A Szentendrei Teátrum ősbemutatója, az ősztől a Szkénében játszott Csend-etűdök, a  rendező Szokol Judit és Fabacsovics Lili drámája korunk egyik legaktuálisabb témájáról, az elmagányosodásról. A párhuzamos történetekben egy sajátos fantáziavilágban élő negyven éves férfit formál meg Hajduk Károly. Korosztálya egyedi tehetsége a finomra hangolt játékáról ismert színész, jelenleg a Narratíva  alkotócsoportot erősíti. Az Oscar-jelölt Akik maradtak holokauszttúlélő Aldója után hamarosan megint Tóth Barna kamerája elé áll, a Stefan Zweig Sakknovellája alapján készülő filmjében. 

– A Csend-etűdök szerzői mintegy megelőlegezték a pandémiát, amikor  magányos emberek portrét írták meg? 

– Tudomásom szerint a darab alapötlete még a járvány előtt született, aztán a helyzet nagyon alányúlt a különböző lakásokban egyedül élő, különböző életkorú fiatal, középkorú, idős emberek történetével. A darab központi témája a magány, a kommunikációképtelenség, az hogy mit várunk az online tértől, illetve hogy a hétköznapokban pokolian nem tudnak mit kezdeni egymással ezek az emberek a legelemibb kommunikációs szinten sem, bizalmatlanok, ellenségesek egymással. Közben pedig mindegyikük valamiféle önértékelési válságban szenved, nem találja a helyét a világban, a saját életében, nem tud mit kezdeni magával. Erre jön a furcsa magányérzés, ami mindenkinél másból fakad.

– A te figurád mitől szenved?

– Egy negyvenes magányos villanyszerelőt játszom. Arra jutottunk a próbák során, hogy nem is kell sokkal többet megtudni róla, mert a szereplők közül ő az, aki talán a leginkább élvezi az egyedüllétet, a bezártságot. Nagyon sokan élik az életüket virtuálisan, online felületeken, különféle játékokban. Ez a férfi  pedig japán szamuráj témájú meséket talál ki saját magának, ezekben él, ezekről fantáziál. A teljesen elrugaszkodott fantáziavilágban játszódó történetekbe inkább tudattalanul, mintsem tudatosan beleszűrődik az őt körülvevő valóság, az aktuális hírek, a szomszédból áthallatszó hangok. 

– A karantén alatt téged is elért a magány érzete?

– Hála Istennek egyáltalán nem. A 12 éves fiam mellett nem is lehetett volna, aki nem egy csendes, keveset beszélő alkat. A másik oka az, hogy tulajdonképpen a diploma vagy már a Színművészeti óta gyakorlatilag meg se álltam. És ahogy elért minket a nincs semmi, nem is kell sehova menni érzete az első karantén alatt, azt vettem észre magamon, hogy jól esik ez az állapot. Idegrendszerileg, agyilag, fizikailag is kipihentem magam. Családilag is nagyon jót tett ez az időszak. Anyagilag persze nagyon nem. 

– Pályád meghatározó formációja volt a Szputnyik Hajózási Társaság, sokfelé megfordultál a független szférában a Krétakörtől a Táp Színházig. Mi volt a hívószó, amikor két éve csatlakoztál a Narratíva alkotócsoporthoz?

– Valahogy úgy alakult a pályám, hogy időnként vannak benne kívülről furcsának vagy radikálisabbnak tűnő váltások. A diploma után hét évig a Katona József Színház tagja voltam, majd jött a Szputnyik, aztán a Vígszínház, most meg a Narratíva. Hasznosnak érzem ezeket a váltásokat, amelyek közül a Szputnyik nem az én döntésem volt, elsősorban finanszírozási gondok miatt bomlott fel a társulat. Éppen pár napja beszélgettünk róla Kárpáti Palkó kollégámmal, barátommal, hogy miközben mindenkinek nagyon fájt a szíve, azt az időszakot mégis úgy dolgoztuk fel, hogy eszméletlenül sokat röhögtünk. De éppen a Szputnyikban találkoztam először a részben Bodó tanítvány Kovács D. Danival, Viktor hívta őt rendezni, hogy minél jobban kötődjön a társulathoz. Három előadást készítettünk közösen, az utolsó a nagy sikerű A heilbronni Katica volt. Dani révén ismertem meg Hegymegi Mátét, Pass Andreával is egymás mellé keveredtünk, a Szputnyik vége felé dolgoztam vele az Új világban és a Napraforgóban, ő is nagyon fontos alkotó az életemben, vele egyidősek vagyunk. De a nálam fiatalabb generációval is folyamatos beszélgetésben álltunk arról, hogy valamit kellene közösen kezdeményezni. Ez párhuzamosan zajlott azzal, hogy Kovács D. Dani két év után elszerződött a Vígszínháztól. Távozásomkor komolyan nyomott a mérleg serpenyőjében, hogy hátha lesz valami a Narratívából.

– A diploma után rögtön a Katona szerződtetett. Sokan vélik úgy, hogy aki oda kerül, annak már nem nagyon van hová menni. A Szputnyik Hajózási Társaság izgalmasabb vállalkozásnak tűnt?

-Bodó Viktorral pörögtünk a Színművészetin, ott kezdtünk el együtt dolgozni. Aztán ebből egy elég szoros munkakapcsolat, sőt barátság lett. A Katonában is sokat dolgoztunk együtt, de  amikor három év után elment a színházból, nyilván  tudat alatt ez is ott motoszkált aztán az eljövetelemben.A Katona a mai napig megkérdőjelezhetetlen, mint szakmai minőség, fontos színház. Ott játszani, társulati tagnak lenni, valóban komoly dolog. Sokszor kérdezték tőlem, miért álltam fel az iszonyatosan kiváltságos helyzetből. És mindig elmondom, hogy nem egy oka volt, hanem sok apró tényezőn múlott. De a legfőbb oka mégiscsak az volt, hogy 31 évesen pont annyi idős voltam, hogy máshogyan is megnézzem ezt a színház nevű dolgot és magamat különböző helyzetekben. Valóban lehetséges út lett volna, hogy az egész pályámat a Katonában töltöm. Nem hiszem, hogy rossz döntés lett volna. De így alakult, és utólag nem bánom. Ha nagyon erősen jön az érzés, hogy menni kell, akkor menni kell. Hatalmas közhely, de mélyen igaznak tartom. 

– A vígszínházi korszakodra hogyan tekintesz vissza? Két progresszív csapat közötti átmenetre, vagy azért kialakultak kötődések?

–A Szputnyikkal koprodukcióban készült Koldusopera közben világossá vált, hogy   nem tudunk tovább menni. Akkoriban is úgy voltam vele, hogy nagy kíváncsisággal nézek a szabadúszó lét elé. De közben Eszenyi Enikő szerződést kínált nekem. Elsőre nem voltam biztos abban, hogy le akarok szerződni. Kértem némi gondolkodási időt, végül a szakmai kihívás része győzött. Hadd nézzük meg- gondoltam-, hogy egy ekkora színpadon, színházban hogyan tudok működni, kapcsolatba lépni a kollégákkal. A volt osztályfőnököm, Hegedűs D. Géza, akivel a diploma óta nem találkoztunk, és Börcsök Enikő is biztattak. Így ragadtam a Vígszínházban, ahol meglepően jól éreztem magam az első három évadban. Nagyszerű kollégákkal találkoztam, úgy éreztem, valami jófajta dolog kezdődik azzal is, hogy rendezőként Kovács D. Dani is a társulatnál van. Fontosnak tartom egy társulatban az állandó rendezőket. A széles közönségrétegekhez szóló A Pál utcai fiúk mellett lehetett olyan előadásokat létrehozni, mint a Haramiák, a Brecht-féle Don Juan, a Bűn és bűnhődés, vagy akár a Hamlet.

-Az egyenrangú partneri kapcsolaton alapuló kreatív alkotóközösségeket keresed a színházban?

– Egyértelműen azokat a helyzeteket keresem és igyekszem megtalálni a színházi munkában, ahol egyenrangú emberek vannak. Nagyon fontos, hogy hasonlóan érezzünk és gondolkodjunk a színházról. Persze ezt nem lehet erőltetni, vagy összejön, vagy sem. A független szférában könnyebb talán, de nem mondhatom, hogy ilyen típusú munkát nem találtam volna akár a Vígszínházban is. Elsősorban a Kovács D. Dani rendezte Haramiák jut eszembe, egy nagyon szabad és partneri munka a rendkívül patinás falakon belül. Ugyanakkor gond nélkül tudok úgy is dolgozni, ha egy régebbi fajta szakmai hierarchia érvényesül a munkában, bár ezt kevésbé kedvelem, mert gyakran nehézkesen működik.

– A hierarchia torzulásaiból, a hatalommal való visszaélésből érzékeltél valamit azokon a helyeken, ahol ezek az ügyek kipattantak, a Vígszínházban, a Katonában? 

– Személyemmel kapcsolatban soha senki részéről nem tapasztaltam ilyen jellegű visszaélést. Sokkal inkább panaszok jutottak el hozzám, ki mit mondott, cselekedett, amit utólag fenntartásokkal kezeltem, hiszen nem direkt módon tapasztaltam. Nem magával a helyzettel találkoztam, hanem az eredménnyel. Egy éppen zajló munkafolyamat közben nem is feltétlenül figyeltem arra, ha netán két ember között éles volt a helyzet vagy határátlépés történt. Egy zaklatott próbán, a főpróbahéten mindenki az egész létrehozásával meg a saját feladatával foglalkozik. És többnyire csak utólag, kissé távolabbról nézve jöttem rá, hogy hoppá, ott és akkor a próbahelyzetből fakadó ingerültségen túl valami más is történt.

– Képes vagy távolságot tartani, vagy azért mélyen érintenek az elmúlt évek összegyűlt szakmai sérelmei, igazságtalanságai, a méltatlan bánásmód az SZFE régi mestereivel, a hatalmi arrogancia, amivel az egyetemet beolvasztották?

–  Sok mindenből tevődik össze a színházi szakma problémája szerintem. Ha nem lenne ez az évek óta egyre nehezebben elviselhető, egyre egyértelműbb politikai nyomás a szakmán, akkor is épp elég volna a sok évtizedes maradványokat, a hatalommal való visszaélési ügyeket, a saját felelősségünket helyretenni, feldolgozni. Azt is tisztába kéne tenni, ha valaki ezt a szakmát választja, hogy mi számít a színház speciális velejárójának, és ezzel nem kívánok felmenteni senkit. Régóta tart a már- már közhelyesen hangzó kettészakadás. Fontos dolognak látom abban, ami itthon a színházzal történik, hogy a társadalom és a közvélemény sincs egészen pontosan tisztában azzal, hogy színházzal foglalkozni rendezőként, színészként vagy háttéremberként egyaránt egy kőkemény és nagyon nehéz szakma. A többséghez a bulvár része jut el, hogy éppen ki válik, nősül, okozott balesetet. Elég kicsi az a réteg, amelyik eggyel mélyebben tájékozódik, és ezáltal olyan kép alakul ki az emberekben, mintha a színház nem is lenne lényeges, csak úri huncutság, amire megy a pénz. Magamutogató Paprikajancsik dobálódznak, kiabálnak, veszekednek egymással, felveszik a sok lóvét, mutogatják magukat a televízióban. Sajnos van egy ilyen általános közvélekedés, előítéletes gondolkodás amúgy sok más szakmával szemben is. Mintha nem lenne valójában fontos, hogy mégiscsak a magyar kultúrának egy nagyon fontos részéről van szó, amit nem mindegy, hogy tönkreteszünk, mire használunk. Van egy réteg, amelyik a kultúrát egy gyönyörűen berendezett kirakat funkcióval ruházná fel, szépen csillog, jó ránézni, de valójában használhatatlan. Miközben a hatalommal való visszaélés közös társadalmi probléma, a hatalom nem akarja hogy a színház politizáljon, holott a politika rengeteget foglalkozik velünk és használni próbál minket. Visszatérve az SZFE ügyére, azt felelőtlen, átgondolatlan, ostoba és haszontalan rombolásnak tartom, mégis megmutatta, hogy szerencsére van ez a csodálatos fiatal generáció, akik nem nyelnek le mindent szó nélkül.

– A függetlenek évről- évre egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Milyen mozgástere lehet a Narratívának a kultúrfinanszírozás jelenlegi zaklatott időszakában?

– Három bemutatót tudtunk megtartani a vírus előtt, a Kurázsit, a Törvényen belült és A Jelentéktelent. A másfél éves kényszerszünet alatt folyattuk a munkát, Hegymegi Mátéval bepróbáltuk a Dante Poklából készült előadást, tartottunk egy munkabemutatót, ősszel készülünk a premierre. Társulatként még nem tudtunk elindulni, a feltételeket megteremteni a társulati tagságra, a szerződésekre. Egyelőre sok helyről jött szabadúszók nyitott csapata vagyunk. A Coviddal annyiban változott a helyzetünk, hogy a Radnóti Színház anyagi okok miatt már nem tudja biztosítani nekünk az eddigi játszóhelyet a Tesla Laborban. Ősztől a Fügével, a Jurányi Házzal folytatjuk a munkát, ami szintén nagyszerű  dolog.

– Filmen főként maguknak való, mély titkokat hordozó figurák találnak meg, mint A martfűi rém sorozatgyilkosa, az Akik maradtak holokauszt túlélője…

– Valószínűleg ezért nevez Enyedi Ildikó búsképű lovagnak, és szeretne már táncos-komikus szerepben látni. Soha nem forgattam szénné az agyamat, de időnként jönnek színészileg fontos szerepek. Az Akik maradtakkal az Oscar küszöbig jutottunk, A martfűi rém kilenc díjat nyert el a Magyar Filmdíjon, a Netflixen fut a belőle készült sorozat. Belekóstolhattam Ildikó nagy nemzetközi filmjébe, A feleségem történetébe, egy napot forgattam benne. Vicces dolog, általában nem szokott hírértékkel bírni, ha egy színész epizódszerepet játszik egy filmben. A feleségem történeténél gyakran megjegyzik a pár magyar színészt, aki csak feltűnik a vásznon. Félreértés ne essék, ez nem rossz dolog, lehetne rendszert csinálni belőle.

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Színház Online

Az interjú létrejöttét a Szentendrei Teátrum támogatta!
Köszönet érte!

A teátrum Csend etűdök c. előadását augusztus 13-án, 20:30 -tól láthatják.Jegyet ITT tudnak váltani.