gate_Bannergate_Banner
Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 25., kedd

    Interjú Göttinger Pállal: “Mintha lenne a szívünk mélyén ez az iránytű…”

    2021. november 3., szerda 06:00

    A Fekete-fehér című színdarab Stefan Zweig Sakknovella című művének átiratából született. Az eredeti művet Légrádi Gergely írta egészen különleges hangulatú, feszült monodrámává. A történetben megjelenő karaktereket Göttinger Pál alakítja, szinte benépesíti a hajót, ahol a szereplők találkoznak. Az Ujj Mészáros Károly rendezte az előadást, amely is látható lesz a B32 Galéria és Kultúrtér színpadán, a Bartók Béla úton. Göttinger Pállal a Trend FM-en beszélgetett Oláh Andrea.

    A beszélgetés leirata a gottingerpal.com oldalon jelent meg.

    Göttinger Pál: Én szeretek játszani, így elsősorban a kihívás-része érdekelt: ennek a sok embernek valahogy organikusan hangot adni, hogy ne legyen idézőjeles és ne legyen parodisztikus. Ez a feladat érdekelt elsősorban, vagyis ezért esett jól a megkeresés.

    A műben magában a sarokba szorítottság az, ami nekem most egy élményem, vagy ami egy ilyen gerenerációs élménye szerintem sokunknak, akik színházzal egyáltalán foglalkozunk. Ott az volt az érdekes számomra, hogy valahogy azt megfogalmazni, ahogy elfogy a levegő az ember körül, és elfogy a tennivaló az ember körül; egy olyan ember körül, aki megoldásokat szeretne találni a problémákra, az egyszer csak már kikerül abból a körből, ahol egyáltalán problémákkal megtalálják őt. Tehát sarokba szorítódik, és aztán rá is csukják azt a sarkot és elfelejtődik. Ez egy „kis” hős. Hogy válaszoljak az eredeti kérdésre, Dr. B a hősöm, természetesen, őt tekintem főszereplőnek ebben a történetben. És azt, ahogy ő ráadásul egy „kis” hős… tehát csak azt tudja védeni, ami nála volt, vagy amit rábíztak. Azt védi mindent föláldozva, amije van. De ettől ő nem lesz ebben a nagy történelmi léptékben – ami ebben a színdarabban azért a háttérben megfogalmazódik – egy fontos szereplő. És én azért kisemberi történeteken nőttem föl, a színházcsinálást is azokon tanultuk, természetes bizalmam az ilyen „kis hősök” iránt van.

    Azért az ember egy ponton elgondolkodik azon, hogy vajon érdemes-e kiállni a végletekig az ő helyzetében azért, amit vállalt. Beszéltünk arról másokkal is egyébként, akik látták a darabot, hogy a józan ész nem mondaná-e azt, hogy „már föladom”?

    Göttinger Pál: Igen, de közben van itt egy distinkció, ami nekem, amikor a szereplőt megpróbáltam elképzelni, akkor fontos volt: tehát ő nem egy aktív hős, aki elérni akar valamit, hanem feladni nem akar semmit. És az egy egész másik attitűd valójában. És azt hiszem, hogy feladni azt, amiben hiszünk, ami a meggyőződésünk, amit fontosnak találunk – az a pillanat nem kell, hogy eljöjjön. Olyan van, hogy azt érezzük, hogy már nem tudunk mit csinálni, vagy azt érezzük, hogy ez nem a mi dolgunk, vagy azt érezzük, hogy egyszerűen csak nem vagyunk barikád-alkat. De az is éppen elég nagy próbatétel – sőt, mint ebben a történetben, szinte nagyobb –, hogy csak feladni nem vagyok hajlandó magamból, akkor sem, hogyha nem marad körülöttem senki, aki igényelné az én hősiességemet, vagy kitartásomat. De én akkor sem. Ezek szerintem nagyon nagy hősei a történelemnek, ezek az emberek, ebben az értelemben a Dr. B. számomra magasztos. Még akkor is, hogyha egy harcos Facebook-kommentben azt mondanák rá, hogy gyáva. Miért hallgatott addig? Amikor az új hatalom magához ragadta a kormányrudat, akkor miért ment bele a titkos háttéregyeztetések koordinálásába? Miért nem ugrott ki az utcára és mondta azt, hogy „Mi történik itt, emberek? Figyeljetek ide!”, satöbbi. Tehát nem egy harcias ember, hanem önazonos. És ezt az önazonosságot őrizni, az egy olyan elképesztő energiát és lélekjelenlétet igénylő feladat, ami őt magát is lerombolja és tönkreteszi. Ez nekem nagyobb történet. A saját személyiségem miatt is, meg egyáltalán, amiben mostanában élünk, ez egy nagyobb történet, mint kiállni az utcára és hallatni a hangunkat.

    Az azért fontos, hogy ő másokat véd azzal, hogy hallgat, ugye? Nem elsősorban magát, hanem nagyon sok ember sorsa múlik rajta.

    Göttinger Pál: Így van. Hát az író megoldása persze az, hogy ő egy ügyvéd, tehát valami egyetemes parancs értelmében védi a titkokat, amik rá vannak bízva. De azért ügyesen úgy írta meg… egyébként Stefan Zweignál is ezt sejtjük, de a Gergő kimondottan ezt írta meg, hogy ő más titkaira vigyáz, igen, tehát mást óv a bajtól.

    Amikor olvasta először a szöveget… én csak kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen monodrámával hogyan dolgozik színészként. Megszólalnak a figurák? Mert döbbenetes, ahogyan pillanatról pillanatra más hangon, más személyiség szólal meg a színpadon.

    Göttinger Pál: Igen, az első olvasáskor nekem ez tapadt először, ez érdekelt a legjobban és ezt találtam a legszórakoztatóbb próbálnivalónak is. A hajó népét. Az előadást nem én rendeztem, tehát nem az én döntéseimet tartalmazza végülis, de amikor először olvastam, akkor még akár zsúfoltabbnak is képzeltem ezt a hajót, vagy részletesebbnek. Nagy nyüzsgés, nagy izgalom, és abból valahogy ez a csendes, konok hang kihallatszik, ahogy halad előre az előadás. Úgyhogy olvasáskor is főleg ez érdekelt, próbáltam rögtön megoldásokat találni rá. A próbafolyamatnak az első két hete ment el tulajdonképpen arra, hogy ezeket a szereplőket külön-külön elképzeljük, személyiséget adjunk nekik. Próbáltunk nekik szokásokat találni, testbeszédet, ritmust… nem is csak a beszédüknek, hanem a gondolataiknak is. Tehát nem mindenkinek ugyanabban a tempóban jutnak eszébe a dolgok. Lemarad a saját nagy pillanatáról egy picit, aztán utoléri magát… ezzel szórakoztattuk magunkat. A végtelen számú szövegtanulás mellett ez volt maga a próbálnivaló, és utána illesztettük össze a történetet.

    A sakkbajnok vagy a skót üzletember, aki végülis a pénzét áldozná, ő volt-e az izgalmasabb? Mert a B. hangja nagyon csöndes, visszafogott sokáig.

    Göttinger Pál: Én természetesen a Czentovicsot, tehát a nagy sakkbajnokot szeretem a legjobban, főleg azért, mert őt találom igazán ellenszenvesnek, és az olyasmit nagyon jó játszani. Meg színészként is nagyon jó feladat az ellenszenves embert is igazzá tenni. Tehát ez egy kisebbségi komplexusoktól sújtott világsztár, aki legalulról érkezett, feldolgozta magát a sakkon keresztül egy tulajdonképpen reménytelen árvaházi helyzetből a világsztárságig. Miamiból indulnak a történetben, tehát ez egy karib-tengeri út, ahol őt felismerik, noha egy talán délszláv családból származik, de a bolygó másik felén is szenzáció lesz, mikor ő felszáll a hajóra. Tehát mondjuk egy ekkora utat bejáró ember, aki kisebbségi komplexusos és ettől nagyon zárkózott (mert egy kicsit imposztor-szindrómás), állandóan attól fél, hogy valahogy ez a közeg, ahova ő sztárként betoppant, ez őt kiveti magából, vagy elutasítja. Tehát inkább védekezik, és ilyen messzi… jéghegynek tűnik. Valamint nagyon jó abban, amit csinál, de kíméletlen is, mert a falat kenyérért megküzdő fiatalság miatt könyörtelenség is van benne. Tehát esze ágában sincsen megkönyörülni Dr. B.-n abban a bizonyos döntő partiban, annak ellenére, hogy az a másik ember leolvad, tönkremegy és megsemmisül a szeme előtt.

    Milyen köze van Önnek a sakkhoz? És mi minden lehetőséget ad egyébként a nézőnek is, hogy elgondolkodjon dolgokon, maga a sakkjáték?

    Göttinger Pál: Számomra a sakk egy egzotikum. Én tisztelem azokat, akik nagy mániákusai vagy szakértői ennek, de számomra ez egy látványosság, tehát személyesen nincsen hozzá közöm. Magához a játéknak a gondolatához annyiban van, hogy a sakkjátszma érdekessége éppen abban rejlik, hogy a két játékosnak a fejében különböző módon zajlik le ugyanaz a játszma. Tehát az egyik elképzeli, hogy mi fog történni, a másik is elképzeli, hogy mi fog történni, és annak megfelelően terveket kovácsolnak és aszerint járnak el. De a két ember fejében, ahogy farkasszemet nézve egymással ülnek szemben, nem ugyanaz a mozi megy. És a sakkban pont ez az izgalmas, hogy egy idő után egyik a másikát kénytelen szembesíteni azzal, hogy a fejében zajló játszma: egy tévedés. És akkor megnyeri. Mi sem életközelibb példa… egészen hosszú évekig lehet valaki mellett dolgozni, hogy aztán kiderüljön, végig tök mást gondoltunk az egészről. Vagy egész életeket lehet egymás mellett leélni, hogy aztán évtizedek múlva két, akár egymást nagyra tartó, szerető ember felismerje, hogy nem ugyanazt képzelték el, nem ugyanaz megy a fejükben. És ennek egyszerre intellektuális és nagyon szenvedélyes sűrítménye maga a sakk. Ezért éreztem a próbák alatt, hogy tudok az izgalmaihoz is viszonyulni, nem csak a laikus számára érthetetlen kódjaihoz és furcsa szakkifejezéseihez.

    Nekem még az is eszembe jutott a sakkról, hogy ugye vannak a lépéskombinációk. Ugye ezeket megtanulja ez a Dr. B., és hogy milyen furcsa, hogy az életben is számos olyan helyzet van, amiben ugyanúgy működünk, ugyanúgy tudunk reagálni, és nem tudunk azoktól eltérni.

    Göttinger Pál: Így van, ez is egy érvényes gondolat. Nem is beszélve arról, hogy a sakknak vannak ugye a relatíve egyszerű szabályai, vannak a kombinációkon keresztül a játékhagyomány által kialakított komplikált megoldásai, mondjuk a szicíliai nyitás, amit aztán, ha az ember tényleg igazán foglalkozik vele, akkor fölismer. Szóval van ez a nagy alapműveltség, ami a sakkhoz kell – de nem ezen múlik. És ez nagyon érdekes párhuzam a színházasdival. Tehát senki nem akar szándékosan rossz előadást csinálni, aztán mégis néha az előadások elromlanak. Ha tudnánk, hogy hogyan kell színházat magabiztosan, jól csinálni, akkor… tudnánk. Lenne egy ilyen receptkönyv, úgy csinálnánk és úgy lenne. De a színház nem így működik, mert emberek játsszák, és azoknak személyisége van, gyengeségei vannak, rossz pillanatai vannak. A fejükben, ahogy az előbb fejtegettük, másik játszma zajlik esetleg ugyanazon a színpadon, és ettől valami megbicsaklik. És ez a sakkban is így van. Nagyon élvezetes volt ebbe a gondolatba kapaszkodni végig a próbák alatt, hogy még egy ilyen monodráma-próbahelyzetben is, ahol egyetlen rendezővel van összezárva az ember egész nap egy sötét falú próbateremben, még hetek múlva is kiderülhet, hogy egészen mást nézünk mi ketten. És ez nem egy kudarc, vagy nem egy sikertelenség, hanem ez maga a munka: annyira közel hozni egymáshoz ezt a kettőt, amennyire lehetséges.

    Nyilván a laikus elgondolkozik azon, hogy egy monodráma nagyobb kihívás-e, mint partnerekkel játszani.

    Göttinger Pál: Az az igazság, hogy egyrészt az én színészi tapasztalatom kevesebb a társulatos munkában, a monodrámában komfortosabban érzem magam. Rendeztem és játszottam többet is. Ez persze lehet, hogy csak személyes tapasztalat – de mítosznak találom azt, hogy a monodráma olyan nagyon nehéz dolog lenne. Egy billenékeny, vagy sebezhető, vagy nagyon akaratos és a sajátját akaró partnerrel együtt dolgozni sokkal nagyobb lélekjelenlétet, koncentrációt és megfeszülést kíván. Mialatt viszont elég sok társulatos előadást rendeztem, tehát láttam már színészeket megvívni egymással, és én a monodráma-helyzetben mindig sokkal inkább biztonságban éreztem magam, nem találom nagyobb kihívásnak. De biztos még nem kerültem elég nehéz helyzetbe ahhoz, hogy legyenek ilyen tapasztalataim. Az biztos, hogy az egy jó nehéz ügy, hogy most nem maradhatok ebben az előadásban végig valaki, tehát nem elképzelni kell valakit és aztán átváltozni, hanem nagyon technikázni is kell – a másodperc törtrésze alatt kapni elő egy másik személyiségjegyet, egy másik beszédmodort, egy másik szókincset, és azzal vágtatni tovább, mintha természetes lenne. Ebben van valami bűvész- vagy cirkuszi mutatvány-szerű, de engem, mivel tanulni jöttem ebbe elsősorban, ez inkább érdekelt, mint nem. Nem nagyon féltem tőle. Nem játszottam még eleget ahhoz, hogy féljek a színpadtól. Meg én azok közé is tartozom alkatilag, akik szeretik, ha a dolgok rajtuk múlnak. Ez a rendezőségből van, kineveli az emberből; egy monodrámában, hála a jóistennek, minden rajtam múlik, nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, és ez nekem megnyugvás. Ha az előadás rossz ritmusú, vagy valami nem stimmel vele, akkor nem kell néma, villogó szemekkel, nyolc kollégával együtt valamit gyorsan kitalálni nyílt színen, hogy hogyan ragadjuk meg a kezünk közül kifolyó dolgot… hanem rám van bízva.

    Még egy dolog… a szerzővel, Légrádi Gergellyel beszéltünk arról, hogy Stefan Zweig kisregénye milyen történelmi közegben játszódik, vagy mire utal, és hogy mennyi olyan problémát vagy konfliktust fölfedez az ember, az aktualizálás miatt is, ami a saját hétköznapjaiba vezet. Mi az, ami a mai nézőnek fontos üzenet lehet? Lehet, hogy öt évvel ezelőtt egészen másként szólt volna ez a darab, mint most, nem?

    Göttinger Pál: Ez nagyon könnyen lehetséges. Olyan elképesztő tempóban vár el tőlünk állásfoglalásokat ma a világ, amire egyszerűen az ember pszichéje, morális iránytűje nincsen berendezkedve. Mintha lenne a szívünk mélyén ez az iránytű, ami mutatja, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és ezzel az iránytűvel behajóznánk egy mágneses viharba. Pörög az iránytű körbe-körbe naponta ötször. És ebben a viharban hajózunk egyfolytában… én nem veszek részt annyira mondjuk a Facebook-életben, de ott egy ilyen végigsöprő fölháborodás alatt, egy kommentfolyam alatt, a neten állandóan, megállás nélkül az ember hallatja a hangját, megfogalmaz, állást foglal, „én ebben az ügyben megszólalok, abban az ügyben nem voltam hajlandó megszólalni, satöbbi” – ilyen jellegű viharra gondolok. A legnagyobb kihívás a saját iránytűnknek a gondozása, rendben tartása, a tisztítása, hogy valahogy működőképes maradjon. És ez egy kortalan probléma is lenne, de ma pláne rettenetesen nagy feladat. Amikor a világ felfordul, akkor az emberiség csapatokra oszlik, mert egy ember nem bír el egyedül a bonyolult világgal, és ezért csapatokhoz csatlakozik, hogy kábé ugyanazt gondolja legalább a mellette lévővel, mert különben egyszerűen nem tud funkcionálni. Viszont ami nálunk megjelenik, ez a fajta magára maradott kínlódás, ez egy olyan ember története, aki nem hajlandó ezekkel a csapatokkal együtt gondolkozni, mert sajátot gondol, amit a neveltetése vagy az értékrendje beállított benne. Ezt megvédeni mindenkivel szemben, ez szinte lehetetlennek tűnő feladat, és próbára is teszi, sőt, szét is roncsolja a személyiségét. Ez egy nagyon aktuális probléma. Sokkal többről szól, mint hogy az üldöztetés, az bizony nehéz dolog. Arról is szól, de ennél egy rétegzettebb és bonyolultabb történet. Ezért szeretem igazán.



    Ez a szöveg a  “Könyvben utazom Oláh Andreával” c. rádióműsor/podcast egy epizódjának leirata. Eredetileg a TrendFM-en hangzott el.

    AKTUÁLIS ELŐADÁSOK:

    NOV 19. PÉNTEK, 19:00 jegyvásárlás

    DEC 2. CSÜTÖRTÖK, 19:00 jegyvásárlás

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka