Szeptember 19-én mutatják be A jegesmedvék etetése tilos című előadást a Bethlen Téri Színházban a Manna Produkció szárnyai alatt. Kovács Domokost, a darab ötletgazdáját és rendező-koreográfusát kérdeztük az inspirációforrásról, arról, hogyan zajlik egy fizikai bábszínházi próba, és arról is, milyen segítséget nyújtott az V. Titánium Színházi Projekt mentorprogramja.

Mi jelentett inspirációt az előadáshoz?

Pár éve keringett az interneten egy felvétel, amiben a National Geographic fotósa lefilmezi, ahogy egy jegesmedve éhen hal. Ez rám alapból elementáris erővel hatott, hogy valaki végignézi, ahogy egy másik lény meghal. Ráadásul Kanadában, ahol az eset történt, törvénybe foglalták, hogy tilos etetni a jegesmedvéket. Az emberek okozták a problémát, ami miatt a jegesmedve éhen hal, és még törvényt is hoznak az ellen, hogy meg lehessen oldani a helyzetet…

Aztán persze, ahogy utánaolvastam, kiderült, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Két éve folyamatosan érlelődik bennem ez a projekt. Számomra ez az eset túlmutat a jegesmedvéken: ami nekem a legfontosabb ebből az egészből, az az empátia, a megfelelő segítségnyújtás megtalálása. Sok asszociáció eszembe jutott, például a hajléktalanok helyzete.

Ha adok egy százast annak az utcán élő embernek, akkor vajon segítek rajta, vagy pont, hogy a hajléktalan maffiát támogatom, aminek ez a szerencsétlen ember az áldozata? Illetve valóban segítséget tudok nyújtani azzal a százassal, vagy csak segítek neki egyik napról a másikra eltengődni?

Vagy a menekültek helyzete: épp amikor itt voltak a Keletinél, akkor ingáztam sokat Szombathelyre, nap, mint nap látva őket arra gondoltam, hogy honnan jöhetnek, hogy még mindig jobb nekik itt, ahol mindenki azt közvetíti feléjük, hogy nem látják őket szívesen, és menjenek innen. Megrendítő volt számomra, hogy ebbe mennyire nem gondoltak bele azok az emberek, akik bántották őket, és uszítottak ellenük.

Ahelyett, hogy kidolgoztunk volna egy stratégiát, hogy hogyan tudnánk segíteni, elrendeltük, hogy nem lehet csadort hordani és falakat emeltünk. Durván embertelen világban élünk, és engem nagyon foglalkoztat az, hogyan lehetne ezen változtatni.

Mire szeretnétek felhívni a figyelmet az előadással?

Egyrészt a környezeti- és klímakatasztrófára, a túlzott szeméttermelésre szeretnénk felhívni a figyelmet, másrészt érzékenyíteni szeretnénk a nézőket azokra a problémákra, amikre a videót nézve asszociáltunk. Illetve elgondolkodtatni arról, hogyan lehet jól segíteni a másikon, hogy ne csak felületesen kezeljük a problémát, hanem leássunk a gyökeréhez, és olyan segítséget nyújtsunk, amivel meg lehet menteni a másikat. Hogy kihúzzuk a tengerből, és ne csak a felszínen tartsuk, hogy épp hogy meg ne fulladjon.

Az előadáshoz kapcsolódóan középiskolásoknak drámafoglalkozással is készültök.

Milovits Hanna, végzős drámapedagógussal arra gondoltunk, nem feldolgozó, hanem ráhangoló foglalkozást tartunk, ami bevezeti a témát, hogy mi az az asszociációs mező, amiben megtörténik az előadás. Ezzel az is a cél, hogy érzékenyítsük a nézőket a műfajra, ami fizikai bábszínház, ami tánc, amiben nincs szöveg, nincs narratíva, csak asszociációk vannak. Szeretnénk megnyugtatni a kamaszokat, hogy ne feszüljenek be attól, hogy nincs elmesélve egy történet, nem kell megfejteni semmit, csak szabadon gondolkodni a látottakon. Szándékunk az is, hogy a témával együtt közelebb hozzuk a középiskolásokhoz ezt a formanyelvet is, és próbáljunk bennük nyitottságot kialakítani egy látványközpontú előadás iránt is.

A járvány okozta leállás volt valamilyen hatással a produkcióra?

Eredetileg is akkorra terveztük a próbakezdést, amikor már újra lehetett próbálni a színházakban nyáron. A karantén alatt az előkészületekkel haladtunk, Mihály-Geresdi Zsófia a látványtervekkel foglalkozott, a bábot készítette, fóliagyűjtést szerveztünk, ugyanis az előadás látványában minden újrahasznosított anyagból készült. Tarr Bernadett elkezdett dolgozni a zenén. Szóval a munkát nem befolyásolta, inkább az az érdekes, hogy emberileg hogyan hatott ránk a bezártság, elvonulás. Én például sokkal jobban tűrtem, mint gondoltam, hiszen eddig két hétnél többet nem töltöttem egy helyen egyhuzamban, így lelassított, és jófajta, nyugodt állapotot tudott létrehozni, ami egyelőre még tart.

Hogyan zajlik egy próbátok szöveg híján?

Az elején úgy indult a próba, hogy az ötleteinkkel kísérleteztünk, aztán a bábok érkezésével pár napot arra szántunk, hogy kipróbáljuk, milyen módokon tudjuk egyáltalán megfogni a bábokat, hogy mozognak, különböző fóliák mit adnak ki. Nagy Petrával játsszunk együtt, és sokat segített, hogy felvettük magunkat kamerára, amit aztán elemeztünk, de a szólókban egymást is tudtuk „rendezni” és segíteni. Erős kollaboráció van folyamatosan köztünk. A fókuszok alapján felállítottunk egy jelenetsorrendet, ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor improvizációk alapján készül egy előadás szövegkönyve. Most ott tartunk, hogy megvan a szöveg és azt próbáljuk, hogyan mondjuk el, amit szeretnénk.

Az V. Titánium Színházi Projekt egyik nyertes előadása A jegesmedvék etetése tilos. Milyen segítséget jelentett neked a mentorprogram?

Csupa olyat tanultam ott, ami egy szabadúszó számára nagyon fontos technikai dolog, például, hogy hogyan kell megírni egy pályázatot, minek kell benne lennie a költségvetésben, azt végiggondolni, hogy mire kell költeni egy próbafolyamatban, hogy mennyi minden előzi meg azt, hogy elkezdj próbálni, és nem csak az, hogy én otthon gondolkodom a koncepciómon, és művészileg felkészülök, hanem technikai, adminisztratív dolgok. Komoly felkészítést jelentett ehhez a produkcióhoz. Ezt hiányoltam az egyetemi képzésünkből, de tudom, hogy az utánunk következő évfolyamoknak már szerepel a tantervében. A Titánium hiánypótló volt ilyen szempontból. Ráadásul izgalmas embereket ismertem meg a program során.

szerző: Bordás Katinka