Az építésztervező művészként diplomázott jelmez- és díszlettervező izgalmas, markáns munkái révén az egyik legfoglalkoztatottabb szakember. Többnyire átmeneti közösségi terekben gondolkodik, absztrakt módon használt hiperrealizmus jellemzi a munkáit. Párhuzamosan dolgozik hazai és nemzetközi előadásokon olyan alkotótársakkal, mint Polgár Csaba, Gáspár Ildikó,  Mácsai Pál,  Ascher Tamás vagy Bodó Viktor. Kőszínházi bemutatkozása, a Finito óta szoros kötelék fűzi az Örkény Színházhoz.

– Milyen hazai és külföldi munkáidat szakította félbe a járványhelyzet, illetve a babázás a pár hónapos fiaddal?

– A pandémia miatt jó pár bemutatóm eltolódott, és mindent egyszerre kellett volna megoldanom. Hiába szerettem volna kiüríteni a fiam születése körüli időszakot,  mivel korábban is született, ezért már a kórházból hazajövet folytatnom kellett a munkát. Most több előadásom előkészítése is fut egyszerre,  itthoni és külföldi munkák tervezése. Az Örkény Színházban A szecsuáni jólélek előadásának díszletét készítem elő Mácsai Pál rendezésében, készülök egy bemutatóra a nyáron Németországban a Niebelung Festspiele-n, Lukas Bärfuss Lutherről szóló darabjának díszletét és jelmezét tervezem, amit  Gáspár Ildikó rendez, illetve Polgár Csaba Peer Gynt rendezéséhez készítek szintén díszlet, -és jelmezterveket, aminek ősszel lesz a premierje Litvániában.  Tavalyról az idei évadra csúszott át Wagner Parsifalja amit Almási Tóth András rendez az Erkel Színházban,  és már a végéhez közeledünk a jelmezek gyártásával. Még egy munkám van készülőben, ennek premierje viszont a mostani lezárások miatt jövőre csúszott, Donizetti  Az ezred lánya című vígoperája, amit szintén  Polgár Csaba rendez, és ez is az Erkel Színházban lesz. Ennek díszletét és jelmezét is én tervezem.

– A felsorolt munkák közül melyiket mitől érzed izgalmasnak? 

– Itthon nem dolgoztam még akkora térben, mint az Erkel színpada, és jólesik Almási- Tóth András bizalma, hogy egyre több fiatalt hív az Operába, köztük engem is.  A Niebelung Festspielen a wormsi katedrális elé kell terveznem egy díszletet, ez szintén nagy kihívás, és szeretem azt a magyar alkotói csapatot, akikkel Gáspár Ildivel rendszeresen dolgozunk külföldön. Litvániára szintén nagyon kíváncsi vagyok, Peer Gyntot Polgár Csabával már nem először csinálunk, érdekel, hogy milyen új dolgot tudunk felfedezni benne.  A szecsuáni jólélek pedig azért izgalmas, mert Brecht darabot eddig csak a Színművészetin csináltam, egy Baal vizsgát Dömötör András rendezésében, és Mácsai Pállal meg az Örkény társulatával teljesen otthon érzem magam.

– Polgár Csabával itthon és külföldön is „ bejáratott” alkotótársak vagytok. Nagyobb szabadságod, mozgástered van a képi világ meghatározásában, amikor vele dolgozol? 

– Jól ismerjük egymást, a másik munkamódszerét, együtt fejlődtünk. Csaba személyiségéből fakad, hogy mindenkinek teret enged a saját szakmáján belül. Nagyfokú szabadságot ad nekem is. Jellemzően nagyon belakja azokat a tereket, amiket megálmodok. A közös munkának az egyedüli nehézsége, hogy összefolyik a családi életünkkel. Mostanában két pelenkázás között beszélgetünk a Peer Gyntről. 

-Arányaiban egyre több kinti meghívást kapsz főként német nyelvterületen. Miben térnek el a hazai és a kinti munkatapasztalataid? 

– A külföldi és a magyar munkák között igazán a körülményekben van jelentős különbség. Itthon sajnos az évek során Budapesten egy-két kivétellel felszámolódtak a színházon belüli műhelyek, hiányzik az infrastruktúra. Emiatt sok energia megy el arra,  hogy műhelyről műhelyre szaladgálok, próbálom megtalálni az adott gyártási, technikai forrásokat. Ezzel szemben Németországban vagy Svédországban például a színházak önálló műhelyekkel rendelkeznek a parókakészítőtől a cipőkészítőig, a díszletfestő műhelytől az asztalosig. Ami azonban talán még ennél is fontosabb különbség, hogy ezek az országok szánnak annyi pénzt a kultúrára, ami megengedi a minőséget, és azt hogy megfelelő létszámú stábbal dolgozzunk egy-egy produkció létrehozásakor.

– Gyakran tervezel a hiperrealizmus közeli látványvilágot, funkcionális tereket. Nyilván ebben az építészgondolkodásod is szerepet játszik.

– Igen, talán attól, hogy építész szakon végeztem, kicsit máshogy közelítem meg a díszlettervezést.  A funkcionalitás fontossága, vagy az hogy minél cizelláltabban, pontosabban, néha hiperrealistán, néha minimalistán jelenítsek meg egy teret valószínűleg ebből fakad. Legtöbbször kívülről befelé haladva gondolkodom, először a nagy teret képzelem el, annak a mondanivalóját keresem, és utána kezdem el azt részletekre lebontani. 

– Ascher Tamás csábított át a színházba a diplomamunkád láttán, ami egy elképzelt színházépület volt a Krétakörnek. A Krétakör révén fertőzött meg a színház? 

– Olyan családból jövök, ami meghatározta a kultúrához való viszonyomat. Apukám festőművész volt, anyukám jogász. Sokat jártunk kiállításokra, alkotóházakba, színházba, a szüleimnek hatalmas könyvtára volt. Tehát elsősorban nem a Krétakör fertőzött meg, de tény hogy az előadásaik láttán éreztem először kedvet ahhoz, hogy színházi közegben dolgozzak. Nem értettem hogy lehet az, hogy egy a világot hatalmas sikerrel bejárt társulatnak, aminek a nevét a mai napig mindenki ismeri külföldön a szakmában, nincs saját épülete.  Közben itthon meg a Nemzeti Színházhoz hasonló ízléstelen épületek épülnek, amiben a nyitáskor akkora költségvetésű előadások készültek, aminek a Krétakör a töredékét sem kapta meg állami támogatásként. Ezt ugyanolyan értékherdálásnak láttam mint azt, ahogy itthon a peremen kívüli, rozsdaövezetek épületeivel bánnak. Építészetileg sokkal színvonalasabb, régi épületeket hagynak elrohadni, mert jobban megéri a befektetőnek új építésű lakóparkokat csinálni a helyére.  Találtam egy sajnos akkor már omladozó, de még mindig gyönyörű fachwerk gyárcsarnokot, ami valaha a Ganz tulajdonában állt. Oda terveztem egy fiktív játszóhelyet a Krétakörnek. Ez lett a diplomamunkám. Ezt látta később Ascher, és ő erősített meg abban, hogy ne engedjem el ezt a szálat, ne üljek be húszévesen egy irodába műszaki rajzokat készíteni, hanem próbáljam ki magam főállású díszlettervezőként is.

-A Finitóhoz készített jelmezterveddel kapásból elnyerted a legjobb jelmeztervező díját a POSZTon. Hogyan kezdődött a kapcsolatod az Örkény Színházzal?

– Mielőtt a Finitó készült már pár éve dolgoztam Máté Gáborral az Alkalmáté Trupp zsámbéki előadásaiban. Máthé Zsolt révén értesültem arról, hogy Mácsai olyan jelmeztervezőt keres, aki szívesen tervezne egy barokkot modern elemekkel keverő látványhoz ruhákat.  A darabot akkor még nem kaptam meg, de Zsolt javaslatára nekiálltam rajzolni, majd a terveket leadtam egy mappában a színház portáján. Palinak tetszett az ajánlat, így kaptam meg ezt a munkát.  Azt már csak később vallottam be neki, hogy konkrétan jelmeztervezést soha nem tanultam, és ez volt az első varratott jelmeztervezői munkám. De Mácsaihoz kötődik az első épített kőszínházi díszletem is.  Ez volt a hülyéje című Feydeau darab díszlete. Megelőlegezte nekem a bizalmat, amiért nagyon hálás vagyok. Hasonló az értékrendünk, az ízlésünk és a köztünk lévő nagyjából húsz év korkülönbség ellenére is nagyon jól tudunk együtt dolgozni.  Nyilván ebben az is szerepet játszik, hogy hasonló családból jövünk. Csak az első közös munka után jöttünk rá, hogy apukáink egyszerre jártak festőművész szakra a Képzőművészeti Egyetemre.

– Mind a díszlet, mind a jelmeztervezést autodidakta módon sajátítottad el. Mennyire élted meg ugrásnak a mély vízbe? 

– A díszlettervezés nem volt ismeretlen terület számomra, hiszen az építésztervező művész szakon átfogó képzést kaptunk,  belsőépítészet volt a szakirányom. A díszlettervezők között nem szokatlan, ha valakinek ilyen végzettsége van. Jelmeztervezést nem tanultam.  Munka közben igyekeztem gyorsan felszedni a hiányzó technikai tudást a szabászoktól meg a kivitelezőktől. Ezen a szakterületen ők lettek a mestereim. 

– Mindig van valami játékosság, meghökkentés, vagányság a látvány- és jelmezterveidben. Szeretsz szokatlan szín és mintapárosításokat alkalmazni.  Mikortól érzed azt, hogy erőteljes, egyedi stílust képviselsz?

– Nem tennék nagy kijelentéseket magamról. Minél idősebb leszek, annál kevésbé tudom, hogy mit képviselek. Egy időben például mindig minimalistának aposztrofáltak. Sokszor elsőre felismerhetőek a munkáim, de ezt inkább valaki olyan tudná megmondani aki kívülről látja amit csinálok.  Székely Kriszta mesélte, hogy anno amikor átment a Katona színpadán, ahol éppen Az ügy című előadás díszletét szerelték, amit Ascher Tamásnak terveztem, rögtön tudta, hogy az én díszletem.  De az igaz talán, hogy hasonló gondolkodású munkáim vannak olyan rendezőkkel, akikkel hosszabb ideje dolgozom együtt. 

– Nagy meccseket kényszerülsz lefolytatni a színészekkel, ha esztétikai vagy egyéb kifogások merülnek fel a jelmezek kapcsán? 

– A színházi nevelésből fakad, hogy Magyarországon színészközpontúbb a színház, mint például Németországban, ahol inkább rendezőközpontú. Nemrég beszélgettem egy német jelmeztervezővel, aki most dolgozott először Magyarországon, és teljesen megdöbbentette, hogy itthon a színészek, énekesek közül volt olyan, aki nem vette fel, vagy máshogy viselte a jelmezt, mint ahogy ő tervezte. Többször belefutottam én is hasonló helyzetbe, de ma már engedékenyebb, kompromisszum készebb vagyok. Régebben makacsabban ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez. 

– A díszlettervezés nyilván nagyobb kihívás, már csak a feladat jellegéből adódóan is, össze kell hangolni a műszak, a díszletezők munkáját. Érzékelsz áttörést ezen az  alapvetően férfiközpontú alkotói területen?

– Nemrég részt vettem az OISTAT nemzetközi színházi szervezet Tervezők és/vagy anyák címmel rendezett online beszélgetésén. Magyarországon a fiatalok között már egyre több a női díszlettervező.  Amikor 23 évesen bekerültem a többségében férfiakkal teli szakmába, még teljesen szokatlan helyzet volt, hogy egy fiatal lány mondja meg a színpadon dolgozó férfiaknak, mit hogyan csináljanak, hova tegyenek. Határozottnak kellett lennem. Az egyetem előtt egy építész körökben nagyon megbecsült belsőépítész nő irodájában voltam gyakornok. Ő tanította mindig, hogy nőként még jobban kell tudnod a szakmát, hogy ne köthessenek beléd.  Idővel aztán kiépült a velem dolgozó kollégákkal a bizalom, és persze sokan nagyon segítőkészek, így rengeteget tanultam az évek során.  Ma már szerintem sokat változott a helyzet itthon. Lassan kezd balanszba kerülni a nők és férfiak szakmai jelenléte. Több a női rendező, vagy színházigazgató is.

– Létezik személyes toplistád a saját tervezéseid közül? Emblematikus az Örkény- beli A hattyúhoz készített látványvilágod, ami a csiricsáré és a high style elegancia bizarr keveréke.

– Igen, jobb pillanataimban tudok büszke lenni néhány munkámra. Vicces módon inkább azokra, amiket nem itthon terveztem. Például Gáspár Ildi vagy Polgár Csaba külföldi rendezéseihez készített díszleteimre és jelmezeimre. Nagyon jó élmény volt, hogy ősszel megint Bodó Viktorral dolgozhattam, Stuttgartban Az öldöklő angyal díszletén.  Sokszor nem is annyira a darab vagy a látvány számít, mint a találkozás rendezőkkel, alkotótársakkal.  Ilyen jó élmény volt például Schwechtje Mihály filmjeihez látványt vagy jelmezt tervezni. Nekem fontos a jó csapatmunka, ez a színház lényege. A hattyúra vonatkozó kérdésedre válaszolva pedig tudatos döntés volt, hogy ellene megyünk Molnár Ferenc itthon berögzült képi világának. De például ilyen az Örkény Stúdióban Szenteczki Zita Édes Anna rendezésáhez készített jelmez is. Vagy sok évig rendszeresen dolgoztam Fehér Balázs Benővel, a közös munkáink is ebben a szellemben készültek. Nem az a fontos, hogy high style, vagy harsány legyen, hanem az hogy a mai vizuális ingerküszöbünkhöz igazodjon. Gondolj bele, hogy milyen képi adatdömpinggel találkozunk nap mint nap, pl az Instagram vagy a Pinterest milyen módon befolyásolja a vizuális kultúránkat.  Ritkán tervezek 100 – 200 évvel ezelőtti öltözetet. Ma már nehezen lenne értelmezhető egy Shakespeare előadás például egy az egyben reneszánsz ruhákban.  Röhögőgörcsöt kapnának a nézők,  ha térdharisnyában jönne be valaki a színpadra. De szerintem én is. 

– Erre érted azt, hogy legyen a látvány pimasz?

– A pimaszság alatt azt értettem, hogy ne legyen megszokott, kimozdítson a komfortzónánkból. Éppúgy fontos számomra a humor, a szókimondás, a reflektálás arra a helyzetre, amiben élünk. Jó példa erre az Örkényben a Zűrzavar 2045, amihez egy nagyon harsány világot képzeltünk el Polgár Csabával, és Juhász András média designerrel, akivel szintén évek óta nagyon jó alkotótársak vagyunk. Az itthoni bicskanyitogató fake news gyártást akartuk megmutatni, a magyar tévéstúdiók rossz esztétikájú környezetébe helyezve az előadást. Kitaláltunk egy green boxot, ahol élőben gyártjuk a színpadon az álhíreket,  álvideókat,  például  hogy kigyulladt a Halászbástya vagy hogy keselyűk köröznek a Madách tér felett.

– Milyen kihívások elé állított ez a speciális időszakban, a két karantén között megvalósult stuttgarti bemutató, Az öldöklő Angyal, amit Bodó Viktor rendezett?

– Ahogy haladtunk a munkával, egyre több pandémia miatt létrehozott biztonsági szabály lépett életbe. Kezdve attól, hogy tizenvalahány szereplőnek úgy kellett egy térben tartózkodnia, hogy nem mehettek másfél méternél közelebb egymáshoz, ha kiabáltak vagy énekeltek, három méter távolságot kellett tartaniuk, nem nyúlhattak egymás kellékeihez,  az asztalt sem foghatták meg ott, ahol már valaki hozzáért.  A vírus miatt fél műszakkal dolgoztunk. Nem lehetett egyszerre díszletfal,  plafon, vagy padló, mert ezeknek együtt hosszú a beépítési ideje.  Viktor végül azt találta ki, hogy egy Európai Parlament-szerű csúcstalálkozón játszódjon a történet, a covid alatt, amihez egy nagy kerek asztalt terveztünk, beosztva a szereplők közötti üléstávolságot. Fertőtlenítő és biztonsági kapukat helyeztünk el a díszletben, és egy hatalmas kivetítőn mentek a zoom meetingek. Tehát a furcsa  körülmények inspirálták az előadást.  Nagyon szerencsések vagyunk hogy nem lett beteg senki, és sikerült a lezárások előtti utolsó pillanatban bemutatni az előadást, félig lezárt nézőtér előtt.  Párszor ment csak sajnos, aztán Németország is bezárta a színházait. 

– Hogyan érintettek az SZFE körüli történések?

– Elég közelről, egyrészt azért, mert én is oda jártam DLA-ra, doktori képzésre. De rengeteg vizsgaelőadásban dolgoztam anno az Egyetemen, tehát fontos szakmai és baráti kapcsolatok fűztek oda. A férjem pedig Novák Eszter osztályát tanítja. Minden újabb ilyen esetnél kezdve a CEU-val vagy az MTA-val, azt gondoltam, ezt már nem lehet itthon megcsinálni, de mindig jön egy újabb pofán csapás, felülről jövő értékrombolás. Ugyanakkor jó volt látni, hogy a diákok mennyire felelősen reagáltak erre a helyzetre.

– Felmerült bennetek, hogy az itthoni küzdelmes lét helyett külföldre költözzetek?

– Havonta felmerül ez a kérdés. Közben meg szeretem Budapestet, a várost, a családom és a barátaim is itt laknak. Amíg a szüleim éltek miattuk maradtam. Most viszont az is ideköt, hogy a lányom a Radnóti Miklós Gimnáziumba jár, és egy ilyen magas színvonalú oktatást nehezen tudnánk külföldön megoldani. Szóval az ingázást választottuk. Igyekszem évadonként legalább egyszer más országban dolgozni, és így úgy érzem kevésbé fojtogató az itthoni lét. 

Szerző: Szentgyörgyi Rita

2. fotó: Szkárossy Zsuzsa