Kecskeméten nőtt fel és már kisgyermekkorától kezdve érdekelték a művészetek: a színészet, a zene, a tánc.

Tagja volt a Kecskeméti Színjátszó Műhelynek, valamint hegedülni és táncolni tanult. A Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium színészképzését végigjárva jelentkezett és nyert felvételt a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus- rendező osztályába. Az elmúlt években több koreográfiáját is láthatta a nagyközönség, de színésznőként is bizonyított az Ódry Színpadon. Folyamatosan vannak munkái Budapesten és vidéken egyaránt.

Vonzza a színház sokszínűsége. Nagy vágya válna valóra, ha az egyetem után minden hozzá közelálló tevékenységben aktív tudna maradni. 

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó hallgatók életében az elmúlt öt évben.

Az interjú még a veszélyhelyzet kihirdetése előtt született. 

Amikor említettem neked, hogy olyan helyen találkozzunk, ami valamilyen oknál fogva meghatározó volt számodra az 5 év alatt, azt mondtad, csak találkozzunk az egyetem előtt, aztán meglátjuk. Most az SZFE-vel szemben, a Rétesboltban vagyunk. 

Nagyon nehéz választani egyetlen helyet, ami kiemelkedik a többi közül ebből az időszakból. Több olyan helyszín is van, amit választhattam volna, de azért az itt töltött idő alatt az ember be tud szorulni a VIII. kerületbe és sok helyszín fontossá válik. A Blaha Lujza tér sokszor már távolság volt. (nevet) Tényleg arról van szó, hogy annyira be van ide szorulva az ember – főleg az első 3 évben, amikor reggeltől estig próbálunk, tanulunk, hogy gyakorlatilag itt élünk az egyetemen. A fizikai szakra járóknak különösen kevés szabadidő jut, mert délelőtt vannak az elméleti órák és a mozgás óra, délután pedig a gyakorlat, ehhez még hozzáadódnak azok a próbák, amik különböző munkák miatt fontosak, legyen az vizsga vagy csak egy iskolatársunk produkciója. Éppen ezért az itt töltött évek alatt nagyon meg kellett tanulnom beosztani az időmet, és megtalálni az egyensúlyt a munka és a tanulás között, szakmai élet és magánélet között

És te végig itt laktál a kollégiumban…

Igen, ez szerencsés, de közben nagyon veszélyes is, mert sosem lehet jól kiszámolni az időt, és éppen ezért – hiába laksz az épületben – elkésel az óráról. Szóval elég becsapós ez a kollégiumi élet. (nevet) Az utolsó félév előtt viszont úgy döntöttem, kiköltözöm, elég volt belőle négy és fél év.  

Mesélsz kicsit arról, mikor döntöttél úgy, hogy a színház irányában szeretnéd a tanulmányaidat folytatni, és egyáltalán az előadóművészetre szeretnéd a karrieredet alapozni?

Az első élmény vicces módon még óvodáskoromban történt meg, amikor felkaptam egy játékmikrofont, énekelni kezdtem és a dadus nénik kilesve az ételkiosztó ablakon hallgattak engem. Akkor azt éreztem, hogy ez nagyon tetszik nekem. (nevet) Egyébként a Kecskeméti Színjátszó Műhelybe jártam, és itt született meg bennem a döntés igazán, hogy ezen a pályán szeretnék elhelyezkedni, illetve hogy mennyire jó dolog ezzel foglalkozni. Annyira hangsúlyos helyet foglal el ez az időszak az életemben, hogy a mai napig visszajárok a nyári táborukba. Teszem ezt egyrészt hálából, hogy megköszönjem a tapasztalatot és az élményt, amit itt kaptam, másrészt pedig azért, mert szerintem nagyon hasznos színjátszó körbe járni, annak is, aki egyébként nem akar színházzal foglalkozni a későbbiekben, mert megtanít kiállni magadért, megszólalni, érvényesen megállni a lábadon, vagy épp megkeresni a saját önkifejezési formádat. Rengeteg előadásban és versenyen vehettem részt az itt töltött idő alatt, mindemellett kicsi gyerekkorom óta táncoltam. Édesanyám is jól megérezte, hogy engem a művészeti ágak felé kell terelgetni, így nagyon sok műfajban kipróbáltam magam, például bábszakkörre is jártam. Nagyon sokáig táncoltam, ami beleszoktatott egy nagyon jó értelemben vett szórakoztatásba. Sok fellépésem volt, így könnyen megtanultam a színpadi jelenlétet. Érettségi után azonnal feljöttem Budapestre és a Nemes Nagy Ágnes Szakgimnáziumban elvégeztem egy színészképzést, ahol szintén csodálatos emberekkel voltam körülvéve, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot, segítjük egymást munkalehetőségekkel. Ez egyébként az jelenlegi osztálytársaimmal is így van: segítjük egymást, ajánljuk egymást másoknak. A színészképzés után felvételiztem az SZFE-re, a fizikai szakra, de nem ez volt az első jelentkezésem: előtte már próbálkoztam a színész szak felvételijével is. Azonban nagyon megfogott, hogy létezik olyan képzés, ahol rendezést és koreografálást is tanulhatok, ami megtanít kívülről irányítani. Nagyon érdekelt ez a másik alkotói oldal. Sorra jártam az előadásokat, sokat készültem, nagyon sok táncelőadást néztem, és nagyon érdekesnek tűnt, hogy itt a színházi szakma minden részletéről tanulhatok valamit. Nem akartam – és a mai napig nem akarok – az „egy fenékkel több lovat megülni” kategóriába esni, mindig célirányosan koncentrálok egy adott munkára, de nem tudom azt mondani, hogy kizárólag koreográfusként dolgozzak a jövőben, mert azt érezném, hogy valami hiányzik. 

Könnyen vetted a felvételit?

Imádtam a műveltségi tesztet. (nevet) A szak alapvetően nyitott gondolkodást igényel.  Nyilvánvaló, hogy a komplexségéből adódóan egyszerre kellett a rendező szakos és a színész szakos felvételi követelményeknek megfelelni, közben pedig fel kellett valamilyen szinten kelteni az osztályindító tanár kíváncsiságát is az irányodba. Nagyon fontos az SZFE felvételi során a szimpátia. Éppen ezért én innen szeretném üzenni a felvételizőknek, ha nem veszik fel őket ide, az nem azt jelenti, hogy nincs helyük ezen a pályán! (mosolyog)

Az SZFE előtt volt már koreográfusi munkád?

Nagyon kevés. A tánccsoportban voltak erre próbálkozásaim, de az még egészen más volt. Régóta éreztem úgy, hogy engem egy kicsit más irány érdekel. Voltam például világbajnokságon a csapattal, ahol nagyon szép eredményt értünk el színpadi tánc kategóriában. De ahogy néztem a többi versenyzőt, egyfolytában hiányoltam, hogy „jelen legyenek” a táncosok. Az volt az érzésem, hogy itt ülök Németországban egy VB-n, ami csodálatos, de mégsem tetszik teljesen az, amit látok. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy „Miért nem raknak bele többet? Miért nem ragadják meg a pillanatot jobban?”.  Talán már akkor is éreztem, hogy más kifejezési és alkotási módra vágyom.

Az egyetem éveid alatt láthattunk számtalanszor színészként, táncosként, de koreográfusként is több munkád debütált az Ódry Színpadon. Ha mégis mérlegelned kellene, melyik az, amivel igazán szeretnél foglalkozni a jövőben?

Vannak célirányos terveim: van olyan színház, ahol nagyon szívesen lennék koreográfus, de olyan is van, ahol inkább színészként próbálnám ki magam. Emellett pedig vannak olyan társulatok, akiknek örömmel rendeznék valamit. Ez a sokszínűség persze nagyon rizikós, és nem is szabad egyszerre ennyi mindent csinálni.  Ki kell választani egyet és arra fókuszálni igazán. Én egyelőre még nem tudok egyet választani. A színházi alkotók részéről vannak, akik nagyon érdeklődők irányunkba – sajnos ők vannak kevesebben – és van a másik oldal, akik viszont nehezen találják meg hozzánk az utat. Nekik azt mondanám: színházi szakemberek vagyunk. Ma már amúgy is nagyon nehéz beskatulyázni embereket. Számtalan példa van a kortárs színpadon, ahol a rendező is játszik, a dramaturg is rendez, a színész is ír zenét. Döntse el a rendező, milyen feladatot vár el tőlünk, mi pedig örömmel vesszük a felkérést és eldöntjük, hogy értünk-e hozzá eléggé és mennyire illik hozzánk illetve a képességeinkhez.

Melyek voltak azok munkáid, amik igazán inspiráltak, vagy amiket igazán szerettél az egyetemi éveid alatt?

Mindegyik vizsgában és munkában van egy emlékezetes pont. Egy külsős tanár táncvizsgájából is tudnék olyan momentumot említeni, ami igazán fontos volt. Én ilyen vagyok, próbálok mindenki felé nyitottnak lenni. Horváth Csabával rögtön az első féléves munka nagyon fontos a számomra, és mint osztályfőnök nyilvánvalóan talán neki kell a „legnek” lennie, hiszen ő volt az, aki végig velünk volt a közel 5 év alatt. Meghatározó volt a Zsótér Sándorral való próbafolyamat (Jó embert Szecsuánból – a szerk.), mert akkor mindent csinálhattam egyszerre: énekeltem, táncoltam, prózáztam. Az ő mélyreható elemzéseit sosem felejtem el.  Keresztes Tamással dolgozni szintén nagyon nagy élmény volt. Az ő színészi szemszöge nagyon sokat segített nekem a humor megértésében, ábrázolásában. Megtanította más szemszögből figyelni a karaktert. Ugyanez igaz Krisztik Csabára is – és akkor már minden vizsgát felsoroltam (nevet). Vele az Iphigénia Auliszbannal foglalkoztunk, ahol a Kar egyik tagja voltam, de ahogy ő színészként instruált engem – hasonlóan Tamáshoz – az egy sokkal mélyebb értelmezést adott a munkának.  

Gondolom azért az egyetemi munkák közül a saját koreográfiáid kiemelkednek…

A Bartók színházában, ahol Bartók Gyermekeknek című művének egy részletére csináltam koreográfiát, különösen nehéz dolgom volt, mert saját magamat is mozgatnom kellett. Egyszerre benne lenni egy munkában és közben külső szemlélőként is helyt állni, nagyon nehéz dolog. Egyensúlyozni kell a kettő között, és hiába a videotechnika, a kollégák, mint külső szemlélők, az embernek saját magát látni kívülről, hogy tényleg azt lássa, amit eltervezett, az igazán nagy falat tud lenni. Az első koreográfiám esetében, a Nowadays-nél kifejezetten az osztályom 10 tagjára terveztem meg a mozdulatokat, és nem láttam azt, hogy nekem is fent kell lennem velük a színpadon. A Bartók-koreográfiánál ennek éppen az ellentétét éreztem. 

Ha átgondolod az elmúlt 5 évet, mit gondolsz, milyen hangulatban telt az itt töltött idő?  Azt adta neked, amit korábban elképzeltél?

Negyedjére vettek fel az egyetemre. Amíg nem kerül be az ember az SZFE-re, hajlamos úgy gondolni rá, hogy ez egy csoda, és a Vas utcai épületen kívül nincs is élet. Nagyon sokszor tudatosítottam magamban, hogy embernek kell maradni és nem szabad felülpozícionálnom magam csak azért, mert ide járok. Borzasztó értékesnek tartom az itt folyó munkát, de az embernek van élete a színházon túl is. Nyilván ez egy nagyon különleges munka, ami bizonyos dolgokban teljesen más, mint egy hétköznapi foglalkozás, de azt nagyon nem szeretem, amikor az erre a szakmára való hivatkozás gyanánt máshova helyezik el magukat az emberek és felvesznek művészi allűröket. Az egyik legnagyobb dolog, amit nekem Csaba tanított, hogy ne felejtsem el, hogy emberből vagyok, ugyanúgy, ahogyan ő vagy más rendezők is, akik éppúgy hibáztak néhányszor, mialatt végigmentek a „ranglétrán” és elérték a sikereiket. Ez az, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, mikor azt mondjuk, hogy Színművészeti. Félreértés ne essék, ez a hely az életem egyik legmeghatározóbb időszakának a színhelye, borzasztó hálás vagyok az itt tanultakért, és hogy egyáltalán felvettek ide, de azt gondolom, hogy csak attól lesz tehetséges művész valaki, ha csinál is valamit,ha dolgozik. Számomra az a legfontosabb, hogy mindent beleadva oda tudjam magam tenni a színpadon a maga idejében, legyen az tánc, ének, vagy színészet. Az egyik legnagyobb mesterem itt az egyetemen, Székely Gábor azt mondta egyszer nekünk: „Itt minden mesternek van egy mániája. Próbáljátok meg magatokba szívni ezeket a mániákat!” Nekem is van három mániám, amit szeretnék a legszélesebb körben kiteljesíteni. Nekem mindegy, hogyan fejezem ki magam, csak a legpontosabb legyen. Lehet ehhez meg kell mozdítanom a testem különféle módokon, el kell énekelnem egy áriát, el kell mondanom egy monológot. Szeretném, hogy az a karakter, amit megjelenítek mozgásban, énekben, táncban, vagy szavakkal, az tökéletes legyen. 

Ki tudtatok szakadni az egyetem falai közül más munkák erejéig? Össze lehetett egyeztetni?

Ki tudtunk szakadni, sőt mivel a mi osztályunkban elég nagy korosztálybeli különbségek vannak, és én sem azok közé tartozom, akiket elsőre felvettek 18 évesen a Színműre, így nagy igény volt rá, hogy minél többet tudjunk dolgozni külsős munkákban is. Harmadévben Kecskemétre hívtak, de akkor ezt csak úgy vállalhattam, ha az nem ment az egyetemi tanulmányaim, és a többi munka rovására. Ott minden vasárnap próbálnom kellett, szóval lemondásokkal járt, jól ki kellett használni minden időt.

A korábbi munkáidhoz képest könnyebben ment első Ódry Színpadon bemutatott koreográfiád próbafolyamata?

Könnyebbnek nem éreztem, mert a felmerülő kérdések ugyanazok voltak: amit érzek, amit gondolok, amit át akarok adni, azt hogyan öntsem formába. A Nowadays nagyon közel állt hozzám, abszolút az én mondanivalóm és a saját mindennapi tapasztalataimon alapult. Mivel az a munka nagyon én vagyok, és magunkról beszélni mindig nagyon nehéz, ezért egyáltalán nem volt könnyű.

Jelenleg több futó produkciónak is te vagy a koreográfusa. Milyen érzéssel tölt el, hogy már diploma előtt ennyi külsős munkád van? 

Ilyen értelemben nagyon mázlista vagyok – legalábbis idén, jövőre majd meglátjuk. (nevet) Elég szerencsésen alakultak a gyakorlataim, nagyon sokfelé voltam: Kecskeméten, Székesfehérváron és a fóti Muharay Színházban illetve Széles Tamás Júdás című monodrámájának (rendező: Baksa Imre – a szerk.) és a Magyar Színház PIN:okkio című előadásának (rendező: Vidovszky György – a szerk.) voltam a koreográfusa.  Budapesten a Forte Társulat egyik előadásában közreműködtem, mint szereplő, ezeken kívül pedig van még egy saját rendezésem a Nő létedre, de azért szívesen vállalnék még munkákat, ha lehetne. (nevet) 

Ha előretekintesz, hol szeretnél tartani 3 év múlva?

Az a vágyálmom, hogy minden formámban alkalmazzanak. Nekem ez a sokszínűség a lételemem. Nagyon kíváncsi vagyok azonban még számtalan dologra, így nem kizárt, hogy 3 év múlva éppen külföldön leszek.

Mit választottál a szakdolgozatod témájának?

 „Mi a koreográfus szerepe a színházban?”.  Azt gondolom, hogy egy jó koreográfus ugyanolyan fontos, mint például egy dramaturg. Nagyon szeretnék – és nagyon szeretek – az a koreográfus lenni, aki a bal oldalán ül a rendezőnek. A dramaturg meg ülhet a jobbon. (nevet) Úgy érzem, hogy mindig van mihez hozzászólni. Alapvetően, ha nagyon koherens a munka és tényleg nagyon összetartunk a rendezővel a próbafolyamat alatt, akkor van lehetőség megmondani a saját véleményem. Annyira széleskörű, amit itt tanulunk, és ezt a szemléletmódot úgy lehet kamatoztatni a későbbiekben igazán, ha van rá lehetőségem megmutatni, mennyi mindent tudok én még adni egy produkcióhoz, mint alkalmazott koreográfus. De ez csak egy cím. Szerintem.

Én egy igazán segítő munkatárs vagyok, aki amúgy bizonyos mozgással kapcsolatos részeket, vagy olyan dolgokat, amibe úgy érezzük, hogy több fér bele, megmozgatja.  De az első a történet, a dráma. Csak és kizárólag onnan lehet kiindulni. Azt élvezem igazán, ha egy öt sávos autópályán lehet kísérletezni. Ha több szólamban lehet dolgozni. Van egy tánc, egy zene, egy színpadi mozgás, egy szövegbeli kifejezés és maga a színpadkép. És mindebben mozogni, lavírozni, keresgélni, az az igazán izgalmas.

Az interjút Mészáros Klaudia Csilla készítette.