Darvas IvánVárkert BazárEszenyi EnikőCsokonai SzínházTérey JánosSzentendrei TeátrumBakonyi Alexa
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 11., szombat

    “Keménytojás” – Interjú Kiss Marival 4 évtized 8 perces jutalomjátékairól

    2020. február 14., péntek 11:15

    Nagy Mária kaposvári gimnazista rajongott a színházért, természetesen diákszínjátszó volt, tanára biztatta is: ígéretes tehetség, kiváló pódiumszínész lesz belőle. Első nekifutásra nem vették fel a főiskolára, de a Csiky Gergely Színház – ahol negyven évvel ezelőtt súgóként kezdte pályáját – nagyon jó iskola volt számára. A tanulás azóta sem ért véget: minden új szerep új kérdéseket vet fel, és amíg nem hagyja nyugodni a válaszkeresés, addig játszania kell…

    Az interjú a Nemzeti Magazin VII. évfolyamának 4. számában jelent meg.

    Bocsánat, ha talán ünneprontó az első kérdés: tudja mi az a „nők 40”?!

    – Hogyne tudnám?! A nyugdíjjogosultság! Az én munkaviszonyomat is számon tartják, mint mindenkiét. Negyven év szolgálati idő után a nőket megilleti ez a kis kedvezmény.

    Nagy Mari / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    Eszébe jutott már, hogy mikor lesz az utolsó munkanapja?

    – Remélem, messze van még az utolsó előadás. Ha szellemileg, fizikailag bírom, ha nem lesz semmi komolyabb baj az egészségemmel, nyilván addig csinálom, amíg számítanak rám, és én sem unom saját magam. Amíg az újabb szerepekre, az újabb és újabb kérdésekre az adott helyzetben meg tudom és meg akarom keresni a magam válaszait, majd azokat át tudom adni a közönségnek, addig szeretnék játszani. Az is jó lenne, ha majd megérezném, mikor kell abbahagynom, mert már csak ugyanazt ismételgetem.

    Egy ilyen évforduló valamikor alkalmat adott a jutalomjátékra. Ilyenkor egy előadás teljes bevételét, vagy ha pénzt nem is, de legalább valami főszerepet kapott az ünnepelt…

    – Nekem az a jutalomjáték, hogy négy új szereppel, négy nagyszerű darabban, kiváló kollégákkal kezdhettem a 40. évadomat!

    De egyik sem főszerep!

    – Azt szoktam mondani, hogy ezek a nyolcperces szerepek! Pontosan nyolc perc kell ahhoz is, hogy jó legyen a keménytojás: ha kevesebb ideig főzzük, lágy marad, szétfolyik, ha tovább, akkor megzöldülhet a sárgája. Persze a színházban nem percekben mérjük a szerep nagyságát. Senki sem nézi az órát, de az biztos, hogy egy mellékszereplőnek nincs túl sok ideje és lehetősége a karakter megmutatására, a személyiség hitelesítésére. Lehet, hogy meg sem szólal a színész, mégis olyan tragédiákat mond el, mint egy nagyregény vagy egy görög dráma.

    A nyolcperces szerepben nyolcas lehet a végtelen, maga a teljesség…

    – Ez így elég misztikusan hangzik, de tényleg benne lehet egy ilyen nyolcperces szerepben is a teljesség. Nekem többször megadatott, hogy jelen voltam ugyan a színpadon, de szinte meg sem szólaltam, valahogy mégis el kellett mondanom, ki vagyok, miként vélekedem erről a világról, a velünk történő eseményekről. A néma szerepeket is nagyon szeretem. Ezek közül a legdöbbenetesebb talán az volt, amikor egy fogyatékos, debil kisfiút játszottam még Kaposváron a Paraszt Hamletben. Abban az évadban az volt a harmadik néma szerepem. Az eredeti darabban nem is volt benne ez a gyerek, aki végig ott van a padláson, és valami kötéllel játszik, de amikor a pisztolylövéstől megijed, nyakára szorul a hurok és meghal. Babarczy László rendező nyilván ezzel a színpadi szituációval akart utalni az akkori helyzetre. A jugoszláviai háború kitörésének idején történt, hogy egy véletlen, riasztó lövés ölt meg egy teljesen ártalmatlan, civil személyt. A színház így szembesítette a közönséget az értelmetlen pusztítással. Szükség van az ilyen erős figyelmeztetésekre. Néha nem is vesszük észre a körülöttünk lévő hazugságokat, ha nem vágják a képünkbe: baj lesz, nagy baj.

    Nagy Mari és Udvaros Dorottya a Macskajátékban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    A 40. évadot 2019 szeptemberében Médeia dajkájaként szintén egy mellékszereppel kezdte!

    – De nagyon jó csapatban, Eirik Stubø norvég rendezővel és egy Euripidész-drámában játszhattam.

    A dajka után következett a Tartuffe-ben Orgon anyja, aki bizony egy meglehetősen riasztó, erőszakos asszony. Hogy van ezekkel a negatív figurákkal?

    – Voltam már gonosz boszorkány, egyéb rosszindulatú figura, és Pernelle-né asszony is veszélyes típus. A rendező, David Doiasvili szerint egy pulyka, aki mantraként ismételgeti, hogy milyen szent ez a Tartuffe, miközben ő maga páváskodik. A „bort iszik és vizet prédikál” klasszikus esete. Félelmetesek az ilyen emberek. A Hatszín Teátrumban, ahol az évad elején vettem át a házmester szerepét az Egy különleges nap című előadásban, ugyancsak veszedelmes figurát játszom. Alig jelenik meg a színen, mégis kulcsszereplő. Először talán azt hihetnénk, hogy egy érdektelen, szürke mellékalak, aztán apró gesztusokból, félszavakból derül ki, milyen gonosz erő lakik benne. Komoly feladat egy ilyen személyiséget megformálni.

    Az évadkezdő szerepek közül a negyedik, a Macskajáték Egérkéje igazán jóravaló, de jelentéktelen asszony, ahogy Örkény is jellemezte: „kortalan, szürke teremtés”.

    – A szürke nagyon szép szín! Rengeteg árnyalat létezik, amíg eljutunk a fehértől a feketéig. Egérke szürkeségében is benne van egy sorstragédia. Nem sokat beszél magáról, de megtudjuk róla – ezt is pontosan megírta Örkény –, hogy boldogtalan teremtés. Név szerint Almási Mihályné, akit Nagykanizsán szilveszter éjszakáján lökött ki az utcára az ura, mert már unta. Az is kiderül róla, hogy szenved az ízületeivel, gyakran fájnak az ujjai, gépelni is alig tud a hivatalban, mert főállásban valami adminisztrátorként dolgozik, mellékesen pedig gyönyörű kalapokat készít. Ennyi az ő története, nem sokat beszél, de minden nyávogásában benne van a szeretet, nemcsak vágyik arra, viszonozni is képes. Nagyon jó, hogy valaki szól hozzá, időnként megkérdezi tőle: nem sírsz, Egérke?!

    A kérdés persze értelmetlen!

    – Értelmetlennek és fölöslegesnek tűnik, hiszen ha sírna Egérke, azt hallaná Orbánné, aki befogadta a lakásába, és csak egy vékony fal választja el őket. Mégis ez a lényeg! Szólnak hozzá, figyelnek rá – és viszont. Egérke visszanyávog, mint a macska. Semmit nem szól, mégis mindent elmond. Nekem tényleg nagy megtiszteltetés, hogy Egérke lehetek. Ez egy nagyon jó szerep. Olyan kiváló művészek is játszották, mint például a Makk Károly-filmben Törőcsik Mari.

    Tartuffe / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    Amikor 2017-ben mint epizodista megkapta az Aase-díjat, éppen akkor több főszerepe is volt. Nem gondolt arra, hogy beskatulyázták?

    – Ha statisztikát készítenénk, esetemben biztos jóval több lenne az epizód-, mint a főszerep. Igaz ugyan, hogy itt a Nemzetiben 2017 márciusában mutattuk be a Mária testamentuma című önálló estem, a Jurányiban ment a Szakácskönyv a túlélésért című előadás, amelyben a Lichtenwörthöt megjárt, a koncentrációs táborból hazatért Weisz Hedvigként mondom el az életem történetét. És a Rózsavölgyi Szalonban, Szabó Magda Őz című darabjában, amit Őze Áron rendezett, Encsi Eszter csodálatos és bonyolult életét meséljük el. De ezek mellett természetesen voltak, azóta is vannak jobbnál jobb mellékszerepeim is. Tulajdonképpen ennek a díjnak köszönhetem Aase szerepét is. Amikor megkaptam ezt a kitüntetést, a fiam, Viktor Balázs küldött egy SMS-t, azt írta: „Gratulálok, mama! Most már csak el kellene játszanunk!” A Mária testamentumát is ő rendezte, és talán a díj hatására elkezdte az Ibsen-dráma, a Peer Gynt átdolgozását. Erre azért volt szükség, hogy kamaradarabként, kis helyen, kevés szereplővel mutathassuk be. A Wesselényi utcai Úri muri nevű kocsma befogadott bennünket. Nekem nagy ajándék az is, hogy fiatal tehetségekkel dolgozhatok. Igaz, a környezet kicsit szokatlan, de nagyon jó hangulatú helyen tarthatjuk az előadásokat.

    Nem zavarják a párhuzamosan folyó próbák és előadások?

    – Nem, egyáltalán nem zavar, ha párhuzamosan több darabra készülök. Visszatekintve az utóbbi időre, talán a ráadásnak tekinthető Aase anyó hatása a legerősebb. Az Ibsen-dráma olyan élethelyzeteket mutat fel, olyan emberi mélységeket tár fel, hogy Peer Gynt története a próbákon túl is foglalkoztatja az embert. Mivel engem megérintett, erősen hatott rám ez a dráma, elképzelhető, hogy rajtam keresztül eljut ebből valami a többi szerepemig is. Valamiképpen minden színre vitt dráma által gyarapodik a színész tudása, érzékenysége. Nyilván hatnak egymásra a párhuzamosan futó szerepeink, sőt, évekkel később is érezhető ilyesmi. Nekem az is sokat segített, hogy ugyanabban a darabban más karaktert játszhattam. Mindjárt jobban értettem az újabb szerepem, ha ismertem a többiekhez való viszonyom, és tudtam, mit gondoltam a játszott személyről, amikor a másik szemszögéből láthattam. Sőt, utólag is foglalkoztat egy-egy szerep. Például akkor világosodott meg számomra, miért is lehetett olyan nagyon boldog a Cseresznyéskert Ányája, amikor Martiriót próbáltam a Bernarda Alba házában. Ányának is kedves volt a régi kert, de nem szomorkodott, hogy kivágják a fákat, mert ő tudta, számára valami új kezdődik ezután.

    Nagy Mari és fia, Viktor Balázs

    Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy a színészetben leginkább az nyűgözte le, hogy a színpadon bármi lehet. Volt feleség, anya, cseléd, dajka, boszorkány és tündér, kislány, kisfiú, sőt: fogyatékkal élő kisfiú…

    – A pályám elején tényleg többször kaptam fiúszerepet. Nagyon kedves volt például a Kisfiú és az oroszlánok című Lázár Ervin-darab, Jordán Tamás volt Bruckner Szigfrid, a szavannák királya, én pedig Peti, a kisfiú. Lázár Kati Karnyónéja mellett Samu voltam, a Karnyóék kissé ütődött fia. Kimondottan izgalmas feladat, amikor valamilyen fogyatékkal élőt kell megformálnom. Ilyen volt a Pogánytáncban Rose is, azt eredetileg nem is rám osztották, én kértem, hogy cseréljünk inkább az egyik testvéremet alakító Tóth Augusztával. A rendező, Bozsik Yvette elfogadta a javaslatom, és azt hiszem, jó döntés volt.

    Amikor éppen színészt vagy súgót kellett játszania – mert ilyen szerepei is voltak –, azokban az esetekben elég volt csak magát adnia?

    – A Mephisto-előadásban voltam a súgó, de abban az esetben inkább besúgónak kellett lennem. Ott már nem sokat segített, hogy valamikor magam is színházi súgó voltam. A Hamlet-előadásban pedig egy lerongyolódott, toprongyos színészpárt alakítottunk László Zsolttal. A Nemzeti Színház tagjaként akkor már éppen nem azt éltem a valóságban, mint amit játszottunk, de pontosan tudom, milyen az, amikor nehéz helyzetbe kerül egy színész.

    A saját pályája során mikor volt a legnehezebb?

    – Amikor eljöttünk Kaposvárról. Meghalt az apósom és egyedül maradt az anyósom, akkor költöztünk a családdal Budapestre. Nekem egy ideig munkám sem volt. Egy fizetésből éltünk. Szabadúszóként próbáltam volna a pályán maradni. Aztán jött az ínszalagszakadásom, és már járni sem bírtam. Az egy nagyon nehéz időszak volt.

    Egérke a Macskajátékban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    Soha nem gondolt a pályamódosításra?

    – Gondolni gondoltam, de soha nem akartam mással foglalkozni.

    (…)

    Folytatást a Nemzeti Magazinban talál.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -