SZFEKurta NikéVitéz LászlóMorcsányi GézaÁtrium
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 31., szombat

    “Szükségem van a folyamatos változásra” – Interjú Kovács Domokos bábművésszel

    2020. május 8., péntek 06:00

    Kovács Domokos bábművész, akit láthatunk tantermi és prózai színházi produkciókban, de kortárs táncelőadásokban is.

    Ha épp nem történne semmi, akkor önálló projekteken kezd el dolgozni.

    A sokoldalú fiatal alkotót az előadóművészeti területet kényszerpihenőre ítélő vészhelyzet alatt kérdeztük pályája alakulásáról. Nem meglepő módon új bemutatóra készül, melynek témája a környezetvédelem, az emberség, az elnyomásban létező kisebbségek helyzete, és az önáltatás mellett a fenntartható fejlődés.

    „A jegesmedvék etetése tilos!” alkotócsapata folyamatosan dolgozik a karantén alatt is, így várhatóan szeptemberben bemutatják a fizikai bábszínházi előadást, melyhez drámapedagógiai program is kapcsolódik. 

    Kovács Domokos – Fotó: Sín Olivér

    Bábszakon diplomáztál, de a jelenléted és a munkáid alapján egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy csak bábművész vagy. Kortárs táncprodukciókban ugyanúgy dolgozol, mint tantermi vagy prózai színházi előadásokban. Szándékos ez a sokirányúság, vagy inkább csak sodródsz a felkérések nyomán?

    Szándékos is, de kicsit sodródás is. Egy szándékos sodródás. Szándékos, mert mindegyik terület nagyon érdekel, amivel foglalkozom, és nagyon hálás is vagyok, amiért ennyiféle irányban kipróbálhatom magam. Sodródás, mert ha megkeresnek egy felkéréssel, rögtön meglátom benne a kihívást és kedvet kapok hozzá, illetve mindegyik helyzet kíváncsivá tesz, hogyan működnék benne. Eddig azért sem akartam ráállni kizárólagosan egy határozott csapásirányra, mert folyamatosan tanulni szeretnék, és azt érzem, ehhez minél több impulzust kell magamba szívni, minél több helyzettel, kihívással találkozni. Ilyen szempontból viszont nem nevezném pusztán sodródásnak, mert keresem is azokat a lehetőségeket, amikkel fejleszteni tudom magam, nem csak várok a felkérésekre, hogy ki szeretne velem dolgozni, hanem keresem én is a lehetőségeket, illetve dolgozom a saját projektjeimen. Azonban pont az utóbbi időben én is arra jutottam, hogy megpróbálok még határozottabban haladni abba az irányba, ami kimondottan érdekel a színházból, vagy a világból, kicsit kezdem érezni, hogy nem lehet mindenben egyszerre ugyanolyan szinten elmélyülni, muszáj több időt és energiát fordítanom arra a területre, ami leginkább foglalkoztat, hogy megközelíthessem azt a szintet, amit szeretnék elérni, és amit el is várok magamtól.

    Leginkább a tánc és a fizikai bábszínház irányába szeretnék elmozdulni, egyre inkább az absztraktabb vonal érdekel a színházból.

    Mikor fogtál először bábot a kezedbe úgy, hogy tudtad, neked ezzel dolgod van? A sok műfaj között, amiben otthonosan mozogsz, milyen helyet foglal el a bábszínház? 

    Szerintem ilyen tudatosan bábot csak az egyetemi felvételin fogtam a kezembe. Biztos volt már korábban is hasonló példa, csak akkor még nem tudtam, hogy amit csinálok, vagy ahogy viszonyulok egy tárgyhoz, azt már bábszínháznak nevezzük.

    Ma már, annak ellenére, hogy bábszínészi feladatból kapom talán a legkevesebbet, mégis valahogy mindent ahhoz viszonyítva kezdek el meghatározni és megfogalmazni magamban, önkéntelenül. Nyilván azért is, mert ezt tanultam 5 évig az egyetemen, valahogy ez a szemléletmód lett számomra az origó, ezen keresztül ismertem meg más gondolkodásmódokat. És ez nem azt jelenti, hogy mindent a bábszínházra vezetnék vissza, sokszor pont, hogy arra érdekes rácsodálkozni, hogy valami mennyire másképp működik, és mégis mindkettő érvényes a maga teljességében. Legizgalmasabb számomra mindig a bábot a kortárstánccal összehangolni. Mindig is ez érdekelt, és ahogy egyre inkább elmélyülök bennük, csak még érdekesebb lesz ez a kapcsolat. Alapjaikban egyeznek meg és mégis alapjaikban teljes ellentétei egymásnak.

    Kovács Domkokos / HAN / Fotó: Sín Olivér

    A bábos tanulmányaid során az SZFE-n készítetted a H.A.N. című monoelőadásodat, ami egy egészen különleges és kimerítő produkció. Honnan jött az öltet és a forma?

    Az volt a feladat, hogy magunkról csináljunk előadást, egyfajta öndefiniálást. Azt, hogy pontosan miből is indultam ki legelőször, már nem is tudom felidézni, mert már első évben tudtunk a feladatról, amit csak negyedévben kellett megcsinálnunk, így három évig folyamatosan gondolkodtam rajta és érleltem magamban ezt az anyagot. Abban biztos voltam, hogy a nemiségnek nagyon hangsúlyos szerepet kell játszania az előadásban, de az, hogy az egésznek ez lett a vezértémája, szerintem fokozatosan alakult ki. Gyerekkoromtól kezdve nagyon vonzottak a görög mítoszok, így az is adta magát, hogy ott kerestem inspirációt az előadáshoz. Nyilván, amik már felnőtt fejjel a legerősebb hatással voltak rám, azokkal kezdtem el dolgozni a párhuzamokon a saját lényem és a mítosz között. Így választottam ki végül a Hermaphrodyta, Androgün és Narcisszosz mítoszokat, amik az előadás ívét adják, és a címét is: H.A.N. Mindhárom mítosznak központi témája a nemiség, ezek kapcsán kezdtem el gondolkodni a test és a lélek kapcsolatáról, a nemi identitás kérdéséről, a szexualitásról. Az előadás formája is visszahatott arra, hogy alakul az egész, nem egy előre kigondolt történethez kerestem meg a legalkalmasabb színházi nyelvet, hanem tudtam, hogy engem a tánc és a bábszínház érdekel, így a forma és a tartalom nagyon szervesen tudott együtt fejlődni. Kicsit úgy tekintek erre, mint egy emberre:

    nem szeretem, ha a belső értékeket a külsővel állítjuk szembe, a kettőnek harmóniában kell állnia egymással, hiszen úgy vagyunk egészek, nem lehet két részre vágni magunkat és egyiket a másik alá rendelni.

    Illetve lehet, csak semmi értelme, mert úgy egy nagyon egészségtelen, torz képet kapunk. Az előadás szerkezetét illetően viszont már nagyon tudatos döntéseket hoztam, amik közben szintén adták magukat: abban a rendszerben, amit fölállítottam, azokat a problémákat és érzéseket, érzelmeket, amikkel foglalkozom csakis így lehetett létrehozni. 

    Mikor és hol tudod ezt az önálló estedet játszani? Szeretnéd-e többször játszani, gondolkozol-e abban, hogy legyen egy állandó játszóhelye?

    Sajnos most már csak akkor tudom játszani, ha meghívják valahova, nincs állandó játszóhelye, illetve szoktam pályázni vele fesztiválokra, de ez mindig csak egy-egy alkalom, elég ritkán. Olyankor viszont mindig nagyon örülök a lehetőségnek, hogy eltáncolhatom. Szívesen játszanám többször, rendszeresen. Már csak azért is, mert sajnos az LMBTQ közösséget érő egyre erősödő támadások miatt egyre égbekiáltóbb szükség lenne az ilyen irányú érzékenyítésre.

    Amikor még tavaly nyáron fölmerült, hogy az alaptörvényben korlátoznák a homoszexuális emberek jogait, annyira szükségét éreztem, hogy minél szélesebb körben foglalkozzunk ezzel a témával, hogy felajánlottam, hogy ingyen játszom, akárhol, ahol van 5×5 méternyi sík talaj.

    Egy befogadószínház, egy fodrászszalon és egy jógastúdió érdeklődött is iránta, meg én is megkerestem még néhány színházat, fesztivált… voltak, akik vevők is lettek volna rá, de sajnos technikai okok miatt, az évad vége felé már sehova nem tudták beütemezni. Most, a transznemű emberek elleni törtvény kapcsán újra aktualitását érzem. Nagyon szeretném, ha egyszer eltáncolhatnám azoknak a politikusoknak, akik ezeken a törvényeken dolgoznak. Hátha akkor sikerülne megértetnem velük egy olyan folyamatot, amitől szemmel láthatóan nagyon távol állnak és semmit sem tudnak róla.

    A jegesmedvék etetése tilos – Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Tudod egyszerre játszani és menedzselni is a produkciódat? Tanítottak ilyesmit az egyetemen?

    Hát próbálkozom vele és minden tőlem telhetőt meg is teszek, de sajnos elég ügyetlen vagyok ebben… nem véletlenül egy külön szakma ez. Az egyetemen nekünk még sajnos semmi ilyesmit nem tanítottak, azt viszont jó látni, hogy most már egyre több osztályban elkezdtek foglalkozni ilyesmivel. Iszonyú fontosnak tartom pedig, hogy ez szerves része legyen a képzésnek. Azt gondolom, a 21. században már önálló, szuverén alkotókat kell nevelni, nem egy – főleg kőszínházi – hierarchikus rendszerbe illeszkedő szemlélet szerint.

    A Vaskakas Bábszínházban voltál gyakorlaton Győrben, milyen tapasztalás volt ez az időszak számodra? Nem vágysz a társulati létre? Egyértelmű volt, hogy az ottani léted csak a diploma megszerzéséig szól?

    A Vaskakas kétség kívül egy fontos állomása volt az életemnek, de nem vágyom vissza. Sokat kaptam a színháztól, támogatást, tapasztalatot, nagyon jó és fontos barátságokat kötöttem ott, de az is kiderült az ott eltöltött egy év alatt, hogy nem ez az a vonal illetve létezési forma, amivel nekem hosszabb távon dolgom van. De ez nem csak a Vaskakasról és rólam szól, egyáltalán a fix társulatban való működést nem nekem találták ki. Ebben egyet is értettünk a színház vezetőségével és szerencsére még azután is volt lehetőségem velük dolgozni, hogy már nem voltam társulati tag.

    Nekem szükségem van a folyamatos változásra, arra, hogy új, szélsőségesen különböző impulzusokat kapjak és hogy nagyon eltérő gondolkodásmódú alkotókkal találkozzak.

    Egy társulatban viszonylag hamar kiismerjük egymást, aminek szintén megvan a szépsége, de számomra egy idő után ez kicsit fásulttá válik és kezdem keretek között érezni magam. Hamar kialakul egy társaságon belüli hierarchia is, mindenki bekerül a már említett „dobozába” amihez nagyon tudatos vezetés és odafigyelés kell, hogy ki lehessen belőle mozdulni. Egy társulaton belül nem is nagyon látom lehetségesnek annak a fajta szakmai sokszínűségnek a megélését, aminek a lehetősége szabadúszóként megadatott számomra az elmúlt néhány évben. Jelenleg nem ismerek olyan társulatot, ami ezeket az igényeimet kielégítené. Illetve kétségtelenül azért is jobban érzem magam szabadúszóként, mert így a magam ura lehetek. Nem tudom elviselni, ha valaki más rendelkezik felettem, ami pedig a mai kőszínházi rendszernek alapfeltétele.

    Dajkamese / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Még jóval a diplomád átvétele előtt, 2014-ben két bábrendezővel, Markó Róberttel és Szenteczki Zitával megalapítottátok a Maszkaron Társulatot. Mit kell tudnunk erről a csapatról? 

    Érdekes, hogy a Maszkaronról kérdezel, mert pont tegnap húztam ki az önéletrajzomból, ahogy frissítettem. Ugyanis mi nem is teljesen alakultunk meg. Az egyetemi évek alatt egyik nyáron csináltunk egy előadást, hatan színészek és a két rendező közösen. Mindannyian nagyon szerettük is azt az előadást, az egész próbafolyamatot, meg akkor egymást is, mind jó barátok voltunk. Ezért el is határoztuk, hogy társulattá alakulunk, bejegyeztetjük magunkat és akkor elvileg mikorra végzünk, már pályázhatnánk társulatként… Aztán csináltunk még két előadást, amikből végül mindkettő csak félig lett Maszkaronos, de mindkettőt nagyon szerettük… viszont az, hogy mi társulatként működjünk, valahogy szétfoszlott. Kicsit meg is borult az összhang, kicsit mindenkinek kevésbé is lett ez fontos, én akkor tudtam meg, hogy nem is jegyeztük be magunkat (ebből is látszik mennyire nem értek ehhez az egészhez). Robi művészeti vezető lett a Vaskakasban, a csapat nagy része oda szerződött, aztán mindenkinek fontosabb volt a maga útja, mint az, hogy közösen vigyünk egy független társulatot.

    Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani ezt, mint amikor van egy hirtelen nagy szerelem, aztán valahogy abba marad, és az ember csak később gondolkodik el rajta, hogy tulajdonképpen mi nem is jártunk. Szerintem ezek mindannyiunknak jó emlékek, meg nem volt ebből egy szomorú elválás, csak egyszerűen végül valahogy abba maradt az, hogy mi társulatként kezdjünk el működni.

    Mennyire figyeled a hazai bábszínházi szakmát, a többi kollégát, a fővárosi és vidéki bábszínházak munkáját? Van ahova hívnak? Van ahova szeretnéd, hogy hívjanak dolgozni?

    Figyelem, hogy mi történik a szakmában. Főleg a barátaim munkáját követem nyomon, de amikor van időm, igyekszem minél több előadást megnézni. Nem csak a budapesti előadásokat, hanem ha tudok, lejárok vidékre is előadásokat nézni. Nagyon sok elképesztően szép és fontos előadás készül a vidéki bábszínházakban, sajnálom is, hogy csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy megnézzék őket. Illetve a Kecskeméti Bábfesztiválon is mindig próbálok ott lenni. Ez egy nagyon fontos alkalom és az egyik kedvenc fesztiválom, mert ilyenkor az egész magyarországi bábszakma összeül négy napra, hogy végignézzék egymás előadásait és aztán beszéljenek, vitázzanak róluk. Jó érzés, hogy van négy nap, amikor mindenki a bábszínházról gondolkodik, és arról, hogyan tudna fejlődni.

    Szerencsére volt alkalmam több vidéki bábszínházban is dolgozni, illetve van, ahova jelenleg is hívnak. Szombathelyre, a Mesebolt Bábszínházba például mindig nagyon jó érzés visszamenni. Valami nagyon jól működik abban a színházban, mert az előző és a jelenlegi társulat is csupa olyan emberből áll, akik egyszerre nagyon izgalmas művészek és nagyon értékes emberek is. Velük dolgozni mindig nagy élmény.

    A jegesmedvék etetése tilos – Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Amikor kitört a járvány, épp egy decemberben bemutatott kortárs táncprodukció európai turnéjának közepében voltatok. Hogyan kerültél Salamon Eszter koreográfus produkciójába, miért vállaltad és milyen tanulságokat hordozott a sok hónapos felkészülés egy nemzetközi csapattal közös bemutatóra?

    Eszter két éve tartott egy workshopot, ahol a készülő előadása anyagával kísérletezett, ezen vettem részt. A workshop után keresett meg négyünket és hívott az előadásba. Eddigi egyik legmeghatározóbb munkám. Rengeteget tanultam a próbafolyamatból, Esztertől, a többi táncostól és alkotótól. Egytől egyig elképesztően izgalmas alkotók, akik mind nagyon egyedi módon képviselik a szakmájukat.

    Ez a féléves próbafolyamat egy iszonyú mély utazás volt, ahol olyan dolgokat tapasztalhattam, amit korábban soha. Sok szempontból megváltoztatta, vagy felülírta azt, ahogyan színházról gondolkodom. Talán az egyik leginkább tetten érhető hozadéka, amit a magánéletben is tapasztalok, hogy teljesen megváltoztatta az időhöz való viszonyomat.

    Hosszú improvizációkat csináltunk, úgy, hogy mikor belekezdtünk, nem tudtuk, meddig fog tartani. Mind egyedül dolgoztunk, magunkban, külföldön, egy olyan kisvárosban, ahol esélyünk se lett volna mással foglalkozni, mint ezzel az anyaggal, teljesen mindegy volt, hogy milyen nap van, egy időn kívüli állapotba kerültünk, ráadásul a mozgás közben is megszűnt az időérzékünk. Egyszerűen rákényszerített, hogy kizárólag a jelenben létezzek. Ebben a pillanatban vagyok, tart, ameddig tart, ezt senki sem tudja, de majd egyszer csak vége lesz, akkor felismerjük és akkor már másban leszünk. Kicsit hasonlót élek meg most az elszigeteltségben is… csak ez most mégsem annyira jó élmény…

    Milyen hatással van szerinted a karrieredre szabadúszóként, hogy minden megállt körülöttünk?

    Hát az biztos, hogy nekem pont a legrosszabbkor jött. Most indult volna be egy csomó olyan projekt, amit régóta vártam, sokat készültem rá, és biztos, hogy mérföldkő a karrieremben. Akár a külföldi turné, akár egy saját projektem, amit már hosszú ideje készítünk elő, akár azok az új projektek, amik a jövő évadra vannak tervezve, de kiszámíthatatlanná váltak azáltal, hogy nem tudjuk, mekkora káosz lesz még később a jelenlegi helyzetből kifolyólag. Hogy fogjuk pótolni azokat a projekteket, amik most elcsúsznak, hogyan tudjuk összeegyeztetni a jövő évad előadásaival és próbafolyamataival, egyáltalán mennyire lesz lehetőség az új előadások létrehozására… Amikor ezeken elgondolkodom, mindig nagyon elkezd nyomasztani a helyzet kiszámíthatatlansága, ezért igyekszem minél kevesebbet gondolni erre. Nagyon remélem, hogy nyáron már el fogok tudni kezdeni próbálni, és szeptemberben kinyitnak a színházak. Az biztos, hogy én így készülök, és folyamatosan tartom magamban a lelket.

    Dajkamese – Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Egy projekted van, ami rendületlenül alakul, formálódik, kerekedik a vészhelyzet alatt is, “A jegesmedvék etetése tilos” című előadás létrehozása. Egy elég nagyszámú alkotói csapattal kezdtetek el ezen a fizikai bábszínházi előadáson dolgozni, melynek szeptember 19-re tervezitek a bemutatóját. Addig is minden hónap 19-én adtok hírt a próbafolyamat aktuális állásáról, ezekből a kisvideókból az derül ki, hogy egy ilyen előadásnak a bemutatását tényleg sok-sok hónapnyi munka előzi meg. Miért fogtál bele ebbe a munkába? Nem kedvetlenít el ez a rengeteg bizonytalanság, ami körülvesz?

    Azért fogtam bele, mert minden szempontból fontosnak tartom.

    Fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk azokkal a témákkal, amiket felvetünk az előadásban: a környezetvédelem, az emberség, az elnyomásban létező kisebbségek helyzete, az önáltatás, a mártíromság, az ignorancia…

    Fontosnak tartom magam miatt, a saját szakmai fejlődésem szempontjából, hogy saját előadást csináljak, ahol azokkal a dolgokkal kísérletezhetek, amik leginkább foglalkoztatnak. Fontosnak tartom, hogy azzal az alkotócsapattal dolgozhatok, akik összeálltak erre a projektre… Szóval tényleg minden szempontból fontos munka ez számomra, éppen ezért nem is tud elkedvetleníteni ez a bizonytalanság, amiben most létezünk. Inkább csak izgulok, hogy minden megoldódjon addigra, mire odaérünk.

    Szerző: Gáspár Anna

    - Színházi pillanatok az Instagramon -