KulisszaMácsai PálForgács PéterRadnay CsillaPokorny LiaBereményi Géza
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 25., hétfő

    “Figyelni kell a hullámzást” – Interjú Károly Katalin zenei vezetővel

    2021. január 7., csütörtök 06:00

    Szinte egy végtelen lista áll Károly Katalin neve mellett, annyi produkcióban működött közre zenei vezetőként, korrepetitorként, színésznőként vagy épp énekesnőként. Hogy csak néhány igazi nagy sikerű előadást idézzünk fel, az István, a király rockopera nagybemutatóin mindhárom rendezővel (Alföldi Róbert, Novák Péter, Szikora János) dolgozott, a Magyar Televízió Társulat című tehetségkutató műsorának volt a zenei főmunkatársa, illetve a színházi önálló estektől a több tízezres nézőszámú nagyprodukciókig készíti fel az előadókat, például az Illés együttest. Sosem volt kérdés számára, hogy zenei pályára lép. 

    Mondhatni, zenész dinasztiából származik, de nem csupán emiatt különleges a családja története.

    Apai ágon a férfiak több évszázadra visszamenőleg zenészek voltak. Apukám zongoratanárként, zeneszerzőként és karnagyként tevékenykedett, mielőtt nyugdíjba ment. A nagyapám orgonista volt, a déd- és üknagyapám a híres csurgói tanítóképző zeneigazgatója volt – Csokonai is ide járt. A felmenőim mindent nagyon precízen dokumentáltak, megőrizték a levelezéseket, és persze, sokat is meséltek egymásnak. A dédnagyapámról nemrég szerveztek például kiállítást. Az első világháború idején a Don-kanyarba került, hadifogságba, és készített ott egy magyar-orosz szótárat, ami alapján a többi magyar hadifogoly megtanulhatott oroszul. Közben dalokat szerzett és verseket írt. Szerencsére ezeket mind haza is tudta hozni. A nagyapám pedig a második világháború alatt kapcsolatban állt neves fővárosi komolyzenészekkel, és élelmiszert küldött Budapestre, hogy segítsen enyhíteni a hiányt.

    A család női tagjai is kapcsolódtak a zenéhez?

    Édesanyám sajnos már nem él, de neki szintén volt némi köze a zenéhez: tanítónőként dolgozott, de énekelt kórusban, hegedülni tanult, illetve néptáncolt is. Annyira nem meglepő tehát, hogy én és a húgom ugyancsak a zenei pályát választottuk magunknak.

    Vissza tud még emlékezni az első meghatározó zenei élményére?

    Születésemtől fogva komolyzenét hallgattam, hiszen mindig ez szólt nálunk.

    A szüleim mesélték, hogy 3 éves koromig csakis Chopin Forradalmi etűdjére voltam hajlandó elaludni, apukám ezt élőben játszotta nekem a zongorán minden este. Már ekkortájt vittek magukkal komolyzenei eseményekre, amiket végig is ültem kíváncsian. Arra pedig már aktívan emlékszem, hogy 3 éves koromban én magam is odaültem esténként a zongorához, hogy zenével és énekkel meséljem el a napomat.

    Ugyancsak nagyon emlékezetes momentum, hogy amikor 5 évesen felvételizni indultunk édesanyámmal a zeneiskolába, otthon megcsípett egy méhecske. Úgy feldagadt az arcom, a szám, hogy alig tudtam énekelni. Szerencsére nem befolyásolta a felvételi eredményét, tehát megkezdhettem a szolfézst és a zongorázást azon az őszön.

    Károly Katalin / Fotó: Dömölky Dániel

    Innentől tudatosan erre a pályára készült?

    Soha, semmi más nem fordult meg a fejemben, annyira természetes volt ez számomra. Ebben az atmoszférában nevelkedtem, mégsem terelt a családom ebbe az irányba, abszolút saját indíttatásból döntöttem így. Arról viszont megpróbáltak lebeszélni, hogy operaénekesnő legyek – hozzám ugyanis sokkal közelebb állt az éneklés, mint a zongorázás. Amikor felvételiztem a konzervatóriumba, akkor igazgatói engedéllyel két szakra jártam párhuzamosan: zongora és magánének szakon egyaránt végeztem. Még ekkor is kitartottam amellett, hogy nekem igenis az éneklés az igazi utam, így tudom leginkább kifejezni magam. Szerencsére a szüleim ugyancsak elfogadták ezt eddigre, a főiskolára tehát már magánének szakra adtam be a jelentkezésem.

    14 évesen elkerülni otthonról egyszerre lehet izgalmas és ijesztő.

    Pakson születtem és nevelkedtem, és Pécsre jártam középiskolába, tehát még csak nem is a szomszédba költöztem. Egyedül laktam egy albérletben, és azon felül, hogy a szüleim anyagilag támogattak, magamnak kellett mindenről gondoskodni. Felszabadító volt felügyelet nélkül létezni, bár jó kislány lévén semmi nagyobb kihágásban nem vettem részt.

    Annak ellenére, hogy a zongorát kevésbé szerette, meghatározó munkaeszközévé vált.

    A középiskolai zongoratanárom miatt ábrándultam ki a zongorázásból, egyszerűen elvette a kedvem tőle: amikor bekerültem a konzervatóriumba, kizárólag negatív megjegyzéseket kaptam. A sors azonban erősen tudja mozgatni a szálakat! Azután, hogy végeztem a főiskolán, elkezdtem a Tomkins Énekegyüttesben énekelni. Végigkoncertezhettem velük a világot hivatásos énekesnőként. Ez az időszak elképesztő kapcsolati hálót szőtt körém, illetve rálátást adott a különféle zenei stílusokra. Ezzel párhuzamosan az Operettszínházba kerültem korrepetitorként, ezáltal összekapcsolódott az éneklés és a zongorázás, hiszen az volt az elsődleges feladatom, hogy az énekeseket felkészítsem az előadásokra, zongorán kísérve.

    Emellett persze sokat énekeltem is operettet, rengeteget hakniztam – akkoriban ez még nem kapott negatív felhangot, komoly zenei munkát jelentett. Hasznos rutinra tettem szert ebben az időszakban, illetve néhány vicces emlékre. Megesett például, hogy az Operettszínház művészeivel egy vidéki fellépésen, a megbeszéltekkel ellentétben mégsem volt a helyszínen zongora. Viszont a faluban sikerült találni egy harmonikást, úgyhogy ő ugrott be a produkcióba.

    Több mint 10 éve a Kecskeméti Nemzeti zenei vezetője, mellette a mai napig szerteágazó a munkája, rengeteg produkció kapcsán szerepel a neve. Fel tudná sorolni őket?

    Nemrégiben készítenem kellett egy önéletrajzot, és bevallom, csodálkozva tekintettem vissza, hogy ebben mind szerepet vállaltam?! Onnantól, hogy elkezdtem együttműködni Szörényi Leventével és a Zikkurat Produkcióval, zenei vezetőként belecsöppentem számos igazán különleges előadásba, televíziós produkcióba és koncertbe. Most éppen Szente Vajkkal munkálkodunk a Puskás musicalen. Dolgoztam korábban a Nemzeti Színházban, de az énekléssel sem hagytam fel és tanítottam is.

    A tanításból nyert pedagógiai tapasztalatok jól jönnek mint korrepetitor és zenei vezető?

    Mindkettő nagyon erős pedagógiai vénával kell rendelkezzen. Valószínűleg ezt is a családi genetika szolgáltatja nekem, úgy érzem, sosem kellett különösebben tanulnom, isteni adomány. Ennek köszönhetően kifinomult érzékeléssel tudok ráhangolódni a színészekre, pontosan tudom, mi zajlik a lelkükben és a testükben. Úgy érzem mostanában, a legteljesebb módon úgy tudom megélni a hivatásomat, hogy másokból hozom ki a legjobbat.

    Ez óriási feladat lehet mind szakmailag, mind emberileg!

    Belőlem ez természetesen jön, meggyőződésem, hogy egy fentről kapott ajándék. Éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van. Zenei vezetőként többet hozzá tudok tenni egy-egy produkcióhoz. Mintha egy csengő szólalt volna meg bennem, úgy eszméltem rá, hogy hatással vagyok másokra, és ez bizonyos szituációkban igen intenzíven érződik. Ez pedig egy erőteljes elkötelezettséget és felelősségtudatot hozott magával.

    Honnan jön ez a hatalmas lendület?

    Egy adóvevő dolgozik mindannyiunkban: attól, hogy én adok, a másik ki tudja hozni magából a legjobbat, ez pedig visszatölti belém ugyanazt az energiamennyiséget.

    Van kedvenc zenei műfaja?

    Az évek folyamán mindenféle összegyűlt a repertoáromban. Eleinte nagyon komolyzene párti voltam, de aztán megkedveltem a könnyűzene jelentette szabadságot is.

    Otthon hallgat zenét vagy inkább élvezi a csendet?

    Szergej Rahmanyinov nagy favoritom.

    Általánosságban igaz rám, hogy a szenvedélyes zenét szeretem, amely úgy tör fel, mint egy vulkán.

    Korábbi férjemmel, Drucker Péterrel, aki a Kecskeméti Nemzeti karmestere, sokat szakmáztunk otthon. Abszolút azonos gondolkodásmódunk és ízlésvilágunk van, folyamatosan fejlődtünk együtt, tanultunk egymástól. A mostani párom, Kőszegi Ákos szintén a komolyzenét kedveli, az autójában például mindig a Bartók rádiót hallgatjuk. Ahogyan én igyekszem az ő színészi nagyságát alátámasztani, ő is remekül illeszkedik az én komolyzenei létembe. Néha azonban a csendre van szükségünk, erre bevált szokásunk, hogy mivel egy erdő szélén lakunk, kiülünk a teraszunkra, és csak élvezzük a nyugalmat.

    A populárisabb vonal semmiképp nem jöhet szóba?

    Csupán akkor, amikor dolgozom vele, de nem mondhatom, hogy olyankor nem élvezem. Az igazi elmélyülést azonban csakis a komolyzene jelenti számomra.

    Mikor énekelt utoljára hobbiból – a zuhany alatt vagy az autóban?

    Soha.

    Hogyan töltik a minden bizonnyal csekély szabadidejüket?

    Ákossal szeretünk együtt főzni, illetve Frufruval, a máltai selyemkutyusunkkal sétálunk nagyokat.

    Tudnak nézőként élvezni egy színházi előadást?

    Úgy mondanám, hogy nem mindenképp nézzük szakmai szemmel, illetve sosem kritikusként ülünk be.

    Magyar Ezüst Érdemkereszttel rendelkező művészként van-e még megvalósulatlan szakmai célja, álma?

    Úgy érzem magam a szakmai vizeken, mint amikor a Balatonban úszom: figyelni kell a hullámzást és alkalmazkodni hozzá, hogy segítsen a haladásban.

    Hiszek és bízom egy fentről jövő vezetésben, és úgy gondolom, ha az ember rálelt az útjára, legjobb tudása szerint végzi a munkáját napról napra, figyelmes és segítő a környezetével szemben, akkor a sors vezeti őt. Én érzem ezt a vezetést, ezért csak arra ügyelek, hogy ne térjek le az útról, illetve, hogy felülbírálva az önös érdekeimet, mindig meghalljam az üzenetet. Az alázat és a szolgálat különösen fontos ehhez.

    Milyen az, amikor Károly Katalinnak rossz napja van?

    Egyrészt mindenképp tudatosan figyelek rá, hogy ez ne vetüljön rá másokra, másrészt az a szemléletmódom, hogy attól még, hogy valamit éppen akkor borúsan látok, átfordulhat később valami pozitívvá. A rossz élményekkel ugyancsak úgy vagyok, hogy biztosan okkal történt, meg kellett élnem, esetleg tanulok belőle.

    Ez az életvidám hozzáállás zsigerből jön?

    Nem, sőt, rengeteg munkát fektettem bele! Sokat dolgoztam magamon, az én életemben is voltak mélypontok, mint bárki máséban. Úgy gondolom, ezek szükségszerűek, mert ilyenkor a legjobban vevő az ember a fejlődésre. Most is kapok nehéz feladatokat az élettől, ilyenkor nem azt a kérdést teszem fel, miért kaptam, hanem inkább arra fókuszálok, mit kell ebből vajon megtanulnom.

    Tervezi-e, hogy kisebb fokozatba kapcsol?

    Időnként kapok koppintást a fejemre, ha nagyon kizsigerelem magam. Nagy feladat, hogy megtanuljak már akkor lassítani, amikor még nincsenek fizikai jelei a túlterheltségnek. Folyamatosan nagyon szép feladatokat kapok, amelyeknek nem tudok ellenállni. Bizonyos értelemben a munkámnak élek, viszont szeretek pihenni is.

    Rövidtávfutónak tartom magam: képes vagyok adott munkafolyamatra nagy energiákat mozgósítani, utána azonban kell egy kis megnyugvás és hogy megjutalmazzam magam.

    Mi jelenti a jutalmat?

    Az utazás! Nagy feltöltődés, ha az Alpokban járok, de ugyanennyire rajongok a Balatonért is. Néhány nap egy olyan helyen, ahol a természet elvarázsol, felvértez a kellő energiákkal a következő nagyobb feladatra. A könyveket ugyancsak szeretem, de a hétköznapokon még az is kellemes kikapcsolódást ad, ha kirakatokat nézek vagy vásárolgatok.

    Szerző: Sárdi Barbara

    Kecskeméti Nemzeti Színház

    - Színházi pillanatok az Instagramon -