Mágikus erő, hősök, csodák és megannyi játék. Kovács Kata Milla, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős magiszteri színész szakos hallgatójának útja a szári színjátszó táborból az ötödév végéig. Turuczkai Kata harmadéves teatrológia szakos hallgató beszélgetett vele.

– Hogyan talált meg téged a színjátszás?

A színészet ösztönösen bennem volt gyerekkorom óta. Nyolc éves voltam, mikor anyukám elkezdett színjátszó táborokat szervezni Száron, ahol élünk. Minden nyáron meghívott erre az eseményre több színészt is, és közben a színészet „sunyi” módon bekerült az életembe. 

– Szóval kislány korod óta ez az álmod?

Iránymutató volt számomra, már akkor mondták, hogy színésznő kellene legyek. Én nem tudtam, hogy ez mit jelent. Annyit tudtam, hogy a „színjátszásban” felszabadulok. Minden családi programon én klarinétoztam. Szükségem volt arra, hogy ilyen formában fejezzem ki magam, de akkoriban nem volt ez tudatos. 

– Dráma tagozatos gimnáziumba jártál Magyarországon.

Azért választottam művészeti iskolát, mert a testvérem szólt, hogy ott a diákok a suli előtt gitároznak és mezítláb járnak. A tanulmányaim elején még úgy gondoltam, hogy történész szeretnék lenni. Mégis valahogy ösztön szinten működött bennem a színészet. 

– Ekkoriban dolgoztál az Időfutár című rádiós hangjátékban, igaz?

Egy barátnőmet kísértem a meghallgatásra. Végül én is bementem, mondtam pár szöveget és beválogattak. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem tudatosan, hogy valóban a színészettel szeretnék foglalkozni. 

– Ezután nem sokkal A harag napja című előadásban játszottál, Schilling Árpád rendezésében. Hogyan kerültél oda?

Megcéloztam a színművészeti egyetemet, de mivel nem sikerült a felvételi, el akartam utazni Olaszországba egy évre, hogy magamra figyeljek kicsit. Közben viszont beválogattak az előadásba, így maradtam még három évet Budapesten.

–  Fiatalon kerültél Schilling Árpád csapatába. Hogyan élted ezt meg?

Schilling azért volt nagyon érdekes tanár számomra, mert soha nem próbált tanítgatni. Nem számított, hogy én vagyok a legkisebb, abszolút egyenrangúként kezelt. Én viszont igényeltem a segítségét és sokszor odamentem hozzá a kérdéseimmel. Együtt bejártunk egy olyan utat, amelynek a végére, másfél év után nagyon megdicsért és azt mondta: na most igen, most megérkeztél. A többi kollégám pedig kifejezetten “tanítgatott”, sokat kérdezgettem őket. Például az egyik próbán összejön a sírás, a következőn pedig nem jön össze – akkor most mit kell csinálni? Belecsöppentem valamibe ösztönösen, de kíváncsi voltam hogyan kell mindezt módszeresen művelni.

– Jól tudom, hogy a Katona Klub programjának is részese voltál?

A Katona Klubban nagyon jó közösségre találtam. Behívó volt a neve ennek a csoportnak. Kb. tízen voltunk, minden szerdán és pénteken együtt játszottunk.

– Magyarországról elég nehézkesen jut el az ember lánya Marosvásárhelyre, ezt tapasztalatból mondom. Hogy sodort téged ide az élet?

A színművészetire a következő két évben is jelentkeztem. Furcsa volt, mindkét alkalommal olyan tanárok felvételiztettek, akikkel ismertük egymást a Krétakörből vagy a Katonából. Nem vettek fel. De tanulni akartam, volt bennem egy tűz, hogy már pedig én meg fogom találni a saját közegemet. Erdélyt egyáltalán nem ismertem. Felültem egy buszra és eljöttem felvételizni. 

– Semmilyen előismereted nem volt az egyetemről? Az osztályt indító tanárokról?

Nem tudtam, kik indítanak osztályt, csak azt tudtam, hogy én ki vagyok és mit akarok. Pont emiatt nagyon szabad tudtam lenni. Nem érdekelt, hogy a többi felvételiző hogyan gondol rám. Előtte vizslattam másokat, hasonlítgattam magamat. Itt más volt, mert tudtam mit akarok: odamentem Lehelhez, a későbbi osztálytársamhoz, hogy csináljon velem jelenetet. Azt mondta, az övé már kész. Mondtam neki, hogy de, de! Én Milla vagyok, csinálsz velem jelenetet. Végül azért a jelenetért vették fel mindkettőnket. Azóta is hálás, pont két napja nevettünk rajta, hogy igazából neki ez a jelenet nagyon kellett.

– Mi volt az első nagy kihívás az egyetemen?

Az első éven nonverbális jeleneteket csináltunk. Vissza kellett térnem az alapokhoz. Athénban a Krétakörrel görög közönség előtt beszéltem másfél órát. Két évvel később jött egy feladat, amelyben nem szólalhattam meg. Tudtam, hogyan kell beszélni egy színpadon, de azt nem, hogyan kell nonverbális szinten kifejezni magam. Küzdöttem azzal, hogy ha most mindent újratanulok, akkor mi van az elmúlt tíz évemmel, mindazzal, amit addig tanultam. Pláne, hogy a rádiózásból jöttem, ahol csak beszéltem négy évig. Rájöttem, hogy nem kell leépíteni a korábban tanultakat, nem kell mindent megkérdőjelezni és az elejétől kezdeni. Azt kell néznem, hogy másoktól mást tanulok.

– Másodéven a Cseresznyéskerttel vizsgáztatok. Annak is voltak hasonló tanulságai számodra?

Dunyása szerepét kaptam, a csetlő-botló szolgálólányt. A végére kitaláltam neki egy egészen szép karakterívet, például hogy legyen terhes Jásától. Őszintén, nehéz volt, hogy ennyire kis szerepet kaptam, nem volt bennem elég alázat hozzá. De akkor annyit tanultam ebből, hogy most Top Dogs alatt az jelentette a feladatot, hogy egy nagy szereppel mit kezdjek.

– Melyik volt a kedvenc munkafolyamatod?

A szecsuáni jólélek, Kiliti Krisztián rendezői vizsgája. Mínusz tíz fokban csináltuk, a marosvásárhelyi zsinagógában. Nyirkos volt minden, három melegítő kellett a terembe, nem voltak fények, még vécé se, kint pisiltünk a hidegben. Összesen háromszor játszottuk. Soha senki nem fogja tudni, hogy volt ez az előadás, pedig beszélni is nehéz róla, olyan élmény volt. Mint egy ragyogás. Sen Te szerepét játszottam, bíztam magamban, bíztam a társaimban, Krisztiánban száz százalékosan. Azt éreztem, hogy ő mindent tud, és én mindent ráadhatok: amire ő azt mondja, hogy jó, az tényleg működik. Csoda volt az egész.

– Voltak még ilyen intenzív, leírhatatlan tapasztalásaid az öt év alatt?

Kettő vagy három ilyen élményem volt. Egyszer másodévesként úgy mentem be a féléves vizsgára, hogy azt mondtam: ma újra élvezni fogom, amit csinálok. Beugrott a játékkedv. Improvizáltunk. Annyira felszabadult voltam, mint a szári színjátszó táborban. Ezt kerestem mindig. Declan Donellan Színész és célpont című könyvében van egy mondat: „Vagyok, tehát játszom.”

– A játékkedv számodra a kulcs?

A játék azért játék, mert nincs benne görcsösség. Olyan, mint ahogyan a gyerek is játszik, vagy ahogyan a kiskedvenceinkkel játszunk. Nincs benne megfelelési kényszer. Amikor az ember észreveszi, hogy szerepel, és nem játszik, akkor vissza kell keresnie önmagában. A Top dogs alatt eldöntöttem, hogy csak játszani fogok. Derűvel, mert én élvezem. Ilyenkor a visszajelzés is mindig pozitív. Ezzel szemben amikor végrehajtok, nem tudom magamat adni. Ha belül azt érzed, hogy tényleg élvezed, akkor nem lehet semmi rossz. 

– Mit jelent számodra a rutin?

Szerintem aki tud rutinos lenni, vagy inkább képes a rutint mint egy biztos dolgot elfogadni az életében, az stabil alapokról tud építkezni. Ha pontosan tudom, a színpadon hova kell állni, mit kell mondani, és el tudok engedni ebből kifolyólag minden görcsösséget: jön valahogy a varázslat. Nem értem, miért van mindenki a rutin ellen. Mert azt tapasztalom, hogy ahhoz, hogy létrejöjjön a jelenlét állapota, ahhoz megvannak a biztos mozdulatok. Alapvetően a színész mégiscsak minden előadáskor ugyanazt a szöveget mondja, ugyanabban a jelmezben lesz és ugyanoda fog állni, mert ott kerül rá a fény.

 – Játszottál a Félelemkeresőkben, ez milyen élmény volt?

 A Félelemkeresők során megtanultam kizárni a negatív körülményeket, a feszültséget, ami a csapaton belül, a munkával, magunkkal vagy a rendezőhöz kapcsolódóan kialakulhat. Ez a képesség hozzá kell hogy tartozzon a színész idegrendszeréhez. Szerintem minden szakmában benne van ez. Biztos vagyok benne, hogy az egészségügyben sem könnyebb egy orvossal. 

– Mi számodra a legnagyobb tanulság az öt év alatt?

Az elején nagyon a rutin, vagy inkább a technika ellen voltam. Úgy gondoltam, az valami mű dolog, ami nem önmagunkból jön. A naturalista-realista kulcsból érkeztem, ahol azt mondják, akkor igazi a játékod, amikor „belőled jön”. Aztán ráébredtem, hogy ha havonta egyet játszol, akkor tényleg tud minden őszintén jönni. De ha heti öt napot játszol, akkor nem tud és nem is szabad. Arányokat kell találni. Nem kell meghalni a színpadon, csak annyira, hogy aztán fel tudj állni és haza tudj menni. Tudj találkozni a barátaiddal, vagy fel tudd hívni a szerelmedet. A színésznek mindig csak arról beszélnek, hogy hogyan kell meghalni. Arról nem beszélünk, hogyan kell magát megtartania. Én például a harmadéves szakdolgozatomat a szerepletételből írtam.

– Mit értesz „szerepletétel” alatt?

Ha minden nap eljátszol valami tőled független dolgot, foglalkoznod kell azzal, hogy meddig játszol, meddig hagyod magadban érni a szerepet, és honnantól van az, amikor már sok, és vigyáznod kell magadra. A színház nagyon fontos, de nagyon fontos az is, hogy én egészséges legyek lelkileg, mentálisan és fizikailag. Fontos, hogy élvezzem a munkámat, de az is, hogy máshol jelen legyek. Számomra példaértékűek, akik nagyon sok lábon állnak. Van családjuk, tudatosak magukkal, szociálisan érzékenyek, aktívak, közben játszanak. Mernek szünetet tartani, mernek nagyon belemenni, mernek kicsit meghalni a munkában.

– A szociális érzékenység nagyon fontos neked.

Két gyermekkori történetem van, ami szerintem jellemez. Az egyik, amikor másfél-két éves voltam, és felvettem anyunak a cuccait. Kiálltam a nagyközönség elé a családi találkozókon, és megkérdeztem: „én nőies vagyok?” Illegettem magam. A másik, szintén ennyi idős koromból, amikor egy alkalommal nem volt hely mindenkinek a családi asztalnál. Leült az egyik férfi a padkára, hogy ott egye meg a levest. Kiszálltam az etetőszékből és mellé ültem a hideg földre. A szociális érzékenység nem egy plusz, hanem egy löket az életemben, mint a színészet.

– Azt nyilatkoztad egyszer, még A harag napja kapcsán, hogy számodra azok a hősök, akik civil emberként, nem önérdekből, kiállnak egy társadalmi probléma mellett.

Ilyen számomra Tálas Ferenc, a hidegvölgyi pedagógus. Amikor eldöntöttem, hogy segíteni szeretnék a hidegvölgyi gyerekeknek, az emberek azt tanácsolták, hogy gyorsan verjem ki a fejemből. Feri tanítja azokat a kis koszos, maszatos roma gyerekeket a Hidegvölgyben. Tíz éve foglalkozik velük, a kollégáival a saját fizetésükből rakják össze néha a padokat, a vécét ők hozták rendbe stb.. Igazából az ő érdeme, hogy egyáltalán zajlik még ott bármiféle oktatás. Mindennapos küzdés van. Tudja, hogy negyedik után majdnem minden gyerek felhagy a tanulással, és nem fog dolgozni. De ő elsőtől negyedikig megtanítja őket írni, olvasni. Hisz bennük, minden egyes új emberben.

– Az Adakozni menő akció kezdeményezője vagy. Hogyan indult mindez?

Amikor Marosvásárhelyre kerültem, akkor nagyon zavart a neutrális hozzáállás az utcán kolduló gyerekek felé. Azt éreztem, egyszerűen nem hagyhatjuk annyiban. Nem nézhetjük végig, hogy kisfiúk, kislányok szétragasztózzák magukat az utcán. Azt hiszem, ebből a kétségbeesésből jött, hogy valamit tenni kell.

– Hogy tudod ezt összeegyeztetni az egyetemi tanulmányokkal?

Nehéz néha. Vagy főpróbahét van, vagy Adakozni menő. A kettő együtt nem megy. 

– Mi lesz, ha te már nem leszel Vásárhelyen? Van segítséged?

Az idei gyűjtést már egy másodéves bábos lány irányította. Nagyon remélem, hogy az Adakozni menő megmarad. 

– Jól tudom, hogy a film műfaja is közel áll hozzád?

A film nagyon erős sűrítés. Az ember sokkal kisebbnek érzi magát benne, de sokkal nagyobbnak is. Minden pórus játszik és érződik. Óriási nagy öröm, hogy ott nem kell egy picivel se több, mint amit gondolok. Szeretek kicsiben dolgozni, más színészi érzeteket mozgat meg. És szeretem ezt a fajta csapatmunkát. Ha nincs ott mindenki és nem teszi bele ugyanannyira magát, akkor a film nem lesz jó. A színházban megoldod magadnak, ha a kellékes nem teszi be a kellékeket. A filmben nem így működik. Rendezői oldaláról is érdekel a műfaj, úgy érzem magam benne, mint egy kislány, aki felfedez. Volt már egy performansz jellegű kisfilmem, a Csók, és jelenleg is készül egy dokumentumfilmem. 

– Mit jelent számodra a színház?

Az ember azért jár színházba, mert ott jelen van. Azért megy moziba, mert ott egy közösségben éli meg a jelenlétet. Nekem a legmegtartóbb érzés a világon, amikor színpadon vagyok, és pontosan tudom, hogy ez mindenkinek ugyanaz a jelen. Mindenki ugyanebben létezik és mindenki ugyanezt alkotja. Erős biztonságérzetet ad, mint egy mágikus erő.

Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.