Az életben halk szavú, megfontolt, a színpadon kölykös alkat, aki magas fokon műveli az akrobatikus burleszk műfaját. A lelki motivációk mélyére ásva szélsőséges tudatállapotú, egzaltált figurák specialistája. A külvilág közönye elől a belső fantáziavilágába menekülő Popriscsin, a vitustáncot járó, torz pojáca külsejű Tartuffe  színészetének magaslatai. Rendezésről, közállapotokról, kritikai hangról, az SZFE mozgalom higgadt erejéről, a bizalom megvonásáról beszélgettünk Keresztes Tamással.

– Az Egy őrült naplóval megkezdett összművészeti „performanszod” továbbfejlesztése első nagyszínpadi rendezésed, A tizennégy karátos autó színházi feldolgozása?

– Nem úgy gondoltam erre a feladatra, mint valaminek a továbbfejlesztésére. De kétségtelen, hogy ahogyan az  Egy őrült naplója monodrámánál, úgy A tizennégy karátosnál is lehetőségem nyílt az előadás díszletének, látványának a megtervezésére, amibe meglehetősen mohó kíváncsisággal vetettem bele magam ezúttal is, és nyilván ennek a kíváncsiságnak a kiélése, hogy megint hangsúlyosabb szerepe lett a nézők elé táruló képi világnak.  A rendezés pedig úgy jött, hogy Magács László megkeresett az ajánlattal, mely ajánlatban adott volt a csodálatos Budapest Bár, illetve Rejtő Jenő valamely regénye. Éltem a lehetőséggel és A tizennégy karátos autóra esett a választás. Vélhetően  a zenekar ajánlására kerültem képbe, akikkel korábban már dolgoztam egy-két koncertjük alkalmával. Nagy kihívás volt egyrészt rendezőként helytállni, másrészt Rejtő világát amennyire csak lehet, átkonvertálni a színpadra. 

– A pozitív kritikák, az egyöntetű közönségsiker megerősítettek abban, hogy a színész, amatőr zenész, zeneszerző mellett innentől kezdve megillet a rendező megjelölés ?

Nem vagyok rendező. Az a négy hónap, amit A tizennégy karátos autóval töltöttem az előkészületektől a bemutatóig, olyan tapasztalatokkal járt, amelyeknek nem igazán kerültem a közelébe eddigi pályafutásom során. Sokszor azt éreztem, hogy otthon vagy színpad előtt ülni és ötletelni kevésbé kimerítő, mint a színpadon játszani. A színészeknek sokkal fárasztóbb egy ilyen munkafolyamat, ellenben a rendezőnek sokkal nyomasztóbb. Néha azt gondoltam, agyon nyom a súlya annak,  megtudom-e teremteni,  hogy a 20-25 ember kedvét és hitét lelje a munkában. Talán az mondhatja magát rendezőnek, aki mondjuk legalább tizenkétszer rendezett már és azután is felkérik még arra.  

– Milyen érzéseket kelt benned a hatalmi térfoglalás a Színművészetin, másfelől a nemzetközi szolidaritással övezett freeSZFE mozgalom ?

Fiatal emberek tudtak olyan hangon megszólalni, ami messzire hangzik és szép ívben szárnyal. Természetesen nem bocsátkoznék jóslatokba, de úgy remélem, hogy nem fog elszivárogni ez az erő, ami jelenleg szép nyugodtan, higgadtan és méltósággal terebélyesedik. Azt gondolom, hogy ennek az élménye az egyik legnagyobb hiány mostanában. Kissé tisztul a kép, milyen gondolatok mentén lehet egységbe rendeződnie egy olyan tömegnek, amelyik nem ért egyet azzal az erőpolitikával, ami ma Magyarországon zajlik. Tisztul, mert egyre leplezetlenebb és mohón szemérmetlenebb az ellengondolkodók térhódítási szomja. És nagyon biztató, legalábbis enyhet adó, hogy mindez külföldre is elhallatszik, hogy nagyobb nyilvánosságot nyert az ügy, mint arra számíthattak előzőleg az einstand-lovagok.

Számomra abszurd, hogy erre azt mondják a kormányoldalon, hogy nemzetközi háttérhatalmi szerveződés zajlik aljasul ellenük. Az jut eszembe, hogy amikor családon belüli erőszak történik, nagyon remény keltő, ha annak híre kijut az egyre nyomasztóbb légkörű otthon falain kívülre. Abszurd, hogy az erőszaktevő ekkor hazaárulást kiált. Kár, hogy ilyen párhuzamok jutnak eszembe. 

-Mennyire befolyásolja az alkotói hangulatodat, hogy- a saját szavaiddal élve- a játszóteretek hadszíntérré változott, hogy a színészeket is politikai térbe kényszeríti a hatalom?

– Szerintem mindenki érzi, hogy a társadalom idegrendszerileg milyen állapotban van, miként hasadt ketté az ország Olyan ez, mint egy eleven seb, amit semmilyen szándék nem látszik gyógyítani. Ellenkezőleg. Ennek az eleven sebnek a fájdalmától szitkozódik és jajgat kínjában az ország. Mint egy ébren amputáció, ahol azért, mert nem tudok azonosulni az országot jelenleg képviselő politikusok moráljával, engem is le akarnának amputálni a nemzetről. Ebben a helyzetben nagyban segít -néha szinte szemlélője vagyok annak- ahogy a színpadon egy-egy mondatomnak egyik napról a másikra éle lesz, anélkül, hogy változtattam volna rajta akár egy betűt is. Terápiás élmény, és vegyes érzelmű megnyugvás hogy a színpadon bizonyos dolgokat kimondhatok olyan szövegek által, amelyeket akár több száz éve írtak az emberi jellemről, az ember működéséről. Amúgy pedig próbálom nem úgy látni az embereket, mint ahogy akarják, hogy lássam -ellenfeleknek- hanem embertársaimnak, akiket bizonyos propagandák arra sarkallnak, hogy rám ellenfélként tekintsenek.

– Személyesen is értek támadások?

Igen nagy nyilvánosság előtt, egy szép nemzeti ünnepen lett beígérve, hogy az Orbán-kormány elégtételt fog venni tulajdonképpen mindazokon, akik nincsenek velük. Mert azok ellenségek, mert azok egy hátérhatalom alattomosan munkáló erőinek a zsoldosai. Hadba léptettek engem ezek a mondatok, anélkül, hogy bármi vonzódásom és szándékom lenne hadakozni. Mondhatni „besoroztak”, vagy „besorosoztak”. Már nem egy személy vagyok, aki eldönthetem -magánügyemként!-  hogy a hat-hét politikai erő közül kivel szimpatizálok, hanem az ellenséges térfélre száműzött zaklató tömeg egy sejtje, aki számíthat a megtorlásra. Úgy érzem, megfosztottak a szuverenitásomtól. Ez valóban erőszakos dolog, azt hiszem. Persze, megmondták előre. Pontosabban azért inkább utólag, mert ezen sok éve dolgoznak már zavarba ejtő elszántsággal. Névre szólóan még nem ért támadás, de szűkebb és kevésbé szűkebb közösségeimen keresztül minden nap most már. 

A színész- és színháztársadalomnak is mára nyilvánvalóan le kellett tennie a voksát, fel kellet fednie -az amúgy szerintem egészséges esetben magánszférába tartozó- politikai hovatartozását. Ebbe belesodortak minket véleményem szerint. De azt is látom, hogy a színésztársadalomban még mindig zsigeribb, hogy valóban emberi minőségünk alapján ítéljük meg egymást. Látom, hogy a szimpátia két színész között még a szakmaiság mentén tud működni. Hasonszőrű lelkialkatok és jellemek tudnak még egymásra szeretettel tekinteni a két térfélről, mert igenis mélyebben tudunk azonosulni a szakmánkkal, mint a térféllel, ahová sodortak minket. Legalább is ezt hiszem mélyen.

– A színházi világban kialakult szakadásban lehetségesnek tartod még a párbeszédet, a kéznyújtást?

Egyszer csak azt mondani, hogy tabula rasa, kezdjük elölről, építsünk fel egy új párbeszédet, fogalmazzuk meg a szakmát az alkalmasság, a szakmában megmutatkozott eredmények mentén, minél objektívebben, ez lenne a kéznyújtás gesztusa. Nem tudom, hogy mennyire megvalósítható, illetve mennyire csak egy idea. De az is tény, hogy az igazán nagy eredményekhez általában olyan kezdeti lépések és döntések vezetnek, amelyek első megítélésre ideák. Lehet, hogy mindenekelőtt meg kellene fogalmazni közösen egy ideát, ami elérhetetlennek tűnik, aztán megpróbálni elérni azt.

-Milyen a kapcsolatod a Színművészetivel?

– Annak idején ott találkoztam életem meghatározó gondolkodóival, akik nyitogatták az elmémet. Hallom, hogy rá lehetne most erre a mondatomra sütni, hogy ideológiai agymosásban részesültem tehát, de ki kell ábrándítsam azokat, akik ezt gondolják. Elmét nyitogatni ilyen elvetemült szándékok nélkül is lehet. Pontosabban csak így lehet igazán. Hegedűs D. Géza tanár úr volt az osztályfőnököm, de négy kezemnek kellene lennie, hogy minden meghatározó tanáromat felsoroljam és biztos kifelejtenék valakit a legfontosabbak közül, ezért most nem kockáztatom meg ezt a névsort. Már akkor sem volt pénze a főiskolának, omladoztak a falai, az óraadó tanárok nagy része szívességből, jelképes összegből tanított. Azóta csak romlottak a viszonyok, nagyon csóró az intézmény, nem kap elég támogatást. Az elmúlt tizenvalahány évben meglátásom szerint még erősödött az SZFE, közvetlenebb és tudásközpontúbb lett a tanár- diák viszony. Úgy emlékszem, mi linkebbek voltunk, mint a mostani hallgatók. A tanárok nyitottságának köszönhetően nagyon lelkiismeretesen teljesítenek az elméleti tárgyakból is. Három éve vagyok jelen oktatóként a Színművészetin. Először Horváth Csaba hívott vizsgarendezésre, majd Zsámbéki Gábor felkérésére zenés mesterséget tanítok a most harmadikos osztályában. 

– A védjegyeddé váltak a higanymozgású, gumitestű, kissé egzaltált karakterek. Negyvenkét évesen szeretnéd, ha másnak látnának?

– Középkorúan elsősorban azt érzékelem magamon, hogy érzékenyebb vagy érzelmesebb lettem. Örülök ennek, mert mindig is azt tartottam egy színész fő erényének, ha érzelmileg utakat tud bejárni. Ahogy telnek- múlnak az évek, könnyebben elkap néha egy- egy érzékenyebb pillanat. Megbarátkoztam azzal, hogy túlmozgásosnak tartanak, pontosabban ez nem igaz. Inkább idegesít ez a titulus, mint például  a higanymozgású, de valamikor a pályám elején leírta egy újságíró és azóta nincs interjú, amiben ez a szó el ne hangozna, de biztos van ennek oka, együtt élek ezzel a szavacskával, ha már így alakult. Alapvetően mindig azt kerestem, hogy minél inkább megéljem a szerepeimet. Amúgy egyre nagyobb élmény számomra a játék, egyre több örömet, felszabadult pillanatot találok benne. És mindig az adott feladat mentén jelölöm ki, hogy érdemes-e a saját határaimat keresgélni. Ha a szerep ezt nem kívánja meg, akkor nem erőszakolom meg magammal.

-Popriscsinként például a szeretetlenséget, egymás semmibevételét tartod  fontosnak? 

– Az Egy őrült naplójának a legfőbb gondolata számomra, hogy milyen bizalmatlanul és előítélettel kommunikál, néz egymásra manapság az utca embere. Ha valakit képesek vagyunk szeretni és megfogni a kezét, azt nem veszítjük el, és már vele együtt foghatjuk meg egy újabb másik kezét. Ha azt veszem, ez egy nagyon keresztényi gondolat.

Gogol művének az alapfelvetése, hogy mi történik azzal az emberrel, akitől megvonják a bizalmat sugárzó tekintetet. Az az ember elkezd összeesküvés elméleteket gyártani, elméletek mentén kénytelenek megfogalmazni magának a világot emberi érintkezés nélkül.

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Színház Online