Kárpáti Péterrel A Pitbull cselekedetei szerzőjével-rendezőjével beszélgetett Bordás Katinka a 100. előadás kapcsán arról, hogy született meg a döntés, hogy leveszik az előadást, illetve hogy milyen is volt ez az elmúlt majdnem kilenc év.  

A 100. előadásánál tart a Titkos Társulat 2011. október 24-én bemutatott A Pitbull cselekedetei című előadása. Lebilincselő szám. 

Kárpáti Péter: Független színházi előadás tekintetében abszolút. Ritka manapság. A Trafó melletti Tündérgyár nevű kocsma terére terveztük, ott játszottuk egészen a Jurányiba költözésig, 2014-ig. Az első években sűrűn játszottuk, és ez nagyon jót tett neki, bombabiztosra beállt az előadás, ma már csak havi egyszer megy, de él-virul. Azt látom, hogy a független előadásoknál nem a pénztelenség a legnagyobb probléma, hanem hogy a bemutató után csak nagyon ritkán tudnak menni az előadások, így nem tudnak valóban megszületni, fejlődni, szabadon létezni. Évekig lélegeztetőgépen vegetálnak. Nagyon kevés a játszóhely, és a független társulatok szinte széttépik a Trafót, a Jurányit és a többi befogadóhelyet. Azok bármilyen áldozatosan próbálnak is segíteni, az alkotók többsége frusztrált, csalódott. Ez egyrészt érthető, másrészről viszont van bennem némi indulat a szakmánkkal szemben. Kulcsár Viki (Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Inkubátorház vezetője – a szerk.) létrehozta a Jurányit. Akkor mindenki nagyon boldog volt. „De jó, végre itt van egy ilyen nagyszerű hely! De fura: megtelt. A fenébe, Viki miért nem tudott összehozni egy tízszer ekkora épületet?” Az is megtelne. Viszont elkényelmesedtünk. A színházi teremtéshez szervesen hozzátartozik, hogy az embernek legyen türelme, energiája, fantáziája az előadásról gondoskodni a megszületése után is. Ha ennek a felelősségét áthárítjuk, akkor hazugság az, hogy függetlenek vagyunk. A függetlenség nemcsak annyit jelent, hogy nem az állam nevezi ki a vezetőt. A függetlenség: szabadság és felelősség. És egy másodperc alatt, lustaságból, nemtörődömségből, nagyképűségből áthárítjuk másokra a saját előadásunk, úgymond a saját gyermekünk életben tartásának a felelősségét. Magamat is beleértve egyébként. Aztán ha nem minden klappol, olyankor dühöngünk, panaszkodunk. 

Mi volt az elmúlt majdnem kilenc év legemlékezetesebb Pitbull-pillanata? 

Volt egy előadás, amin nem voltam ott. Illetve a százból kábé hármon nem voltam összesen, hiszen én világítom, hangosítom, kellékezem. De az első ilyen alkalom akkor volt, amikor mindenképp meg szerettem volna nézni a kaposvári diákok Patkányok vendégelőadását a Stúdió K-ban. A Pitbull akkor még a Trafóban ment, átfutottam a végére, ott azzal fogadtak a színészek, hogy lemaradtam az addigi legjobb előadásról. Nem voltam ott, erre huss, felrepült. 

A vendégjátékok is érdekesek voltak. Elmesélek egy képet Párizsból. Ugye az előadás első negyedórájában a nézők egy részének állni kell. Igazából mindenkinek állnia kéne, csak hát Magyarországon ezt soha nem mertük megreszkírozni. Mondtuk Párizsban is, hogy hát azért betennénk ennyi meg ennyi széket. A fesztiválszervező – régi Krétakör-rajongó – döbbenten bámult ránk: miért raknánk be székeket, ha az a szituáció, hogy Nagy Zsolt a nézőkkel bebocsátásra vár egy bezárt ajtó előtt. – De mi van – kérdeztük -, ha jönnek idősek is. – Biztos fognak jönni – volt a válasz. Jöttek is, rengetegen, és egy zokszó nélkül álltak Nagy Zsolt mellett, reszketegen, a botjukra támaszkodva. És akkor megértettük ezt az irtózatos kulturális szakadékot. Nálunk egy húsz éves fiatal is sokkal konformistább, mint ezek a párizsi nyugdíjasok, akik Peter Brook és Mnouchkine előadásain szocializálódtak. Ők a hatvanas években voltak fiatalok, a Nanterre-i diáklázadás és az egész szakmánkat megrengető színházi forradalom idején. Nekik játszottunk Párizsban. Felemelő volt. 

Miért fejezitek be most A Pitbull cselekedeteit? A 102. előadás lesz az utolsó májusban.

Nagy Zsolttal ez volt a harmadik darab, amit együtt csináltunk. A Szörprájzparti nyolcvanszor ment, agyoncsaptuk, pedig még bőven lett volna benne, de úgy éreztük a HOPPartosokkal és Zsolttal, hogy már kinőttünk belőle, generációs előadás volt. A Vándoristenek, a későbbi Színházi Jam improvizációs színházból ment hatvan. Aztán jött a Pitbull, ami tágabb horizontú, mint az előzőek. Ma is minden alkalommal eleven, érdekes. De eldöntöttük, hogy befejezzük, a csúcson kell abbahagyni. Az előadás minőségét nem érinti, inkább csak nekünk jelent sokat, hogy ezalatt a kilenc év alatt sokat változtunk mindannyian. A színészek saját életére lebontva hatalmas történetet írt le az előadás. Azt érezzük, hogy tovább kell lépni. Meg kell halniuk dolgoknak, hogy újak szülessenek. Egymással szembeni provokáció is ez, hogy: na, mi lesz ezután…

Nehéz volt meghozni ezt a döntést?

Borzasztóan fog hiányozni, de nem volt nehéz döntés. A színház egy mandala. Jó, hogy ilyen sokat ment a Pitbull, de hozzá kell edződni, hogy a színház ilyen: van és nincs. Azonban a közös munka ment és megy tovább. Stefanovics Angélával és Szabó Zolával két új előadást is játszunk a Jurányiban, a Tótferit és a Csáót. Stork Natasával pedig épp egy új előadáson dolgozunk, ez a Trafóban lesz bemutatva, és ketten játszanak majd benne Zsótér Sándorral. Nagy Zsolttal is szeretnénk még együtt dolgozni. Megmaradt a szakmai és baráti kapcsolat Boross Martinnal is. Palkó fiam is játszik egy nagy szerepet a Tótferiben, és alig várom, hogy Lőrincz Zsuzsával is újra dolgozzunk. Szóval csak az előadástól búcsúzunk, egymástól semmi esetre sem.  

Hol tart most az előadás?

Egy előadásról akkor jut eszembe, hogy ideje lenne befejezni, amikor a színészek önkéntelenül nem várják ki a végszót: a fejükben hallják, már egy automatizmus szerint működnek, nem figyelnek eléggé egymásra. A Pitbull esetében is volt már néhány ilyen pillanat. Kevés. 

A saját pályádon hova helyezed A Pitbull cselekedeteit?

Nagyon meghatározó. Nem is tudok mást, ami ennyire meghatározó lenne. Az egyik legjobb darabomnak tartom, bár sokszor olyan természetesen szól a szöveg a színészek szájából, hogy a nézők közül sokan azt hiszik, hogy az egész egy tiszta improvizáció, ott, helyben. A Pitbull szülte meg a Titkos Társulatot. A Pitbull adott folyamatosan energiát, játékkedvet ahhoz, hogy folytassam ezt a fura színházcsinálói kalandot. Ma már kábé a huszadik rendezésnél tartok. Nagy fordulat volt az életemben, hogy ötven évesen kiléptem a hagyományos drámaírói szerepkörből, és elkezdtem önállóan előadásokat létrehozni. Szóval a Pitbull annyira döntő jelentőségű, hogy már csak emiatt se bánom, hogy levesszük. Legyen valami más, valami új, ami meghatározó. 

Mivel tudnád még magad meglepni?

Ha tudnám, már nem is tudna meglepni. Egyébként szerintem bámulatosan érdekes és meglepő minden, ha közel hajolunk hozzá. 

Szerző: Bordás Katinka