Május 5-től öt éven át Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház korábbi igazgatója, az NKA április végén leköszönt alelnöke irányítja a Szentendrei Teátrumot. A művészeti menedzserként, kreatív producerként, kommunikációs tanácsadóként és egyetemi oktatóként is elismert szakember komoly tervekkel, a hely presztízséhez illő unikális, „delikát” programokkal, a már védjegyévé vált műfaji sokszínűséget szem előtt tartva vág bele az új feladatba. Az (újra)indulás mellett persze óhatatlanul szóba kerültek a korszak határok, az SZFE ügye, a hiányzó szakmai párbeszédek és természetesen az ezer szállal való kötődés a Dunakanyarhoz. Spilák Klára interjúja.

Azt követően, hogy távoztál az Operettszínház éléről – miközben vitted tovább az NKA alelnöki tisztségét – kicsit eltűntél a nyilvánosság elől. Mivel töltötted az elmúlt több mint két évet? 

Azért a Nemzeti Kulturális Alap alelnöki mandátumának lejárta és a szentendrei szerződés létrejötte között jogilag mindössze 5 munkanap volt, hiszen április 30-ig az NKA kötelékbe tartoztam, a város vezetésével pedig május 5-én írtuk alá az öt évre szóló megbízatásomat. De valóban, bevallom, hogy az utóbbi két évben kicsit kerültem a nyilvánosságot. A kulturális életből azért nem tűntem el. Akik nem színházvezetőként vagy a kulturális kormányzati szerepvállalásom kapcsán ismernek, tudják, mennyi mindent csináltam korábban a művészmenedzsmenttől a kommunikáción át a fesztivál szervezésig. Jó érzés volt, hogy az Operett után hamar csöngött a telefon, sok megkeresést kaptam különböző területekről, és többen úgy fogalmaztak, milyen jó, hogy egy kicsit most visszakaphatnak engem kollégaként más projektekben.

Évek óta a Postakürt Alapítvány kuratóriumi elnöke is vagyok. Többek között az a feladatom, hogy a Benczúr Ház Kulturális Központ működését újra definiáljam és felhelyezzem a fővárosi kulturális színtérre, illetve hogy a postához kötődő múzeumi portfóliót kicsit átalakítsam és felfrissítsem. Remélem, ennek hamarosan lesz látszata is.

Talán kevésbé tudható rólam, hogy korábban sokat foglalkoztam kommunikációval és üzleti marketinggel, ilyen irányú megbízásaim is voltak és vannak. Az sem titok, hogy a Zimányi Zsófia által alapított Pentaton Ügynökséggel is megmaradt a kapcsolatom. Az Operett után egyből megkeresett a Külügyminisztérium, hogy segítsem az izraeli Magyar Kulturális Évad létrejöttét, a felszabadult kapacitásaimnak köszönhetően végül az egész évad kurátora én lettem. Álom meló volt, hiszen mindig is imádtam Tel-Avivot.

A Dunakanyar családilag mindig meghatározó hely volt számomra. Valami hetedik érzék folytán pont akkor téliesíttettem a szigetmonostori házat és költöztem ki, amikor leállt az élet. Aztán egy év múlva Vasvári Csaba, aki egyébként nagyon jó barátom, úgy döntött, hogy nem pályázik újra a Szentendrei Teátrum vezetésére, megkérdezte, nincs-e ötletem, kit érdekelne a lehetőség. Egy nap múlva visszahívtam, hogy engem. 

Az NKA-t jó szívvel tudtad otthagyni? Úgy érzed, jó kezekbe került?

Ha az embernek olyan izgalmas családja és mozgalmas élete van, mint nekem, akkor ötven fölött óhatatlanul sok mindenkit ismer, sok mindenkihez kötődik. Az utódommal, Bús Balázzsal is így van ez. Attila bátyám talán azért is lett német műfordító, mert gyermekkorában volt egy csodálatos német tanárnője, aki történetesen Bús Balázs nagymamája volt. Prőhle Gergővel, Bús Balázzsal és egyébként a közelmúltban sokat szereplő Szarka Gáborral (hogy csak a kultúrából ismerteket mondjam) ugyanabban a XI. kerületi közösségben nőttünk fel. A szüleink is jól ismerték egymást. Ezért Balázzsal eleve volt köztünk egy kölcsönös bizalom, és a beszélgetéseinkből úgy éreztem, az NKA szakmai tevékenysége és tradíciói ugyanolyan fontosak neki, mint nekem voltak. A tisztújítást – ami szerencsére nagyobb viták nélkül lezajlott – még én vezényeltem le. A parlament az alelnökségem alatt fogadta el azt a törvénymódosítást, ami reményeim szerint jelentősen meg fogja gyorsítani a támogatások folyósítását.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor 2017-ben Balog Zoltán miniszter úrtól a megbízást kaptam, voltak olyan reform terveim és elképzeléseim az egész kultúra finanszírozással kapcsolatban, amiből végül semmi nem valósult meg. De azt hiszem, az Alap életében talán nem ezek voltak a legegyszerűbb évek. Ugyanakkor az, hogy a mandátumomat kitöltöttem és az NKA ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mint korábban, vagyis hogy a szakmai szervezetek, az MMA és a miniszter delegáltjai arról vitáznak a kollégiumokban, hogy egy pályázati anyag szakmailag jó-e vagy sem, érdemes-e támogatásra vagy nem, és nem arról, hogy feltehetően ki hova szavaz és mit gondol az aktuálpolitikáról, nagyon fontos misszió.

Túl azon, hogy szerettél volna kicsit újra közel lenni a művészethez, na meg közel is van az otthonodhoz Szentendre…, mi inspirált, hogy megpályázd a pozíciót?

Az elmúlt években, de ha úgy tetszik évtizedekben mindig nagyon nagy rendezvényeket csináltam, amit borzasztóan élveztem is. Szentendrében az is nagyon vonzó, hogy nem kell azon görcsölni, hogy több ezren vagy akár egy hónap alatt több tízezren beülnek-e a nézőtérre, mert ez egy pici, de minőségi hely, aminek azonban a mai napig megvan a presztízse. Apró, delikát dolgokat lehet kitalálni ide, több műfajban. Alapvetően most ez inspirál. Ezen felül az is benne volt a döntésemben, hogy bár nem tudom pontosan hogyan, de

Mi minden tartozik hozzád? 

A város, bár erre az előadóművészeti törvény nem kötelezte, saját maga kérte, hogy a minisztériummal közös legyen a pályázat. 2021-ben fontos visszaigazolás volt nekem, hogy mind a szakmai bizottság, mind a sokszínű képviselő testület nagy arányban támogatott. Ez egyébként gyakorlatilag egy projekt cég, aminek a város biztosítja a működési költségeit és a béreket. Az én titulusom ebben az úgynevezett előadóművészeti ügyvezető. Minden, ami előadóművészet, hozzám tartozik. És ha tudunk megfelelő koprodukciós partnereket találni, illetve elegendő pályázati támogatást nyerni, akkor azt csinálhatunk, amit akarunk. Akár az év minden napján lehet itt valamilyen program. Azt tapasztalom, hogy a Dunakanyarban élőknek van egy olyan igénye, hogy ne csak nyáron, de a szezon közben is legyen itt olyan kulturális élet, amiért nem kell Pestre utazni. 

Ismerve téged, nagyon szereted a sokszínűséget, a műfajok közötti átjárásokat. Valami hasonlóban gondolkodsz itt is?

Maximálisan. Ami viszont új elem, hogy miután Szentendréről óhatatlanul először a képzőművészet és az iparművészet jut eszünkbe, nagyon gondolkodom olyan projektekben, amik ebből indulnak ki. Mondjuk, egy majdani kiállítás ihlette színházi előadás a Tardy Anna vezette MANK gyönyörű kertjében. Vagy például, hogy lehet egy, a környéken élő énekessel vagy színésszel egy olyan műterem bemutatót létrehozni, ahol egy szentendrei alkotóművész van a fókuszban, de körülötte egy kis koncert vagy egy felolvasó est is megvalósul. Ilyen kis delikát, speciális dolgokra gondolok.

Vannak olyan ötleteim – amik Csehországban meg Franciaországban évek óta nagyon népszerűek, én mintegy tizenöt évvel ezelőtt egy fantasztikus Brno-i fesztiváligazgató kolléganőmtől hallottam róla -, melyek a szabadidős tevékenységeket ötvözik kulturális eseményekkel. Ilyen terv például az Írók fürdőgatyában. Ez egy olyan kajak túra lenne, ahol a testvérem Lupáról és Péterfy Gergő Kisorosziból elindul, a Kacsakőnél Kukorelly Endre várja őket, majd a Dunakanyarhoz kötődő írásokat olvasnak fel, vagy a Dívák a nyeregben, aminek az a lényege, hogy Fischl Mónika egy biciklivel elindul Szentendréről, Balga Gabriella Tahiban csatlakozik és a Szentendrei-szigeten Papadimitriu Athina lovas tanyáján találkoznak, de közben mindenhol énekelnek, vagy a Zenés túra apával, ahol a Szentendrén élő musical sztárjaink, György Rózsa Sanyi, Feke Pali, Serbán Attila együtt kirándulnak a kislányaikkal és más családokkal, közben együtt énekelnek a gyerekeknek. Remélem, a járványhelyzet már idén nyáron lehetővé teszi, hogy megvalósítsuk ezeket. 

Mikor nyittok?

Június végén. Még nem árulhatom el a részletes programot, de azt elmondhatom, hogy a Bán Teodóra vezette Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének szervezésében a június 5-6-i hétvégén minden városban, amelyek tagjai ennek a szervezetnek, lesz egy koncert. Nálunk erre az eseményre június 6-án kerül sor a SzentendREstart nevet viselő kulturális újra nyitást ünneplő minifesztiválunk keretében. Itt már megjelenik az általad említett és a számomra oly kedves zenei sokszínűség. A szövetségnek az volt a kérése, hogy a programban mindenképp legyen valami Erkel mű. Nálunk ez a Bánk bán blokk lesz Molnár Leventével, aki Surányban és Fischl Mónikával, aki Szentendrén él. Utána a legifjabb Csoóri Sándor és az Ötödik Évszak világzenei együttes lép fel, akik szintén a szigeten laknak, vendégük pedig Szvorák Kati, aki pilisszentlászlói. Végül a harmadik rész a dzsesszé: a Sárik Péter Trió és Falusi Mariann adnak koncertet, láss csodát, ők is szentendreiek.

Saját produkciót is tervezel? Olyat, ami kifejezetten ide készül?

Valljuk be, ha a mi generációnk meghallja a Szentendrei Teátrum nevét, még mindig a Főtéren megvalósult csodálatos előadások jutnak eszébe, mint a Dundo Maroje, a Szerelmi bájital vagy A sevillai borbély. Talán a MűvészetMalom alkalmas lehet arra, hogy átvegye ezt a funkciót, vagy ha a városban találnánk olyan teret, ami hasonlóan lezárható lenne… Ahogy eddig is, több olyan produkciónk lesz, aminek a premierjét itt tartjuk, de később más helyszínen éli tovább az életét. Ez egyébként feltétele is a működési pályázatnak. De van egy tervem, ami várhatóan szeptembertől lesz látható a Szamos Múzeum Cukrászda Klimt termében, ami a Rózsavölgyihez hasonló 80 fős kis tér. Nagy élményem volt anno a Ruttkai-Sztankay féle Dunakanyar előadás Szentendrén, és éppen 50 évvel ezelőtt mutatták be a tévéfilm változatát Szinetár Miklós rendezében, Hámori Ildikóval a női főszerepben.

Említetted, hogy koprodukciókban is gondolkodsz. 

Igen. Amit már most tudok, hogy a Co-Operával és a Kőszegi Várszínházzal biztosan dolgozunk együtt. Az a tervem, hogy a kőszegiekkel, de akár más szabadtéri helyszínekkel összefogjunk, és egy jó szereposztással, jó anyagból közös erővel létrehozzunk egy olyan nyári produkciót, ami két vagy három városban is műsorra kerül. De hogy általánosabb szakmai kérdésről is beszéljünk,

Fontos előadásokról maradtam le magam is, amiatt, hogy azon az egy-két napon, amikor megnézhettem volna valamit, épp más elfoglaltságom volt. Egyelőre azt már sikerült elérnem, hogy a legtöbb produkció nálunk minimum kétszer fog menni.

A szentendrei és a környékbeli művészeken kívül kikre számítasz? 

Csak hogy kicsit spoilerezzek…  Például Dinyés Danival és Göttinger Palival operabeavatót tervezünk. Persze annak is örülnék, ha Réthly Attila, Székely Kriszta vagy Boross Martin, akikkel az Operettben sikeresen és nagyszerűen dolgoztunk, valami jót és egyedit rendezne valamikor a jövőben Szentendrén. Nyilván az idei szezon azért is érdekes, mert egy csomó minden elmaradt tavalyról, amit most kell megvalósítani, és miután májusban vettem át a vezetést Vasvári Csabától, aki – bár tudta, hogy nem marad – lelkiismeretesen megtervezte a szezont, így vannak előkészített produkciók, amiket már én menedzselek le.  Nagy boldogság, hogy ennek köszönhetően most több, egykori Színművészetis tanítványommal, Szokol Judittal, Dohy Balázzsal és Fabacsovics Lilivel is dolgozni fogok.

Büszkeséggel vegyes dühvel konstatáltam, hogy az elvitathatatlan tehetségük mellett mennyire otthon vannak a produkciós szervezési kérdésekben, és milyen jól tárgyalnak anyagi, színháztechnikai és kommunikációs kérdésekben. Ez az ő generációjuknál már elengedhetetlen. Ez volt az egyetemi kurzusom fő témája. 

Mennyire viselt meg az, ami az SZFE-vel történt?

Nagyon. Ellentmondásos helyzetbe kerültem, mert hat év után most volt az olyan első tanév, amikor – még az előző vezetéstől – nem kaptam felkérést a folytatásra. Így tehát nem kellett ebben az ügyben hivatalosan állást foglalnom. Köztudott rólam, hogy bár nem félek a konfrontációtól, ma már nem ebben hiszek. Idegen tőlem az a hangnem és stílus, ahogy sokan megnyilvánultak ez ügyben. Rettentően megviselt, mert én ilyen kiélezett helyzetben már nem tudok hasznos lenni.

De ami talán a leginkább zavar, hogy egyre kevesebbet beszélünk igazi szakmai kérdésekről. Azért se bánom, hogy az NKA-ban betöltött megtisztelő tisztségem lejárt, mert az az adok-kapok, ami jelenleg a kulturális életben zajlik, nekem már neveltetésemből adódóan sem a stílusom. 

A független színházasok és az SZFE végzős növendékei épp úgy részei az idei nyári szezonnak, mint a Déryné program A falu rossza bemutatója. Hátha el tudom majd érni, hogy a sajtótájékoztatón vagy egy kerthelyiségben egy jó bor mellett olyan emberek beszélgessenek egymással, akik sajnos nagyon régen nem teszik ezt. Én talán ebben vagyok jó. De erre a képességemre, bevallom most úgy érzem, sajnos senkinek nincs szüksége. 

Mondtad, hogy a pandémia téged is arra késztetett, hogy átgondold az eddigi életedet. Talán a hangsúlyok és fontossági sorrendek is megváltoztak. Mi most a cél? 

Az ember életében korszakok vannak, mindig is tudtam, hogy még egy szívügyprojektnek is van eleje, közepe és bármennyire fájdalmas, vége is. Az Operett és az NKA után korszak határ következett, de ez nem ért felkészületlenül, hiszen átéltem a Millenárisnál, amikor változás volt és ott voltam, amikor Zimányi Zsófival átadtuk a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Tény, hogy tíz évvel ezelőtt nagyon izgatott, hogy egy nagy intézmény első számú vezetőjeként meg tudom-e állni a helyem. Azt gondolom, a rám bízott ciklusok alatt szakmailag nem buktam meg, és ez a fontos számomra. De tisztában kell lenni azzal is – és szerintem óriási hiba, hogy nagyon sokan ezzel nem kalkulálnak -, hogy semmi nem tarthat örökké. A magánszférában szocializálódtam, rengeteg cégnek dolgoztunk, ha jött egy új marketing igazgató és annak egy másik ügynökség vagy kreatív koncepció tetszett jobban, akkor azt mondta: köszönöm szépen, odébb lehet állni.

Nyugodt és jó szakmai munkát szeretnék, amennyire csak manapság ez lehetséges.

Az interjút Spilák Klára készítette.

Színház Online