Galambos ErzsiBalázsovits LajosLovas RoziBata ÉvaWunderlich József
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 5., vasárnap
    banner_bigBanner3

    “Az emberi minőség semmit sem változik” – Interjú Gyabronka Józseffel

    2020. április 8., szerda 07:00

    Február végén mutatta be az Orlai Produkció Tarr Béla filmforgatókönyvének színpadi adaptációját, a Családi tűzfészket Pass Andrea rendezésében a Trafóban. Az előadás családapájával, Gyabronka Józseffel beszélgetett összezártságról, gyerekkori társbérletről, az ötvenes, hatvanas évek és a ma generációjának egymás mellett éléséről, szociális reményvesztettségről, nagypolgári lakások zongoráiról, boldogságról és cselédszobákról tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

    Mi az, ami legelsőre eszedbe jut arról: összezárva, összezsúfolva lenni?

    Elsőre a Cigányok egyik jelenete a kaposvári Máté-rendezésből, melyben megidéződött a vagonok és a gázkamrák zsúfoltsága – a színpadon összezsúfolva legalább tizenöt-húsz ember. Bevillan még, hogy az életem első tizennyolc évét társbérletben töltöttem, ahol egy két és fél szobás lakásban három különböző család élt együtt. A Családi tűzfészek próbái alatt párszor meg is idéztem a kollégáknak, hogy ezt mi annak idején hogyan is csináltuk. Nagyobb volt az egymás iránti szolidaritás akkor, gyerekkoromban, mint ma.

    Családi tűfészek / Fotó: Orlai Produkció

    Hogyan csináltátok?

    A gyerek azt látja jónak, normálisnak, amibe beleszületik, még akkor is, ha esetleg látja, hogy mások hogyan élnek. Ez idő alatt magam is jártam a szomszédunkba, ahol egy három szobás, cselédszobás lakásban éltek hárman, zongorával a legnagyobb szobában. Jártam hozzájuk zongorázni, halakat etetni, virágot locsolni, mert a nővérem barátnője élt ott. Láttam, hogyan élnek, de ez nem jelentette azt, hogy irigykedtem volna vagy ne lettem volna boldog abban az egy szobában, ahol mi éltünk: számomra az tökéletes otthon volt! Amikor aztán kamasz lettem, már tökéletesen értettem, miről van szó, de boldogtalanságot, reménytelenséget nem éreztem. A mindennapokban persze voltak konfliktusok: a gázhasználattal, a közös helyiségekkel, különösen a fürdőszobával kapcsolatban. A konfliktusokat általában apám rendezte a társbérlőinkkel, ezeknek én nem is nagyon voltam tanúja.

    Ha már konfliktus: az előadás sodródó, erélyesnek látszani akaró családapájának mentalitása mennyire áll hozzád közel?

    Annyifélék vagyunk mi emberek, hogy szinte mindannyiunkban van valami motívum abból, amit egy karakterben felismerhetünk, hiszen ezek a motívumok a mi sajátjaink is. Erről a családapáról menet közben sok minden kiderül, és szinte minden mondatában tudok olyat találni, ami rokon velem. Számomra nyilvánvaló volt, hogy ez az ember szereti a családját, és ezt néha meg is mutatja. A családtagjaival való konfliktusokból érződik, hogy igazából nem ellenük, rájuk haragszik, hanem értük. Közben persze látszik, hogy rettenetesen nem illenek össze, hiszen más generációhoz tartoznak. Ahogy az apa és az anya annak idején megküzdöttek az élet egzisztenciális alapjaiért, az nem hasonlítható össze a gyerekek küzdésével, „lustaságával”, amit az apa folyamatosan számon kér rajtuk. Tarr Béláék kerestek egy típust: a szülők mindig azt érzik, hogy a gyerekeik léhábbak, lustábbak, mint amilyenek ők voltak, nagyon ritkán érzik azt, hogy meg lehetnének velük elégedve.

    Családi tűfészek / Fotó: Orlai Produkció

    A típusosság mellet lehet valamiféle önmagát kifejezni kevéssé tudó érzelmi analfabetizmus is ebben az apafigurában, nem?

    Nevezhetjük így is, ám az ötvenes, hatvanas években, amikor én voltam gyerek, akkor nem volt még annyira elfogadott, hogy a szülők tekintetbe vették, figyeltek volna a gyerekek érzéseire, jogaira. A hetvenes években én már azt tanultam, hogy a gyerekkel úgy kell bánni, mint egy kisebb felnőttel: nem lehet verni, uralkodni rajta. Nem lehet azt mondani: „te ne szólj addig bele, amíg kereseted nem lesz, amíg le nem tettél valamit az asztalra!” Ám akkor az ötvenes, hatvanas években még ez teljesen normálisnak számított. Nem velem beszéltek otthon így, de az unokatestvéreméknél, a környezetemben tökéletesen elfogadottnak számított az, hogy a gyereknek kuss a neve! Egészen más viselkedésformát vesz fel az a gyerek, akit már gyermekkorától „embernek” tekintenek. A gyereknek nem fejlődnie, hanem változnia kell, hisz bizonyos tekintetben egy gyerek sokkal bölcsebb, többet tud, mint egy felnőtt.

    Hogy látod a saját és a mostani húszas, harmincas, negyvenes generáció viszonyát a te generációdhoz?

    Emberileg nem sok változott – legalábbis az én környezetemben vagy abban a közegben, amiben én mozgok. A „rosszaságunk” sem változott. Nem tudunk javulni, valamiért az ember már csak ilyen. Az emberi minőség semmit sem változik, változott attól, hogy éppen milyen társadalmi berendezkedés közepette élünk, éltünk. Ha valamitől függ, hát attól, hogy milyen családban nősz fel, és milyen volt az a néhány tanárod, aki a legjobb időben képesek voltak hatni rád. Az emberi minőségünk nem a három szoba – cselédszoba – zongorától, és nem is a társbérlettől függ.

    A teljes interjú itt olvasható.
    Szerző: Csatádi Gábor

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka