Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 3., péntek

    “Meg kell tanulni jóízűen dolgozni ahhoz, hogy elérj valamit” – Interjú Lukács Dániellel

    2020. március 14., szombat 06:29

    Rossz gyerek volt. Lógott a suliból, verekedett, nem vette komolyan a tanulást. Birkózott, küzdősportokat tanult, még testépítő versenyen is indult. Közben színi tagozatos gimnáziumba és magánének szakra járt.

    Ha nem veszik fel a Színművészetire beállt volna az Idegenlégióba. Az egyetemen töltött első félév azonban rádöbbentette, hogy ezen a pályán csak akkor maradhat életben, ha beleáll a dolgokba és komolyan veszi a munkát.

    Ez olyan jól sikerült, hogy már harmadév végén szerződtette őt a veszprémi Petőfi Színház, ahol most is gyakorlati idejét tölti. Két év alatt tizenkét előadásban lépett színpadra kis és nagy szerepekben egyaránt. Több mint hatszáz előadással a háta mögött most új kihívásokat és új lehetőségeket keres.

    Lukács Dániel / Fotó: Éder Vera

    Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben. 

    Azért itt találkoztunk, mert Marton tanár úr a közelben lakott, és amikor meglátogattuk őt, mindig gőzölgő pizzákkal várt minket, amiket innen hozatott. Ez egy kultikus szertartás volt. Örültünk, amikor valaki nem tudott jönni, mert akkor az ő adagját is megehettük. (nevet) Nagyon meghatározó ember volt az életemben. 

    Mit kaptál Marton Lászlótól emberileg és színészként?

    A Mennyei királyságban van egy rész, amikor Szaladin szultán már teljesen körbevette Jeruzsálemet és az Orlando Bloom által játszott főhőstől megkérdezik, mit ér neki Jeruzsálem, mire ő azt feleli: semmit és mindent. Na, ez nem igaz a Martonra. Színészként rengeteget tanultam tőle, nem kell elmondanom, mit és miért. Például ő volt az egyetlen rendezőm/tanárom, aki megtalálta hozzám a kulcsot. Aki ki tudott belőlem hozni sokkal jobbat, mint amit előtte csináltam. Emberileg pedig sokat fejlődtem a kezei között. Hosszú ideig azt hittem, azért kerültem be az egyetemre, mert hogy már akkor milyen jó színész voltam. (nevet) Később jöttem rá, hogy tulajdonképpen semmilyen se voltam. Nagyon nagy butaság, amit gondoltam, mert egyáltalán nem ezt nézték a felvételin, hanem azt, hogy milyen ember az, akit felvesznek. Mert ők kollégákat választanak 5 évre maguk mellé. Nyilván tehetségesnek kell lennie, legalábbis meg kell látniuk benne a lehetőséget, de mégsem ez az elsődleges. 

    Amikor bementél a felvételire, már érezted ezt? 

    Nem. Képzeld el, hogy az első évben soha nem is nézett rám a tanár úr. 

    Nem kérdezted meg később, miért volt ez így?

    Nem, eszembe se jutott. 

    Mikor történt a váltás?

    Amikor megcsináltam az első értékelhető munkámat. Nagyon nehéz volt nekem, mert a gimnáziumban a sporton kívül igazán semmi nem érdekelt. Link voltam, lusta voltam, nem jártam be órákra, de még így is elég jól ment a tanulás. Az egyetemre is ezzel a nagy mellénnyel érkeztem, aztán ráeszméltem, hogy senki nem vagyok. Senki. Meg kell tanulni dolgozni, jó ízűen dolgozni ahhoz, hogy elérj valamit és valaki légy. Szép lassan megváltozott az ízlésem, az értékrendem, a munkához való hozzáállásom, más nézőpontokat is megvizsgáltam, és képes lettem önvizsgálatot tartani. 

    Egyáltalán miért jutott eszedbe, hogy színész legyél? Ott állt előtted egy modell karrier, intenzíven sportoltál. Még az idegenlégió gondolatával is foglalkoztál…

    Apukámmal hosszasan beszélgettünk az érettségi előtt, hogy mi legyek, mit csináljak? Ő azt mondta: fiam, több van benned, mint egy modellben és van egy csomó olyan meló, amit előbb utóbb úgyis megunnál. Én meg olyat akartam, amit nem unok meg. Általában fantasyt meg science fiction-t nézek. Sorozatokat, filmeket. A Gyűrűk urát, a Star Wars-t, ilyeneket. Kisebb koromban jedi lovag vagy páncélos lovag akartam lenni. Felnőtt fejjel beláttam, hogy ez persze nem fog összejönni, ha csak nem vagy színész… (nevet) Akkor bármi lehetsz! Ez is motivált. Szóval sok apró összetevője volt ennek a döntésnek. 

    Lukács Dániel és Ábel Stella / Tartuffe

    De volt előzménye? Jártál színjátszó szakkörbe? Felléptél szavaló versenyeken?  

    Persze. Sok vers- és prózamondó versenyen vettem részt, elég szép eredménnyel. Tanultam Harsányi Gábor készség és kommunikáció fejlesztő stúdiójában is. Középiskolás koromban részt vettünk a József Attila Színházban az Ádámok és Évák ünnepén. Quintus Konrád volt a felkészítő tanárunk. Én lettem a legjobb Ádám. Verebes István megkérdezte tőlem, mi akarok lenni, azt feleltem, hogy pásztor. Mondta: ne vicceljek. Mondtam neki, oké, hát persze, hogy színész. 

    Azt hitted ezzel a dumával jó fej vagy?

    Aha, azt hittem – sokáig. Azt mondta, hogy neked sikerülhet. Ezt még akkor nem értettem, bár azt tudtam, hogy a Színműre nehéz bekerülni. Nem volt számomra olyan opció, hogy nem vesznek fel. Vagy hát volt… az idegenlégió lett volna. De szerencsére felvettek. (mosolyog)

    Ez az arcoskodás honnan jön? Mitől vagy ennyire biztos magadban és a sármodban? 

    Nyilván védekezés. Érzékeny ember vagyok, aki nagyon sérül, ha bántják. Ezért eldöntöttem, nem engedem, hogy bántsanak. 

    Van benned egy ilyen macsós attitűd.

    Ezt már csak onnan is tudom, hogy ezt gondolják rólam az emberek. Tehát valamit biztos én rontok el. 

    Sok minden múlik azon, hogy az ember mit kommunikál magáról…

    Igen, ez tök igaz. 

    Van olyan pillanat, amikor hajlandó vagy megmutatni ezt a gyengébbik éned? 

    Igen. Színpadon. Ott azért el tudok érzékenyülni rendesen. Ott át tudom élni azokat a fájdalmakat, amiket nem hagytam magamnak megélni a való életben, de azért azok el vannak raktározva bennem, és ilyen formán fel is tudom dolgozni. 

    Lukács Dániel / Fotó: Éder Vera

    Az a fajta fegyelem és intenzív jelenlét, amit rád kényszerített az egyetem, megviselt?

    Az első félév halál volt. Mire felfogtam, hogy itt állandóan melózni kell, ráadásul komolyan, addig meghaltam és újra éledtem négyszer. 

    Ez az osztályban való beilleszkedésben is problémát okozott?

    Igen. Nagyon sok konfliktusom volt, de igazából mindenkinek volt. A klikkesedést nem szerettem, bár őszinte leszek, én is részese voltam időnként. Ma már sok mindent máshogy tennék, de közben meg akkor nem tudtuk máshogy csinálni. Pont ez benne a lényeg. Ez is kellett, ez is a tanulás része volt. A végére jössz rá, mennyire fontosak neked azok az emberek, akik adott esetben akkor és ott épp nem voltak azok, sőt. 

    De fontosak neked az osztálytársak?

    Persze. 

    Negyedévben már nem vettél részt közös produkciókban velük. Gyakorlatilag kiíródtál az osztály életéből.

    Igen, eltűntem. Kívülálló lettem. Amúgy is kicsit kívülálló vagyok mindig. Kicsit olyan utolsó mohikánként, vagy magányos farkasként kezelnek az emberek – de én is így kezelem magamat. 

    Nekem a Szelíd motorosok jut eszembe rólad… 

    Nem rossz. 

    Nem hiányzott, hogy nem dolgoztál az osztálytársakkal?

    De, nagyon is. Az Ahogy tetszik-ben játszottam velük utoljára – szerettem, jó dolog volt. Mégis elmentem Veszprémbe, mert fontosnak tartottam, hogy ne ugyanott, ugyanazokkal dolgozzak továbbra is, akikkel három éven át minden napomat töltöttem. Kíváncsi voltam, hogy működik a színház a való életben. Jó döntés volt, megérte. Iszonyat sokat dolgoztam két év alatt.

    Lukács Dániel / Ahogy tetszik / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

    Például a Tartuffe-ben tavaly, amit Marton rendezett és néhány osztálytársad is játszott benne. Más volt vele kint dolgozni, mint az egyetemen? 

    Nem. Ugyanúgy a mesterem volt. Ugyanúgy az az ember volt, aki megérkezik a fehér lovon, egy sétapálcával elegánsan besétál, eldobja a cilinderét és mindenkinek kezet csókol. Vágytam azt a munkát. Vágytam, hogy ugyanúgy boncolgasson, szedjen le rólam minden felesleget, találja meg a kulcsot hozzám és csináljunk valami elképesztően jót. Nagyon jó volt vele dolgozni, együtt lenni, közösen kajálni. Csak az volt a különbség, hogy már sokkal bátrabb voltam, sokkal több saját ötletem volt. És ő vevő volt rá. Elképesztő érzés, amikor már ténylegesen együtt tudsz dolgozni egy olyan emberrel, mint Marton László, nem pedig csak rendez téged. 

    Azt mondtad, Marton László apád helyett apád volt. Ezt hogy érted?

    Bármikor hívtam, mindig kíváncsi volt rám. Rengeteget beszélgettünk. Mindig bíztatott, mindig segített. Ez az év nekem most nagyon nehéz volt Veszprémben. Tavaly még együtt dolgoztunk a Tartuffe-ön… Mindenkinek van véleménye vele kapcsolatban, mindenki mást tud és mást mond. A tényeken nem tudok változtatni. De azt tudom, hogy én ismertem őt és bíztam benne. Ő egy nagyszerű ember volt és kiváló apa. 

    Most, hogy már közel öt éve jársz az egyetemre, másfél éve dolgozol Veszprémben…

    …több mint hatszáz előadás van mögöttem két évad alatt.

    …továbbra is azt gondolod, hogy színész akarsz lenni?

    Még próbálkozom… Vannak bennem dolgok, amik megváltoztak, nem pontosan így képzeltem el a pályát, de a visszajelzések és a saját érzéseim alapján azt hiszem, igen, érdemes még hinnem ebben, és igen, színész akarok lenni. 

    Sok lehetőséget kaptál Veszprémben, számos komoly szerepet eljátszhattál, ami azért nem automatikusan jön az egyetemi évek alatt. Gondolom, sokat tanultál.

    Igen, ez nagyon klassz felfedezés volt. Marton tanár úr távozása után megszűntek a mesterség óráink az egyetemen – jórészt a saját hibánk miatt, mert azt éreztük, valahogy lázadnunk kell és lemondtunk munkákat, próbákat – így aztán kimaradt a tanulásból sok idő, amit én megkaptam a veszprémi színháztól. Most érzem azt nagyjából, hogy befejeződött az egyetemi oktatásom – miközben már két éve nem voltam az egyetemen. Ez az érdekes…

    Lukács Dániel / Fotó: Éder Vera

    Kevés szó esik a másik osztályvezető tanárról, Forgács Péterről. Vele milyen a kapcsolatod? 

    Fontos ember az életemben bármikor felhívhatom bármilyen problémámmal. Mindenhez ért és mindent tud. Azt is tudja, hogy az ördög a részletekben rejlik. Mélyen beleássa magát a dolgokba, hogy pontosan megértse. Ez olyan, mint amikor a gyerek szétszedi a kezébe kapott játékot, hogy megtanulja a működését, és utána újra és újra össze tudja rakja. Emiatt csodálom őt. De van még valami: úgy tudtam beszélgetni vele, mint a testvéremmel. 

    Tényleg?

    Van egy bátyám, jóban vagyunk, de ritkán találkozunk, ezért keveset beszélünk egymással. Amikor viszont összejövünk, órákig tudunk lelkizni. Na, Forgács tanár úr is ilyen. Nyilván felnézek rá szakmailag, meg sok más tekintetben, de ő nekem olyan, mintha a bátyám lenne. Amikor elmondtam neki, milyen színész szeretnék lenni, azt felelte, hogy valahogy ő is úgy képzel engem. Tisztában van azzal, mire vagyok képes és mi lehet belőlem – persze csak akkor, ha a csillagok is úgy állnak. (nevet) Úgy vagyok vele, hogy első körben szeretnék a szüleimnek – akik hisznek bennem és felneveltek – és a tanáraim elvárásainak megfelelni, ezután pedig saját magamnak, ami nem más, mint hogy én legyek a legjobb. Ez jó nagyképűen hangzik, de így van. És akkor még ott a csavar, hogy hogyan legyél egy olyan dologban a legjobb, ami szubjektív, vagyis nem tudsz a legjobb lenni.

    Az a legjobb, ha önazonos vagy és a magad elvárásainak próbálsz megfelelni. Esetleg, ha van két-három ember, akinek maximálisan megbízol a véleményében.  

    Igen, igazad van, de azért mégis csak van egy általános közös ízlés, mégis csak behatárolunk egy skálát a jó és a rossz között… Például az jó út, közelítsük meg innen: tartok valahol szakmailag, felnézek emberekre, elismerem a munkásságukat és szívesen dolgoznék velük, mert azt gondolom, motiválnak és tanulhatok tőlük. Nagyjából ez a definíciója annak, kit tartasz jó színésznek. De még ott van az is, hogy leginkább azokkal az emberekkel dolgoznék szívesen, akiket ezen felül még emberileg is tisztelek és becsülök. Nemrég mutattuk be a Titanicot Somogyi Szilárd rendezésében. Ebben a műfajban szerintem ő megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy Kerényi Miklós Gábor is az – aki egyébként zenés mesterséget tanított nekünk az egyetemen. 

    Széles Flóra és Lukács Dániel / Mária főhadnagy

    A veszprémi szerepeid közül melyek az igazán fontosak neked?

    A Nagymamát nagyon szerettem. Egyrészt azért, mert egy ficsúrt kellett játszanom benne, és ez a figura nekem nagyon bejött. Másrészt szuper volt megismerni Rátóti Zolit, Esztergályos Cecíliát, Szombathy Gyuszit és Kállai Borit. Oda vagyok a sztorijaikért és persze szakmailag sok mindent ellestem tőlük. A Mária főhadnagyot imádom, a táncos-komikust alakítom, na, az egy igazi ziccer szerep. Egyik kedvencem a Titanic, közel áll hozzám emberileg az első tiszt karaktere, aki a tragédiáért magára vállalja a felelősséget és öngyilkos lesz. Jó volt az is, hogy mindig más emberekkel dolgozhattam és minden műfajban kipróbálhattam magam a gyerekelőadástól az operetten és musicalen át a drámákig és vígjátékokig. 

    Általában aki színész akar lenni, az 0-24-ben a színházzal foglalkozik, te viszont nem, a szabadidődben kerülöd a színházat és más dolgokat csinálsz.

    Azért, mert ember vagyok, nem pedig színházi robot. Próbálom úgy élni az életemet, mint mindegyik normális huszonéves.

    Mi érdekel?

    Autók, motorok – azok nagyon. A minőségi dolgok. 

    A minőséget pénzben mérjük?

    Nem. Azt belefektetett munkában mérjük. Például a kínai rizsszem festők, akik egy szem rizsre festenek, mondjuk egy teljes tájképet. Elképesztő. Az milyen tudást, milyen türelmet igényel?! De zenét is sokat hallgatok. Mindenféle zenét. Nem tudsz olyan zenei stílust mondani, amit nem. Szeretek olvasni, játszani a gépen, együtt lenni a családommal. Vannak kollégák, akik állandóan csak arról mesélnek, mi történt velük a színházban, ezt és azt az előadást látták itt vagy ott – na, ez nem én vagyok. 

    A család fontos?

    Fontos. Édesanyám és édesapám a legmeghatározóbb emberek az életemben. Mindig azok voltak, és azok is lesznek. Egyrészt mert az ő gyümölcsük vagyok, másrészt mert tőlük tanultam mindent. Aki vagyok, ahol tartok mind annak köszönhetem, hogy ők így neveltek. Minden lenyomatuk én meg a testvérem vagyunk. A jó, a rossz, minden. Ráadásul egy rossz szivacs lenyomat vagyok, ami magába szívott még csomó minden más dolgot is, mert így meg úgy szocializálódott itt meg ott. Így lettem az, aki most vagyok. 

    Van B verzió, hogy ha nem színész leszel, akkor mi?

    Nincs már. 

    Már?

    Ugye volt egy időszak, amikor katona akartam lenni, mert bírtam a fizikai megpróbáltatást… De most már azt érzem és gondolom (és mások is megerősítenek ebben), hogy én, Lukács Dani azok közül a dolgok közül, amiket tudok csinálni, a legjobban ezt tudom. 

    A sport mennyire maradt meg az életedben? 

    A színpadon sokat táncolok… (nevet). Ha van időm konditerembe megyek, néha még zsákolgatok, ütögetek. Meg azért időnként egy-egy utcai vagy kocsmai bunyóba is belekeveredek…

    De azt neked nem szabad! Időnként kihívod magad ellen a sorsot!

    Nézd, én nagyon sokáig nem szeretek egy helyben lenni, olyankor elkezdem keresni azokat a helyzeteket, amivel feszegetem a határokat. Mert miért élek, ha nem érzem, hogy élek? Kellenek ezek a dolgok. 

    Van olyan kép előtted, hogy hol tartasz mondjuk öt év múlva szakmailag és emberileg?

    A mai színházi helyzetben nem könnyű bármit előre jósolni. De mondjuk a színházigazgatást, azt kipróbálnám – nyilván nem öt év múlva. És tudod miért? Mert baromi kíváncsi vagyok arra, hogy el lehet-e kerülni, és ha igen, hogyan a hatalom „betegséget”. Vagy egyáltalán lehet-e kezelni és hogyan?  Magánemberként pedig jó lenne, ha úgy állnék anyagilag, hogy szabad lehessek és meg tudjak valósítani terveket. És persze az is klassz lenne, ha öt év múlva már lenne gyerekem.

    Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -