Szentendrei TeátrumKaszás Attila-díjFodor TamásSZFEGáspár MátéMolnár ÁronCsankó Zoltán
  • facebook
  • instagram
  • 2020. augusztus 8., szombat

    “Jó talajra hullott a mag” – Interjú Láng Annamáriával

    2020. július 24., péntek 06:00

    Láng Annamária ma a bécsi Burgtheater színésznője, de az ő története is a Szkéné nézőterén, majd a színpadán kezdődött. Az ott szerzett élmények a mai napig kísérik az útján.

    – Középiskolásként jártál először a Szkénében.
    – A Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára jártam, amikor egy barátnőmmel intenzíven elkezdtünk járni a Szkéné előadásaira. Azonnal beszippantott minket, mert elképesztően erős hatások értek. Meghatározó élményt jelentett a találkozás az Arvisurával, vagy a minden pátosztól mentes Utolsó Vonallal és a Női Vonallal is. Nézőként nagyon hatott ez a közeg, aztán viszonylag korán elkezdtem itt játszani.

    Láng Annamária / Fotó: Proton Színház / Glódi Balázs

    – Honnan tudtátok, hogy ide érdemes jönni? A tanáraitok javasolták?
    – Nem a tanároktól jött az ötlet, igazából az a típusú színház, amit ott tanultunk, nem izgatott annyira. Mindig a kísérleti, a kereső, a fura színház érdekelt. A Szkénét olyan helynek érzékeltem, ahol csupa szerény ember dolgozik, tele alkotóvággyal. Érdekes erre visszanézni a mából: jó húsz éve volt mindez, de azóta se tudnék senkit említeni az ottani művészek közül, aki celeb lett volna. Nem számított nekik a csillogás, a glamúr, a hírnév.

    – Az Arvisurától mit láttál?
    – A Magyar Elektrát természetesen, és nagyon sokszor A Mester és Margaritát meg a Piszkos Fredet. Ezek voltak az alapélményeim. Az egész csapat nagyon misztikus volt nekem akkor. Hallottunk az izzasztókunyhóról, a tűzenjárásról, az elvonulásokról… Valamiféle varázslat zajlott ott, és csodáltam, hogy vannak ilyen bátor emberek.

    – Az Utolsó Vonal miért vált fontossá?
    – Mert az teljesen más irány volt. Nagyon ironikus, nagyon szellemes volt, amit csináltak. Akkor is egyedülálló volt, de ma sincs párja. Valahogy senki se kapta el azt a hangot azóta sem: személyes, önironikus, húsbavágó, és mégis térdcsapkodósan vicces egyszerre. A kedvencem a Piroska volt, ami mögött ott volt Regős János személyes sztorija, a színészek pedig őrületes erővel ragadták meg azt a világot.

    – És azt mondtad magadnak, hogy ha nagy leszel, akkor itt akarsz játszani?
    – Hát persze, hiszen az idoljaim álltak a színpadon. Például Terhes Sanyi: nagy vágyam volt, hogy egy színpadon állhassak vele, de ez akkor elképzelhetetlennek tűnt. Amikor megismerkedtünk és sokat dolgoztunk együtt, különösen vicces volt ez, mert nála visszafogottabb, szerényebb, alázatosabb színésszel még nemigen találkoztam. A Szkénében az volt a nagyszerű, hogy az odajáró, fiatal rajongók között azonnal megszimatolták, ha valaki többre vágyott, és be is fogadták. Megismerkedtem ott egy érettebb női generációval: eleinte elérhetetlennek gondoltam, hogy Nagy Beával, Szalontay Tündével, Schermann Mártával, Balogh Margittal vagy Szanival, azaz Szabó Annie-val dolgozzak. Lenyűgözött, hogy nyelveket beszéltek, hogy olyan friss levegőt és szemléletet hoztak magukkal, amit sehol máshol nem érzékeltem, hogy külföldi rendezőkkel és csapatokkal működtek együtt. És persze hihetetlenül szabadon gondolkodtak női kérdésekről és problémákról. Nagy fájdalom, hogy ehhez képest ma hol tartunk ilyen ügyekben: egyértelműen visszalépésnek gondolom az akkori állapotokhoz képest. Ezek a csajok akkor összeálltak és előadásokat csináltak. Nagy Bea meglátott bennem valamit, én pedig a húszas éveim elején játszhattam velük. Nem a szó hagyományos értelmében vett előadások, inkább performanszok voltak.

    – Nagyon keveset tudok a Női Vonalról: nem egy állandó társulatról beszélünk, igaz?
    – Volt egy mag, akiket az előbb felsoroltam. És meghívtak magukhoz másokat is. Nyitott csoportosulás volt, bárki csatlakozhatott, akinek volt kedve játszani vagy együtt gondolkodni velük. Nagy Bea volt a dolog szellemi anyja. Ő ma Németországban él, azóta is színházat csinál. Sok bevándorlóval dolgozik, továbbra is érzékeny a társadalmi kérdésekre. Fontos és felszabadító élmény volt velük találkozni.

    – Hogyan jellemeznéd a Női Vonal előadásait?
    – Inkább etűdökből álltak. Fura szövegeket mondtunk, táncoltunk, vicces volt. Szalontay Tündének ugrik be egy csodás férfiimitátor száma… A legjobb talán az volt, hogy mindenkiből azt használták, amit nagyon tudott. Úgy érzékeltem, hogy csupa tehetséges ember között vagyok, akik olyasmihez is értettek, amit a Sztanyiszlavszkij-féle színházban dolgozók nem. Kitűnően énekeltek, hangszeren játszottak, kimagasló fizikai kondícióban voltak.

    – Milyen témákról beszéltetek?
    – Női témákról. Az anyának lenni vagy nem lenni kérdéséről: mi van akkor, ha az ember nem szül, milyen hiányt jelent ez az életében… Nagyon megmaradt bennem a gondolat, mert gyanús volt, hogy elő fognak kerülni később az életemben. Sosem egy színdarabból, hanem mindig kérdésekből, problémákból indultunk ki. Nem volt ciki téma: beszélhettünk arról, hogy a nőknek más a viszonya a földhöz vagy az alapvető matériákhoz, de a szexualitáshoz is. Ezekről már csak azért se nyilatkozhattunk máshol, mert zömmel férfirendezők dolgoztak a színházakban. Ha elő is kerültek női kérdések, azokról férfi szemszögből beszéltek.

    – Mit szóltak mindehhez azok, akik nézték az előadásaitokat?
    – Nagyon fiatal voltam, a szakmáról még semmit nem tudtam. Nézd, én még egy évvel korábban azt hittem, hogy Ascher Tamás nem él, így eléggé meglepődtem, amikor Zalaszentgróton tábort indított. Ami a nézőinket illeti, minden előadásunk dugig tele volt, mi magunk is alig tudtunk bejutni a színpadra.

    – Az Utolsó Vonal egyik előadásában is játszottál: te voltál „Blanche, aki táncosnő szeretne lenni és múzsa.”
    – Igen, ez volt a Regős János által írt és rendezett Frutta di Mare. Sok szappanopera futott azidőtájt, János pedig kaotikus stílusparódiát, hosszú ujjgyakorlatot írt belőlük. Halálos komolysággal mondtuk a legidiótább mondatokat. Nem volt meg az a mélysége, mint a Piroskának, de az ötlet elképesztően vicces volt. Tükröt állított a társadalomnak és megmutatott valamit, ami felé öles léptekkel haladtunk. János korán felismerte, hogy nagy baj lesz, ha mind ezeket zabáljuk.

    – És közben már ott volt Schilling Árpád és a Krétakör Színház.
    – Árpádot egy diákszínjátszó táborból ismertem, ahol Kaposi Laci, Várhidi Attila, Csetneki Gábor és Gaál Erzsi volt velünk. Árpád összehívott többünket, volt, akit az Arvisurából vagy más táborokból ismert. Szinte még gyerekek voltunk, amikor a Teatro Godot készült. Szuper volt a próbaidőszak, és aztán egy különleges előadás született. Mindenáron színházat akartunk csinálni, Árpádot pedig elképesztően tehetségesnek láttam.

    – A szkénés korszakod itt be is fejeződött.
    – Igen, aztán csak nézőként tértem vissza, de ezek az évek meghatározó jelentőségűek voltak: jó talajra hullott a mag. Sok mindent szívtam fel magamba akkor, amit máig használok. A szkénés kapcsolataim is megmaradtak, még ha a barátok szét is szóródtak, figyeljük egymás munkáját.

    – Mit hoztál magaddal a Szkénéből?
    – Azt, hogy nem félek. Nem tartok a különböző esztétikáktól, nem zártam be magam egy hitbe, tudok alkalmazkodni és szívesen kipróbálok új dolgokat. A rugalmasságot, a kíváncsiságot tanultam ott. Meg azt, hogy ne csaljon a szimatom: attól, hogy valaki mindig elöl áll, nem feltétlenül hiszem el, hogy ő a legjobb. Gondolj csak a mindig lemondásból építkező Utolsó Vonalra, ami bár soha nem jutott előrébb, mégis az egyik legizgalmasabb csapat volt, amivel valaha találkoztam.

    Szerző: Jászay Tamás

    Szkéné Színház

    - Színházi pillanatok az Instagramon -