Egy művész pályáján sorsdöntőek az első évek: azt, hogy Gergye Krisztián kortárs táncos, koreográfus és rendező ma mit gondol a színházról, a táncról és a jelenlétről, jelentős mértékben befolyásolták a Szkénében tanultak.

– A pályád a kilencvenes és kétezres évek fordulóján indult, amikor a Szkénében sokat dolgoztál Csabai Attilával. Hogyan találkoztál vele?
– Ő akkor még a Héttükör Stúdiószínházban, egy Szív utcai kamaraszínpadon csinálta az izgalmasabbnál izgalmasabb előadásait. Ladjánszki Márti, Rácz Eszter, Pataky Klári, Károlyi Balázs, Szász Dani dolgozott vele. Indonéziába mentem tradicionális jávai táncot tanulni, mert kellett valamilyen irány, de folyamatosan az érdekelt, hogyan tudnék hozzájuk kapcsolódni. Mire hazaértem, ők átkerültek a Szkénébe, ahol gyakorlatilag az egyetlen kortárstánc-csapatként léteztek. Attila életműve itt történt meg.

– 1999 októberében két bemutatód is volt Csabaival: az Átjárók, amiben későbbi fontos partnereddel, Ágenssel léptél színpadra, illetve a Romance. Ez utóbbi színlapján a neved mögött az áll zárójelben: tradicionális jávai tánc.  
– Én voltam a messziről jött fura fiú, igen: nem tudom, ki érezte szükségét ennek a kitételnek, de tény, hogy nem illeszkedtem semmilyen formanyelvbe, nyilván meg kellett magyarázni, ki ez a srác. Csabai és a jávai tánc mellett Ágens jelentette a legfontosabb inspirációt. Az Átjárókban találtam meg valami lényegeset magamban az improvizáció szempontjából: a tradicionális táncot és a kortárs jelenlétet sikerült ötvözni. Ezek után a társulat része lettem.

– Miért akartál ide tartozni? Milyen volt ez a színház?
– Egyszerre volt személyes, érzéki és megrázó. Soha nem láttam még olyat, amit Attila csinált: az előadásai emléke is felforgató, releváns élmény. Lenyűgöző bátorsággal alkotott. Olyan elementáris vonzalmat éreztem a világa iránt, hogy mindenképp részt akartam venni benne. Én akkor nagyon kerestem a saját utamat, nem tudtam, hogy képzőművész, táncos vagy valami más lesz belőlem, de amikor ezzel találkoztam, minden eldőlt.

– Hogy készültek az előadások?
– Attila egy örök rejtély ilyen szempontból is. Egyszerre mindent csinált: dolgozott a mozgásanyagon, amiben ugyanakkor komoly szerep jutott Ladjánszki Mártinak is. Mindig törekedett valamiféle társulati létformára, amiben aztán küzdött: egy olyan helyzetben próbált pozíciót kiharcolni magának, ahol nem lett volna szükség harcra. Kitalálta a jelmezeket, fúrt-faragott a díszleten. Ma már sokak számára rosszul hangzik az összművészet szó, de ez történt: Attila folyamatos párhuzamosságokban dolgozott. Később némelyik irány erősebb volt, de a kezdetekkor a külcsín meg a „belcsúny” egymás mellett haladt. Okosan és érzékenyen dolgozott. A színházról való gondolkodásom alapjait nála szedtem össze.

– És jöttek sorban a KompMánia szkénés bemutatói: 2000-ben a Homo non est, 2001-ben a Kék vörös és a Cyber Gésák, majd az utolsó 2002-ben, a Zöld-Sárga. A Kék vörös érdekessége, hogy Regős Pállal léptél benne színpadra.
– Ahogyan Pali bácsi viselkedett, rengeteget mesélt az öregedésről, a testről. Úgy melegített be, hogy fél órán át rázta a végtagjait, sétálgatott a színpadon. A színház iránti kivételes elkötelezettséget és odaadást lehetett rajta keresztül megérezni.

– Milyennek láttad a Szkénét akkoriban?
– Nagyon otthon éreztük magunkat. Mérhetetlen nyitottság és befogadás jellemezte a színházat. Fiatal voltam, a struktúrákra nem láttam rá. És Regős János is egy misztérium volt számomra: nem tudtam, ki ő, hogyan kell vele kommunikálni. Ugyanakkor rokonszenves volt, hogy a KompMániát mennyire magához ölelte a Szkéné. Tana-Kovács Ági rengeteget beszélgetett velünk, sokat segített a jelenléte. Neki is köszönhető, hogy idővel elkezdte magát az ember elhelyezni a szakmában.

– Miközben a beszélgetésre készülve alig találtam szakmai visszhangot.
– Ez a net robbanása előtti időszak volt, előadásfotókat se nagyon találsz. Persze a tánc eleve szűkebb rétegnek szól: a mi előadásainkon nem volt olyan tömeg, mint Pintér Béla előadásain, de működött a dolog. És bár színes volt akkor a fővárosi táncpaletta, a Szkénében mégis sokat lehetett szöszölni egy-egy új bemutatóval. Emlékszem a soha véget nem érő beépítésekre, ahol Tamás Gáborral, a Szkéné műszaki vezetőjével közösen mindent mi csináltunk. Az idő másként működött: nem volt hajsza, ettől lett alkotóműhely a színház.

– Ahol folytatódott a történeted: 2002-ben A halál és a lánykát a Szkénében mutattad be.
– A 2001-es, Trafóban rendezett Inspiráció-est miatt többünkre felfigyeltek. Én akkor csináltam meg a Schiele-szólómat E.SCH. Eroto címmel. Ma már nem is értem, honnan vettem a bátorságot, hogy ezután egy egészestés darabba fogjak, ez lett A halál és a lányka. Mérföldkő volt számomra, hogy Zarnóczai Gizella vagy Gantner István igent mondott a felkérésemre. A Szkéné mérhetetlen nyitottsággal fogadott be, semmilyen mércét vagy kérdőjelet nem állított elém: ez ma már elképzelhetetlen. Tudom, hogy ma más a kultúrafogyasztás, máshogy működnek a színházak, de a 2000-es évek elejét kivételes korszaknak látom ebből a szempontból.

– A halál és a lánykában a schielei világhoz a klimtit csatoltad.
– Mély tóba ugrottam, de nem fulladtam meg. A korai előadásokra az iskolámként tekintek, amikor élesben tanultam meg a szakmát. A működő és a kevésbé működő ötletekből, a kreatív helyzetekből dolgoztam. Nem voltak mestereim, se előképzettségem, emiatt is tudtam szabadabb aggyal gondolkodni a színházról. És huszonévesen találkozni Zarnóczaival óriási adomány: mindent tudott, aminek én a hiányában voltam, mégis volt köztünk egy nagyon erős kapcsolódás. Aminek folytatása is lett: a Barbara L. (Anyámról) című darabot vele csináltam, ami szintén sokat ment a Szkénében. Más miatt is fontos nekem A halál és a lányka: Hapák Péterrel készítettünk egy fotósorozatot, amit a Szkéné előcsarnokában mutattunk be. Ahogy ő fotózott, sokat tanultam jelenlétről, kommunikációról és táncról.

– Voltál a Szkénében varangymagzat is…
– Azt nagyon imádtam: Tana-Kovács Ági rendezte a Varangyokat. Csabai Attila és Miriam Friedrich voltak a varangyok, én pedig egy tojásból bújtam elő. Kovács Gerzson Péter hihetetlen profizmussal csinálta a fényeket, figyelmeztetett, ha nem megfelelő árnyékot vetettem a tojásban. Imponáló volt, hogy mások látnak bennem fantáziát. Ági nem a szó hagyományos értelmében rendezett: a jól kiválasztott emberek kreativitásából született egy produkció, amiben lényegtelenek voltak a funkciók. Nem számított, hogy sikeres vagy rentábilis legyen az előadás, sokkal lényegesebb volt, hogy a magunk számára tudjunk előállni valami relevánssal. A Szkénében nem kellett azon gondolkodni, hogy milyen dobozba illesz: ennél szabadabb iskola nem volt, miközben minden helyzet éles volt.

– Gondolom, a gk – Önkontroll est is egy ilyen helyzet volt.
– Ha izgulok egy előadás előtt, arra gondolok, hogy hadd történjen meg mindaz, ami lehetőségként bele van írva az adott estébe. Ha ez egy hibából vagy félrelépésből születik, akkor legyen bátorságom elmenni abba az irányba. Az Önkontroll estnek ez volt az alapállása. Több helyen csináltam, egyszeri esemény volt mindenütt.

– Aztán messzebb kerültél a Szkénétől.
– Ez nyilván összefüggött azzal, hogy eltávolodtam Csabaitól, de a Szkéné is kezdett átalakulni. És persze nem csak a színház változott, de a struktúra is, mi meg felnőttünk. Nem történt szakítás, nem fáradt el a kapcsolat, egyszerűen más lett a közeg.

Szerző: Jászay Tamás