volt és sokáig nem is tudtam másra koncentrálni. Sokszor menekültünk a próbafolyamatba a világ elől, ami kint van, jó volt, hogy fókuszált, fegyelmezett, nagy figyelmet igénylő időszak volt, mert abban a pillanatban, hogy beléptünk az ajtón, mindenki kinn hagyta a világ problémáit, csak ezzel tudtunk foglalkozni.

Azért gondolom, hogy fontos a hit, mert a végső pillanatban nincs más. Végül nem marad más. A lezuhanó repülőgépben is fohászkodni kezd mindenki végül. Az utolsó pillanatunkban mi vagyunk és az az entitás, amibe a halálunk és testi létünk megszűnése után belépünk. Szerintem az, aki nem istenhívő, biztos, hogy bizonyos pillanataiban, legbelül valamilyen erőhöz fordul és fohászkodik neki, hogy segítsen. Akár a halott szeretteink energiájában, abban, hogy segítenek valamilyen formában. Muszáj hinni, mert azt se tudjuk, mi miből vagyunk. Szénből, aminosavból persze, de azon felül miből? Ha nem hinnénk, az olyan volna, mintha az univerzum és az egész létezését kérdőjeleznéd meg. Vagy legalábbis zsebből tudnánk, hogy mi az, aminek részese vagyunk. Muszáj hinnünk benne – csak ez van végül.

A karakterednek van egy fantasztikus mondata az előadásban: „az én Istenem az elme”. A te Istened kicsoda, micsoda, ha meg kellene nevezned?

Az univerzum, amiben élek. Ez a fajta sötét anyag, entitás, ami körülvesz minket. Úgy képzelem el, mint a fraktálokat: ha megnézed a bolygót, olyan, mint egy nagy emberi test. Folyók, mint az erek: megvannak ezek a nagyon egyértelmű jelek, a sejtek ugyanígy épülnek fel. Ebben az univerzumban minden egy, csak nem tudjuk felfogni, milyen szinten vagyunk összeköttetésben, ebben a világban. És egész egyszerűen ez az Istenem: az a fajta közeg, ami minket körülvesz. Látod, megint a közegre hivatkozom.

Érdekesnek találtam beszámolókat agyvérzéses esetekről: azt érezték, hogy eggyé válnak a körülöttük levő világgal. Mike Tyson is így emlékezett: vele megtörtént az, hogy egy vezetett psziedelikus utazása során kilépett az univerzumba és rájött saját jelentéktelenségére. Hogy milyen picikék vagyunk ahhoz képest, ami maga az univerzum. Ezért gondolom Istenemnek azt a közeget, ami körülvesz, és az univerzumot, amelyben létezem, mert egyek vagyunk vele. Ő az igazi mozgató erő. Jó lenne még az én életemben rájönni, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk egymással.

Az is nagy munka!

Igen! Így nevezném meg az Istenem: az univerzum. Olyan, mint egy elme, ha megfigyeled. Egy hatalmas agy, idegpályákkal. Hiszem, hogy itt még valamire rá fogunk jönni, a tudományban és pszichiátriában egyaránt: csak lehet, hogy ezt mi még nem éljük meg. Az lesz az én istenem. Az, hogy két kilométerre egymástól két ember ugyanarra gondol, és egyszerre hívják fel egymást.

A közös energetika! A darabotokban a három szereplő megkérdőjelezi saját értékrendjét, viszonyulásukat az Istenhez. Olyan emberként, aki foglalkozik önismerettel, akár színházban, akár magánéletben, szerinted miért fontos számunkra és a nézők számára ez a fajta önreflexió? Akár arról beszélünk, hogy egymás tükrében látjuk meg magunkat, vagy egy trauma következtében elgondolkodik az ember, hogy miért történt ez velem?

Máshogy nem lehet túlélni. Kötelességünk válaszokat keresni, mert addig nem tudom, mi a probléma. Ha beázik a házam, tudnom kell, hogy mi ázik be, meg kell találnom az okát. Az okkeresés nagyon fontos dolog. Ha megtaláljuk az okokat, onnan lehet elkezdeni gyógyulni. Muszáj, hogy e felé nyitottak és befogadóak legyünk. Hogy bármikor meg lehessen rengetni bennünket bármilyen világnézetünkben. Pontosan ezért nem szabad nagyon bebetonozott elvrendszeren élni, mert bármikor jöhet egy olyan helyzet, ami ezt megingathatja. Vagy éppen bebizonyosodik, és akkor sérülni lehet. A nyitottság, befogadóképesség és rugalmasság az elkövetkezendő években nagyon fontos lesz, pontosan azért, mert a tudomány rohamosan fejlődik. Muszáj, hogy rálátásunk legyen önmagunkra, mert tudnunk kell funkcionálni, de erre csak akkor lehetünk képesek, ha tisztában vagyunk a saját használati útmutatónkkal. Nem jó, ha ez előttem is rejtély.

Viszont sajnos sokszor azzal jár, hogy szembesülünk azzal, hogy nincs igazunk. Többször is találkoztam ezzel a próbafolyamat során, hogy nem nekem, hanem Gézának van igaza. Sziklaszilárdan hittem a saját igazamban, színészként több eszem is lehetett volna. De emberként… mivel a személyes traumáival dolgozik egy ember, időnként rászűkül. A közeg ebben jó, hogy elmondja neked, ha ez megtörténik. Azért fontos a támogató közeg, mert nekik elhiszed, és biztonsággal hátradőlhetsz, mint a játékban, amikor mellkasodra tett kézzel, vakon kell hátradőlnöd. Mert tudod, hogy elkapnak! Ezért fontos önazonosnak lennünk, hogy mi mit adunk másoknak. Hogy belőlünk mi jön.

A színházi dramaturgiában is fontos, hogy egy karakter eljusson a-ból b-be, bejárjon egy fejlődési ívet, mint ahogy a darabban szereplők hite is mind másféleképpen változik.

Csak így szabad. A svédeknél például úgy mennek el a világról, hogy mikor idősek és közeleg a halál, elkezdik elajándékozni a dolgaikat. Az ágyukban egy darab Bibliával a kezükben halnak meg. Elintézik a dolgaikat, hogy ne a családnak kelljen ezzel foglalkozni. Mire odáig eljutnak, kitisztítják a saját életüket. Úgy mennek el, ahogy erre a világra érkeztek. Ennél nagyobb tudatosság nincs. Biztosan hisznek valamiféle dologban, ami nagyobb, mint maga az ember…

Mit gondolsz, tud-e feloldozást, katarzist adni a nézőknek az előadás? A te lelkedben feloldott-e nehézségeket?

Teljesen! Abban a nézőben, aki bejön és túl tud lépni a darab erős verbalitásán és azon, hogy alapvetően egy gyilkosság köré épül, megnyithat traumákat, ahogyan a színészekben is. Fel fog piszkálni bennük dolgokat, de ha végigülik, abban nyernek megerősítést, hogy nincs egy egzakt igazság: és ez jól van így. El kell fogadni és tisztelni kell a másik hitét, és látni azt, hogy hol van a határ valamint feltenni a kérdést, a saját magunk traumatizáltsága miatt egyáltalán készen állunk-e arra, hogy befogadjuk a csodát? Vagy még dolgoznunk kell, mert van munka. A darab kulcsjelenete, amikor az anya ráébreszti a pszichiátert, hogy még mindig a hatévesen megélt incidens miatt vannak nehézségei. Pont azt világosítja fel, akinek ez a munkája. Ott benne eltörik önmagával szemben valami, és a nézőnek, karakternek túl kell lépnie ezen. Át kell vészelni ezt a fájó időszakot, és végig kell dolgozniuk, mint egy terápiás folyamatot. A nézőnek is ez a dolga, amikor megkapja ezt a csomagot, amit lerakunk elé: érdekelje annyira a megfejtés, a három nő útja, hogy hogyan lépnek ki ebből és ki mit visz haza a puttonyában. Hogy felmerüljenek benne az előadás után a saját kérdései: ez a darab olyan, mint egy hosszan tartó gyógyszer. Adagolja magát.

Ilyenkor merül fel az emberben, hogy egy bohózat elkészítése helyett miért hangsúlyosabb egy ilyen komolyabb hangvételű előadást elkészíteni. A mostani időszakban lehet, hogy ez a hosszan tartó gyógyszer egy fájdalmasabb út, de mélyebben tudja feloldani a nézőkben a szorongásokat.

Minden téren, filmben, könyvben, rádióban az a fontos, ami bennem marad, ami foglalkoztat, amit a gondolatom ezek után még életben tart. Helye van a szórakoztatásnak is, de amikor már mindenhonnan ez dől, nem véletlen, hogy az emberek elkezdenek olyan történetek felé fordulni, amik csak arról szólnak, amiről szólniuk kell. Mikrokörnyezetben játszódnak, gyakorlatilag csak két vagy három ember kapcsolatáról szólnak, de arról nagyon mélyen. Az emberek rájöttek arra, hogy ezeken a történeteken keresztül a saját életükre is tudnak rezonálni. Miért töltsek el időt egy komédiával, amiről úgyis tudom, mi lesz a vége? Akkor az egyetlen, ebben a testben és ebben az univerzumban eltöltött életemből eltelt két óra. Ezzel szemben megnézhetek valamit, ami elgondolkodtat. Mert az elme az, ami végigvisz minket az életünk során. Színházban is talán jobb mostanában elmét használni…

Beszéljünk kicsit a jövőről is! Milyen munkák várnak rád?

Sok projektről még nem beszélhetek. Egy külföldi film vár rám, valamint egy nagyjátékfilm, három rövidfilm. Most a mozgókép világában leszek megtalálható sokáig.

Fotók: Pintér Ákos
Interjút készítette: Pál Zsófia

További előadások: május 11., 14. 19 óra, FÉM Színház