Lengyel Tamással a karantén időszakáról, nagyszabású és éppen megvalósuló terveiről, álmairól és arról is beszélgettünk, mennyit változott az elmúlt években a játékhoz való viszonya.
Hogy érintett a koronavírus okán kialakult helyzet, mit szóltál, amikor kiderült, hogy karanténban kell maradni?
Éppen nászútról igyekeztem haza, a feleségemmel úgy foglaltunk repülőjegyet, hogy odaérjek a színházba játszani. Hajnali ötkor landoltam Ferihegyen és nem sokkal később jött az üzenet, hogy az esti előadás elmarad. Az első gondolatom persze az volt, hogy minek jöttem haza, de hamar kiderült, hogy komoly a helyzet, otthon van a helyünk.
Én a sors kegyeltje vagyok, hogy ezekben az időkben is tudok azzal foglalkozni, amit szeretek.
Már véget is ért az RTL-en a Segítség! Itthon vagyok! című fikciós sorozat, amit a kijárási korlátozás szabályait figyelembe véve, mobiltelefonnal rögzítettünk – elképesztő dolog, hogy ilyenkor is tudtunk szórakoztató tartalmat gyártani, közvetíteni. Ezen túl pedig a SzabadSzínész és a pandémiás helyzet felénél indult „produkciós ügynökség”, a Szabad a Produkció oldalán futó Art Peep Show ad intéznivalót, ki se látunk a feladatok alól. Tartjuk a kapcsolatot a már elkötelezett és elhivatott tagokkal, közben új projekteken dolgozunk, elindult például a Szabadszínész Backstage beszélgetéssorozat és lassan a 15. videóinterjúnál járunk, megszületett a Szabadszínész blog, ahol fontos, az iparágat érintő kérdésekkel fogunk foglalkozni.
Persze engem is aggaszt a kérdés, hogy milyen gazdasági hatása lesz a vírusnak, hogy a jövőben mi lesz az érték, a mérték, hogy hányan pusztulnak bele a zsugorodásba, ami most következik. Abban biztos voltam, hogy az idők végezetéig nem maradhatunk otthon, hogy muszáj kimennünk és folytatnunk az életünket, még akkor is, ha ezzel egészségügyi kockázatot vállalunk.
Mi az, amivel ezekben a napokban foglalkozol?
Mivel minden produkció leállt, a válogatások is szünetelnek, ezért most megpróbáljuk a művészeink adatlapját frissíteni, kiegészíteni információkkal, közben a Szabadszínész rendszere is fejlődik. Szeretnénk megkönnyíteni a rendezők és a gyártó cégek számára az adatbázis használatát, távcastingokat is tervezünk és nyitunk külföld felé. Már van egy klón oldalunk Romániában, ami több száz tagot számlál, és dolgozunk azon, hogy a Szerbiában létesített Facebook csoportunk tagjai is bekerülhessenek az adatbázisunkba. Március elején egy új felületet is létrehoztunk: a www.szabadaprodukcio.hu oldalt, ahol a helyszínt kereső, utaztatható produkciók, – legyen az színházi, cirkuszi, vagy zenekari, egyéni, vagy komplet csapat – , tudnak a szervezőkkel, kultúrreferensekkel, művelődési házakkal találkozni, illetve ennek egy aloldalán a művészek azokat az online tartalmakat, amiket egyébként a Facebookra vagy az Instagram oldalukra töltenének föl, pénzzé tehetik – ez az említett Art Peep Show kezdeményezés. A nézők egy-egy videó megtekintésével, megvásárlásával támogathatják az alkotókat ebben a nehéz helyzetben. A színészek pedig eldönthetik, hogy a befolyt összeget felhasználják-e vagy felajánlják különböző segélyalapoknak, mint a FESZ Segélyalap vagy a Színházi Szolidaritási Alap.
Milyen gondolatok mentén született meg az új felület?
Addig amíg a Facebook és az Instagram emeli a dopaminszintünket, rettentő sokat számít a közösségi médiában való folyamatos jelenlét, a közönséggel való kapcsolattartás, de
úgy éreztük, fontos tudatosítani, hogy az online előállított kulturális termék ugyanúgy munkából, szakértelemből, időből, pénzből jön létre és ennek ugyanúgy ára van, mint a cipőnek. Ha mindent elérhetővé teszünk ingyen az interneten, azzal leértékeljük a piacot, megszokássá válik, hogy nem fizetünk az egyedi tartalomért, aminek az előállítása valakinek költséget jelent.
Ez a gondolat vezérelt minket az új felület kialakítása során. Ennek tesztelésére éppen tegnap vettünk fel Molnár Áronnal egy rádiójátékot Horváth János Antal egyik drámájából. Ez is hamarosan megjelenik az oldalon.
Hogy lehet kézben tartani ezt a hatalmas vállalkozást? Tudtad-e az indulásakor, mennyi feladatot ró majd rátok?
Fogalmam se volt, mennyi feladattal fog járni és hogy mennyire szerteágazó dologgá növi ki magát. De nagyon örülök, hogy van lehetőségünk, Gosztonyi Csabával és Herman Irénnel, akik oroszlánrészt vállalnak a munkában, az ötleteink megvalósításán dolgozni.
Honnan ered a vállalkozó kedved?
Amióta elbúcsúztam a Vígszínháztól, elég keveset játszom. Két előadásom van a Játékszínben és egy a Centrál Színházban. A sorozatok pedig a szezon végén, a nyári leállásban forognak. Ez azt jelenti, hogy marad időm a színészeten kívül mással foglalkozni. A vállalkozás számomra egyfajta önigazolásról is szól, és a kiszolgáltatottságtól való borzasztó félelem leküzdéséről, ami a színészi szakma velejárója. A színház egy szubjektív szempontok szerint működő terep, ahol szüntelenül küzdeni kell az érvényesülésért, azért, hogy kedveljenek, hogy megfelelj, és ezzel én a mai napig hadilábon állok. Szerettem volna egy biztos pontot az életemben. Na, biztos pont nem lett, csak még több terhet vettem a vállamra, de jólesik azt hinni, hogy ha megszorulnék az egyik helyzetben, akkor a másik mentőövet tud nekem dobni. Egyszerűen igényem van arra, hogy több lábon álljak, ráadásul szenvedélyesen érdekel egy jó közösség megteremtése, maga az érdekképviselet és izgat a kérdés, hogy milyen lehetőségeket kínál a művészek számára az online világ. Van, aki bátorságnak, van, aki felelőtlenségnek tartja, hogy nagyszabású tervekkel álltunk elő.
Én úgy gondolom, hogy amíg az álmaink megvalósítása másokat is szolgál, amíg az esélyegyenlőség és a színészek megbecsülésén alapuló piac megteremtése a küldetésünk, addig nagy baj nem lehet.
Egy beszélgetésben úgy fogalmaztál: „ambivalens személyiség vagyok: bírok a képességgel, hogy röhögjek a dolgaimon, másrészt tele vagyok kétségbeeséssel, kétellyel.” Mikor tetted fel magadnak először a kérdést, hogy mihez kezdj a saját kiszolgáltatottságoddal?
Zsigerileg érzem, hogy az embernek, akkor is teremtenie kell valamit, ha mások nem hozzák helyzetbe. Bennem elég erősen dolgozik ez a gondolat… Egy társulat tagjaként, egy film szereplőjeként is jól tudom érezni magam, de marad bennem némi hiányérzet, ha egyáltalán nem szólhatok bele a sorsom alakulásába. Emlékszem, hogy egyetemistaként se szűnt meg az érdeklődésem más tevékenységek iránt és vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeglete a világnak, amit a saját ötleteimmel tölthetek meg. Ugyanakkor mindig csapatban képzeltem el a munkát, és állandóan töprengtem, milyen ügyeket lehetne felkarolni. Még megvan az az ezeréves promo film, amit konkrétan azért készítettünk, hogy a merchandising-ot, mint ördögtől való üzleti tevékenységet összebarátkoztassuk a kultúrával. Régebben is az foglalkoztatott, miként lehet a kulturális szférához kapcsolódóan olyan üzleti tevékenységet végezni, ami a résztvevők javára válik és ami engem is motivál. A Vígszínházi idők során pedig teljesen egyértelmű lett számomra, hogy kezdenem kell valamit a kiszolgáltatottsággal és azzal a szorongással, ami eluralkodott rajtam, amikor mondjuk az egzisztenciális helyzetünkön viccelődött az igazgatónk.
A Vígszínház kapcsán azt nyilatkoztad, nehezen léptél ki, de már elmúltál 40 éves, azzal szeretnél foglalkozni, ami igazán érdekel….
Nagyon szerettem volna a Vígben maradni, egy olyan helyen, amihez gyerekkorom óta meghatározó élmények fűznek, vonzott a lehetőség, hogy nagyszínpadon játsszak, a gondolat, hogy ez egy legendás műhely, ahol esténként sok-sok nézőt lehet megszólítani. Inspirált a társulati létezés, azt reméltem, számítani fog, hogy mit gondolok, mit tudok hozzátenni egy előadáshoz. De úgy éreztem, miközben rengeteget követel tőlem a munkám, cserébe keveset ad, sőt, elvesz, szorongóvá tesz, kétségeket támaszt. Bár az erőm teljében vagyok, nem kapok olyan feladatot, ami a teherbírásomnak megfelel vagy igazán próbára tesz, kihívást jelent és ezáltal feltölt.
A színészet szenvedélyes szakma. Ha ez a szenvedély kihűl körülöttem vagy bennem, akkor nincs tovább.
Hiába ismertem fel, hogy el kell mennem a Vígből, sokáig ragaszkodtam ahhoz az illúzióhoz, amit a fejemben dédelgettem a színházról és arról, milyen nagyszerű lesz a falai között mozogni. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a terveimet szövögettem az öltözőben, gyötrődtem azon, hogy mit keresek egy mérgező közegben, és közben nem voltam tevékeny, mint színész. Ez az állapot idegörlő. Muszáj volt belőle kilépni.
Azt mondtad, szívesen vennél részt tevékenyen abban, hogy alakuljon végre egy érdekvédelmi szervezet, és a vezetők is átgondolják, mit tehetnek meg és mit nem.
Jogi kérdésekben a színészek teljesen tájékozatlanok, szükség volna egy valódi, erős szakszervezetre, aki ki tud állni az érdekeinkért és mer cselekedni akkor is, ha példa nélküli lépésekre van szükség.
Úgy látom, lassan mindenki rádöbben, hogy bizonyos viselkedésformák ideje lejárt, és talán a Vígszínház ügye bizonyítja, hogy van értelme szót emelni, ha betelt a pohár.
Amikor megkaptad a Jászai Mari-díjjal járó 1 millió forintot a Szabadszínész projektbe fektetted. Úgy fogalmaztál, igyekeztek egy olyan szakmai piacteret létrehozni, amely a munkavállalókat és a munkáltatókat egymás számára láthatóvá teszi, ami segít egyenlő esélyeket teremteni a színészek munkavállalásában, hogy ne csak mindig ugyanabból a „színészalomból” merítsenek a filmkészítők. Mennyire tűnt ez kockázatos biznisznek?
Semmiképpen sem tűnt rizikósabbnak, mint várni a sült galambra. Az világos volt, hogy a keresleti és a kínálati oldalon is van érdeklődés, hogy, csak a profi művészek töredéke kap lehetőséget, pedig sok színészre és arcra volna szükség a készülő produkciókban. A munkavállalókat és a munkáltatókat egymás számára láthatóvá tenni nem egy olyan vállalkozás, ami robbanásszerűen fog növekedni, de nem is karitatív, piaci alapon igyekszünk működtetni, tehát látunk benne üzleti lehetőséget.
Kockán forog pénz, idő, de szerintem a legnagyobb tét a szavahihetőségünk és a hitelességünk. Nekünk muszáj mindig, minden ígéretet betartanunk.
Törekednünk kell arra, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzunk, hogy ne adjunk okot félreértésre, hogy teljesen átláthatóan dolgozzunk, hiszen személyes kötődésünk és bensőséges viszonyunk van a színészekhez, akikből közösséget építünk. Minket nem a piac mér meg, hanem azok az emberek, akik csatlakoznak hozzánk, akikért bizonyos mértékű felelősséget vállalunk. Ők gyakran bizalmatlanok, mert rossz tapasztalataik arra engednek következtetni, hogy vigyázniuk kell azokkal, akik színészek közvetítésével foglalkoznak. Csak lassú építkezéssel lehet elérni, hogy mindenki tudja, tőlünk korrekt szolgáltatást kap, amitől mindenki jobban érzi magát.
Egyszer elmondtad, a Válótársak és A mi kis falunk című sorozat áttörést hozott a karrieredben, ugyanakkor gyakran szembesülsz azzal, hogy a sorozatbeli karaktered után Gyurinak szólítanak az utcán, szakmai körökben is szóba kerül, hogy téged ebben a szerepben ismernek…
Nehéz kiszabadulni a skatulyából. Van egy szakmai trend, próbálják kategorizálni a piacot, létezik bulvár színész, sorozatszínész, filmszínész és így tovább. Én is sokszor hallom vissza azt, hogy „te Gyuri vagy”, noha párhuzamosan csomó más szerepben lehet látni.
Nem zavar, ha ez a figura hivatkozási alap, mert nagyon szeretem játszani. De az már zavar, ha valaki ahelyett, hogy kimondaná: ebben a filmben neked nincs szerep, előveszi a „téged már csak így ismernek” szöveget.
Goda Krisztát (a BUÉK c. film rendezőjét) ez például egyáltalán nem érdekelte, Puskás Tamás fantáziájának sem szabott gátat, hogy 12 héten keresztül egy bajszos falusi suttyót alakítok, ettől még el tud képzelni egy ügyvéd szerepében. Én elsősorban az előnyeit látom, annak, hogy egy közkedvelt sorozatban játszom, aminek milliós a nézettsége. Ez azt eredményezi, hogy ha kijön egy mozifilm, akkor a nézők egy része, megtartva az érdeklődését a szeretett színész iránt, szívesen fogyaszt másféle kulturális tartalmat. Egy csomóan jönnek el a Centrálba is, a művészbejárónál gyakran emlegetik az emberek, hogy „direkt miattad jöttünk fel Szegedről, Szombathelyről”. Ez megtisztelő, ennek én nagyon örülök.
Hogy barátkoztál meg az ismertséggel? Mennyire tört be az életedbe?
Abszolút… Az elmúlt években jelentősen megváltozott az utcán való járkálás vagy a mozi látogatás minősége. Meg kellett tanulnom kezelni az új helyzetet, megérteni, hogy nem gúnyolódnak velem vagy támadnak, ha Gyurinak szólítanak, elfogadni, hogy az emberek néha szeretnék kifejezni a szeretetüket és azt, hogy rajonganak a sorozatért. Sokáig morcosan, tüskésen reagáltam, de ma már igyekszem mások kedvére tenni. Nyilván az ember nem tud mindenkivel beszélgetni, meg fotót készíteni, de ha erre van lehetőség, akkor szívesen szerzek örömet. Persze előfordul, hogy rossz pillanatban kopogtatnak nálam.
Arra például nem számítottam, hogy amikor a feleségemmel szűk családi körben összeházasodunk és a házasságkötő terem előtt fotózkodunk, valaki odajön megkérdezni, lőhet-e ő is egy képet Gyurival.
Az kicsit kellemetlen volt. (Nevet.) De igyekszem olyan helyzeteket teremteni, ahol a népszerűséget jól tudom használni, ha figyelmet tudok irányítani a Bátortáborra, a Szabadszínészre vagy az Art Peep Show-ra, akkor ez a kellemetlenség megéri.
“Hivatásos tettető vagyok, és senki nem néz hülyének” – mondtad lelkesen egy interjúban. Mennyit változott az elmúlt években a játékhoz való viszonyod?
Miután a Radnóti Színháztól kirúgtak, összekaptam magam. Hosszú ideig meg akartam felelni az összes elvárásnak, amit felém támasztottak. Munkált bennem valami eszméletlen nagy akarás, hiúság, vágy, hogy a munkám elégedettséget szüljön. Néha elvállaltam olyasmit is, amivel nem tudtam száz százalékig azonosulni.
Hosszú évek munkájával megtanultam értékelni a saját munkám és kijelölni a határaimat. Ez visszaadta a játék örömét is,
amit az ember azért időnként képes elveszíteni, ha nem a megfelelő közegben dolgozik. Mindig oda lyukadok ki, hogy magunknak kell kikaparni a gesztenyét.
Tóth Berta / Színház Online