A „nem csak felnőtteknek szóló” előadást Dániel András írásaiból Gyulay Eszter rendezte. Kettejüket Kovács Gabi kérdezte az október 3-án bemutatott közös produkcióról.

Kicsibácsi és Kicsinéni egy dióban élnek. Tesznek-vesznek, jönnek-mennek, mindenféle abszurd és furcsa helyzetben figyelik egymást és a világot Imikémmel a felhúzható bádognyúllal. A Nézőművészeti Kft. Dániel András írásai alapján készült előadása kintről és bentről, együttről és különről, gombócevésről és a helyes kanyarodásról mesél – nem csak felnőtteknek.

Interjú:

Dániel András író, grafikus történeteiből korábban már készült egy mesejáték gyerekeknek Szenteczky Zita rendezésében. Ez az előadás azonban már akár komplett családokat is megszólíthat. Rendezőként mi izgatott ebben a kedvesen abszurd történetben?

Gy. E. : Leginkább a három „lény” kapcsolata érdekelt, és az, ahogyan léteznek ebben meglehetősen zárt világban. Harmóniában és mérhetetlen szabadságban élnek együtt. Számomra mindig izgalmas megfejteni azt, hogy egy ember jelenléte miképpen tudja korlátozni vagy éppen saját magához közelíteni és még szabadabbá tenni a másikat. Kicsibácsi és Kicsinéni egymást inspirálva, elképesztő kreatív módon élik az életüket. Nincsenek nagy konfliktusok, nagy drámák, csak elfogadás van. Tökéletes egységet alkotnak. Az élet számukra egy végetnemérő játék.

Úgy tudom, már az első olvasásra azonnal megtaláltad a szereplőket.  

Gy. E.: Igen, már nagyon régen megláttam Katona Laciban (Kicsibácsi) és Jankovics Annában (Kicsinéni) egy klasszikus bohócpáros lehetőségét. És tudtam, hogy még sohasem játszottak együtt. Most végre összehoztam őket. Izgalmasnak tartottam ezt a találkozást. Az Imikémet alakító Jaskó Bálintot is nagyon régóta ismerem. És mivel fontos számomra a szereposztásnál a személyes kapcsolódás az adott karakterhez, én kezdettől fogva benne láttam ezt a játékosságot.

András sokszor mondtad már korábban, hogy a meséid megírása számodra a tökéletes szabadságot jelenti. Éppen ezért azt is megteheted, hogy nem a jól bevált mesehős típusokról, szörnyekről vagy tündérekről beszélsz, hanem valóságközeli figurákról.

Így van, a klasszikus mesehősök engem kevésbé érdekelnek. Sokkal inkább vonzanak azok az emberek, akik között élek, akiket az utcán látok. Szereplőim a mesei jelmez alatt többnyire hétköznapi figurák, akik nem rendelkeznek a mesehősökre gyakran jellemző szuperképeségekkel. Ez Kicsibácsira és Kicsinénire vagy akár a kuflikra is igaz, vagyis a figuráim átlagos fazonok, akiket váratlanul bedobok a történetükbe, és aztán hagyom, hogy tegyenek-vegyenek, és interakcióba kerüljenek egymással. Valószínűleg ezért van, hogy a mesék, amiket a gyerekeknek írok, gyakran a felnőtteket is megszólítják. Abból a világból, olyan tapasztalatokból dolgozom, amit ők is ismernek.

Dániel András több írása alapján készült a színpadi adaptáció. A rendezés során hogyan történt a válogatás? Mi volt a fontos a figurák mindennapjaiból?

Gy. E.: Már jóval a covid előtti időszakban ez a zárt világ foglalkoztatott és egyáltalán nem volt szándékom reflektálni a társadalmi folyamatokra. Az első pillanattól kezdve az érdekelt, hogy mi történik az ajtó mögött, milyen is az a „dióban létezés”. Bár a mese szereplői nyüzsgő, meglehetősen aktív emberek, akik ha tehetik mindenfelé elmászkálnak, azonban mi közösen a társulattal ezeket a városi kalandokat szándékosan nem szerkesztettük be szövegkönyvünkbe. Mi inkább Kicsibácsiék egyszerre vicces és abszurd beszélgetéseit, hétköznapi cselekvéseit igyekeztünk színre vinni. Egy meglehetősen szubjektív szűrő alapján készítettük el a dramaturgiai ívet. Egyes epizódoknál András korábbi, A nyúlformájú kutya című képeskönyvének részeit is beemeltük.

A szavakkal való játék szervesen része Dániel András meséinek.

Gy. E. : Igen, és színházi szempontból ezeket a nyelvi leleményeket nagyon nehéz ábrázolni.

D.A: A Kicsibácsi és Kicsinéni szövegei többnyire elég rövidek, ebből adódóan nyelvileg nagyon sűrítettek is. Egy ilyen „egyperces” történetben minden szónak jelentősége van. Nem egyszer szándékosan játszottam a túlírással, felülstilizálással, igyekeztem egyfajta nyelvi iróniát működtetni a szövegekben. A stílus nem teszi könnyűvé a színházi feldolgozást, kíváncsi is voltam, hogyan jelenik majd meg a színpadon ez sajátos, egyszerre hétköznapi és feje tetejére állított világ. Hála a három fantasztikus színésznek abszolút működött minden, jól megérezték az írások humorát, és a legabszurdabb mondatok is elképesztő természetességgel hangzanak el a szájukból.

 Gy. E.: Küzdöttem is az anyaggal, hogy a nonverbális jeleneteknek is legalább olyan összetettsége legyen, mint András szövegeinek.

A színpadi díszlet nem egy konkrét dió, hanem egy falécekből összerakott kerek tér, itt lakik a Kicsi család. Olyan akár egy modern fajátszóka. Számotokra mit jelent ez dió, jelent-e bármit is?

Gy. E.:. A dióbél természetesen elsőként az emberi agyra emlékeztet engem is. Egy csodálatos természeti képződmény, amely a gömbszerű formájában, mintha egy mikrokozmoszt rejtene. Ennél többet nem gondolkodtam erről a furcsa termésről.

D. A. : Nem szeretek magyarázatokat fűzni a történeteimhez. Nincs előre kidolgozott „terv”, amikor írni kezdek. Sosem szoktam előre tudatosan végiggondolni minden részletet, például eldönteni azt, hogy mit is akarok szimbolizálni mondjuk egy fel-alá repdeső, ráadásul lakásnak használt dióval. Ezeknek a megfejtése inkább legyen az olvasó feladata, ha kedvet érez hozzá. Persze remélem, érez! Szeretem bedobni a szövegeimet a világba, mint egy labdát, hogy aztán mindenki szabadon játsszon velük, úgy ahogy tud vagy akar. Ha elkezdeném visszamenőleg magyarázni azt, amit írtam, pont ettől a szabadságától fosztanám meg az olvasót (nem is beszélve a szereplőimről). Itt a dió, van ablaka is, mindenki kukucskáljon kedvére bele! Az előadás díszlete nagyon izgalmas lett, mert könnyedén ellép a dióhoz kapcsolódó elképzeléseinkről. Nagyon otthonos és lakájos, még ha nem is egy diót látunk, amikor beülünk a nézőtérre, hanem valami egészen mást, ami mégis ugyanabba az irányba vezet, ahová szövegek.

És mi is benne vagyunk.

D. A. : Igen, ez egy külön zseniális megoldás, vagyis nem a színpad előtt ülünk, hanem mi is részei vagyunk ennek a világnak.

A mese végére mintha a bádognyúl megtalálná saját magát…Van egy ilyen jellemfejlődés a történetben?

Gy.E.: Kicsibácsi és Kicsinéni története és kapcsolata időtlen. Két figurának nincs fejlődési íve, ők különféle helyzetekben és állapotokban léteznek, a maguk teljes harmóniájában. Imikém sem tépelődik folyamatosan azon, hogy mennyire van szinkronban önmagával, de tény az, hogy a történet végére mégiscsak mintha egy kicsit jobban elfogadja a saját „nyúlságát”.

Ajánló az előadás elé:

„Képzeljük azt, hogy van valahol egy hely, odabent. Ezen a helyen él Kicsibácsi és Kicsinéni meg Imikém, a bádognyúl, aki igazából… Na mindegy, ez bonyolult, elég annyi, hogy ő is ott lakik velük. Kint épp nincs semmi, legalábbis semmi olyan. Úgyhogy ők hárman nem is mennek sehova. Minek mennének, otthon is bőven akad csinálnivaló! Úgy saccperkábé: minden. Ami azért, lássuk be, korántsem kevés! Találmányok, kísérletek, elképesztő kalandok, mi több, olykor egy-egy világverseny is – csupa olyasmi, amihez Kicsibácsiéknak (na meg Imikémnek) ki sem kell dugniuk az orrukat az ajtón. Ahogy nekünk sem, ha már úgy alakult, hogy mi is ott lehetünk velük. Legalábbis képzeljük azt…”

Az előadást játsszák: Jankovics Anna, Katona László és Jaskó Bálint
Rendezte: Gyulay Eszter