SZFEKurta NikéFekete ÁdámJózsef Attila SzínházSzinetár Dóra
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 28., szerda

    “Ha belépek a Katonába, kivirulok” – Interjú egy 15 éves színésznővel, Mayer Szonjával

    2020. október 17., szombat 06:10

    Aki utánanéz, mit lehet tudni Mayer Szonjáról, megdöbbenve látja majd, hogy még csak 15 éves, de gyerekkora óta jár színitanodába, sportolni, táncolni, énekelni, zenélni, szinkronizálni, játszott már a Vígszínházban, az Operettben, a Madáchban, a Magyar Színházban és most a Katona József Színházban is bemutatkozik a Hát, ha van is, én még nem találtam meg című kortárs darabban, Máté Gábor rendezésében. A fiatal színésznőt kérdeztük arról az útról, ami eddigi pályája legnagyobb szerepéhez vezetett.

    Földessy Margit egy legenda, “margitosnak” lenni fogalom… Hogy találtatok rá a szüleiddel az ő színistúdiójára?

    Ez egy vicces sztori, ami onnan indul, hogy anyukám az iskolai szóbeliken mindig hármast kapott, de írásban rendre ötös volt. Nem akarta, hogy hasonló helyzetbe kerüljek, ezért elvitt Margithoz, akiről tényleg mindenki ódákat zeng. Aki ismeri őt vagy a tanítási módszereit, az tudja, mennyire sokat számít a gyerekeknek a vele való találkozás, az a felszabadult játék, amire ő teret ad. Furcsa mód, amikor először jártam nála, nem tudtam feloldódni, konkrétan két órára bezárkóztam. De aztán váratlanul elengedtem magam, és azóta is imádom, hogy ott lehetek a stúdióban. Azt hiszem, Margit volt az első ember, akiben a szüleimen és a testvéreimen kívül teljesen megbíztam.

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Ő ajánlott be téged a Magyar Színházba, az első előadásodba is…

    Igen, 7-8 évesen elmentem egy castingra, beválogattak az előadásba, aztán bekerültem még egy darabba, és így ment tovább a hír, hogy van itt egy Szonja nevű gyerekszínész. Időről időre kaptam új szerepeket, minden működgetett. 

    Egészen piciként is rengeteg elfoglaltságod volt. Számodra mit jelentett akkor az, hogy “minden működget”?

    Egyszerre tudtam megélni a gyerekkor fontos eseményeit és azt, hogy van egy másik életem, hogy tulajdonképpen dolgozom, sportolok, játszom. Igazi kihívást az jelentett, amikor bizonyos helyzetekben dönteni kellett, mit folytatok és mi az, amit abbahagyok. Minden rajtam múlt, sose biztattak otthon arra, hogy pakoljam tele a naptáram. Mégis úgy gondoltam már egészen kicsiként is, hogy szeretnék sokoldalú lenni, rengeteg dolgot kipróbálni, felfedezni. Az első csalódásom az volt, amikor az edzőim közölték: választanom kell, hogy jégkorongozok tovább vagy táncolok. A színházi feladataimnak része volt a tánc, ezért kitartottam mellette, tudtam, hogy majd előadóművészettel szeretnék foglalkozni. Azóta is tart a szerelem…

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Szerinted minek köszönhető, hogy gyerekként is kifejezetten céltudatos voltál?

    Ez nehéz kérdés. Sokminden érdekelt, és talán még az lehet az oka, hogy mindig élveztem, ha a teljesítményem miatt felfigyelnek rám. Néha piszkáltak is ezzel, ami csak megerősített abban, hogy én örülök a figyelemnek és egyébként szenvedélyesen érdekel minden, amibe belefogok. Ha az ember sokfelé kalandozik és olyasmit csinál, amit mások nem, akkor tuti, hogy lesz, aki ezt szóvá teszi. De engem egy beszólás sem tudott elbizonytalanítani abban, hogy jó-e nekem, ha iskola után háromfelé szaladok. A szüleim mindig azt mondták: “minél több színt csempészel az életedbe, annál gazdagabb vagy”. Nekem ez nagyon beégett. És az is hatott rám, hogy Margit sose tesz kötelezővé semmit, úgy gondolja, ha egy feladatba belerakod magad, akkor az megtérül, kizárólag rajtad múlik, hogy mibe mennyit teszel. Én mindig kerestem, hogy a tanulás mellett mi az a tevékenység, amibe a legtöbb energiát érdemes fektetnem, amiben száz százalékot tudok nyújtani és ami engem is újjá formál. Azért is vonz a színház, mert minden este átalakulhatok, valaki más bőrébe bújhatok. Ez varázslatos.

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    A színház sokféleképpen próbára teszi a színészt… Te mikor szembesültél ezzel? 

    Amint beléptem, már az első pillanatban éreztem a munka felelősségét, azt, hogy nem játszótéren vagyok, vannak szabályok és hogy néha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. De az is nyilvánvaló volt, hogy mindenki közvetlen és segíteni akar nekem, hogy látják bennem a gyereket és a figurát is, tehát partnerként kezelnek, amitől én mindig oldottan tudtam létezni a próbákon. Ha bizalom vesz körül, akkor nincs bennem feszültség, de ha valami nem szimpatikus, akkor távolságtartó leszek. 

    Van olyan pillanata az eddigi pályádnak, amire fordulópontként tekintesz?

    12 évesen például belecsúsztam abba a hibába, hogy a szinkronban elkezdtem cukiskodva beszélni és egyébként is egy rózsaszín felhőt húztam magam után. Mondhatni, egy mesekarakter lettem, és Margit figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó, ezt abba kell hagynom. Hála az égnek, ezzel helyretett. Arra is fordulópontként gondolok, hogy tavaly elkezdtem orosz szakon a gimnáziumot, mellette ugyanúgy ment a szinkron, a tánc, az ének, és rájöttem, hogy ez így együtt túl sok. Csúnya kimondani, de én akkor úgy döntöttem, a színház fontosabb számomra, mint az, hogy kitűnő tanuló legyek. Ezt a törekvést elengedtem.

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Felmerült-e, hogy dráma tagozaton folytasd a tanulmányaidat?

    Egy pillanatra felmerült, de tudom, hogy ott nem érezném jól magam. Ebben a drámás barátaim is megerősítettek. Nem akarok nagyképűsködni, de bizonyos értelemben máshol tartok mint azok, akik még keresik, hogy mennyi közük van a játékhoz, a színészethez. Én már megtaláltam a választ erre a kérdésre, ezért is tűzök ki újabb és újabb célokat, ezért is próbálom ki magam mindenben, ami a játékhoz kapcsolható. Persze mindig kell egy B terv és nekem ez az orosz, a fordítói pálya, a tolmácskodás és a pszichológia. Ha próbálok, akkor is igyekszem minél többet bejárni a suliba, próbaszünetben pedig előveszem az orosz könyvet. Ezen azért néha meglepődtek a Katonában… 

    Milyen élmény számodra a Katonában dolgozni?

    Az jut eszembe, hogy óriási lelki megújulás, tanulás, egy következő szint és ha belépek az épületbe, kivirulok. Korábban csak zenés darabokba kerültem be. “A Szonja jól táncol, jól énekel, valahogy elmondja a szöveget, oké” – valószínűleg ennél többet nem láttak bennem eddig. És volt, aki kifejezetten javasolta, hogy maradjak az úgynevezett musical vonalon, mert nekem “az való”.

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Te mit gondolsz erről?

    Engem minden műfaj lenyűgöz és szeretnék prózai szerepeket is játszani, pláne, ha szíven üt egy darab, egy történet. És a “Hát, ha van is, én még nem találtam meg” esetében ez történt.

    Hogy érkezett a felkérés a főszerepre?

    Máté Gábor megkereste Horváth Lilit, aki Margitnál tanít, elmesélte neki, hogy van egy kamasz szerep, amire fiatal lányt keres és Lili engem ajánlott. Emlékszem, hogy pont a szinkronba mentünk kocsival és Anyukám – mintha hétköznapi téma lenne – megemlítette, hogy “amúgy hívott a Máté Gábor”. Utána azért elárulta, hogy ő is a plafonig ugrott örömében, de arra gondolt, hogy megviccel ezzel a “mintha mi sem történt volna” hangsúllyal. Elolvastam a darabot, kábé negyed órán át zokogtam rajta, majd ebben az állapotban felhívtuk Gábort, akinek makogtam valamit. A Hát, ha van is, én még nem találtam meg olyan témákat vet fel, amelyekről még soha nem gondolkodtam el mélyebben és mégis azt éreztem, hogy olyan, mintha egy szelet volna az életemből.

    Miért?

    Egy átlagos családról és egy tizenéves lányról szól, akit a külseje miatt sokat bántanak az osztálytársai, és akinek az életét a nagybácsija is eléggé felkavarja. Nekem a suli soha nem volt zökkenőmentes. Nem a beilleszkedéssel volt a gond, hanem inkább azzal, hogy egy igaz társaságot kerestem, valódi barátokat, és amíg megtaláltam őket, hasonló érzések kavarogtak bennem, mint ebben a lányban, Annában, akit játszom. Az ő lelki ingadozásai és az a vágy, hogy minél felnőttebb legyen, ismerős számomra. Én úgy látom, hogy a legtöbb fiatal szeretne minél hamarabb felnőni. Azt, aki pedig érettebb, sokan kezelik felnőttként. Egyik se jó…

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Erről vannak saját tapasztalataid?

    Néha megkaptam, hogy „biztos felnőtteset játszik” és a kedvenc mondatom, ami egy tanórán hangzott el az, hogy „jaj, ne színészkedj”…Ezek a dolgok meglepnek, de el tudok menni mellettük és elég nyersen, őszintén tudok reagálni, ha kell. Viszont a kiszolgáltatottságról, toxikus kapcsolatokról és arról, hogy milyen úgy felnőni, hogy nem foglalkoznak veled, szerencsére nincsenek élményeim. Ez az előadás nyitotta fel a szemem egy csomó problémára, amivel a korosztályom szembesülhet és amiről nagyon fontos beszélni. 

    Máté Gábor a darab kapcsán úgy fogalmazott, olyan élethelyzeteket kell átélned az előadás során, amelyek megértése nagyfokú intelligenciát igényel, és amelyek remélhetőleg nem hagynak majd kellemetlen nyomot benned.

    Van a darabban például egy nehéz jelenet, és én fehérneműben állok a színpadon. Senki egyetlen pillanatig sem akart rávenni olyasmire, ami kényelmetlenséget okozhat nekem, de itt olyan pillanatokról van szó, amelyekhez minden részlet, amit a szerző megírt, szervesen hozzátartozik. Én jól érzem magam a bőrömben, nem okoz gondot ezzel a helyzettel megbirkózni. Ezen kívül nem tudok olyasmit mondani, ami kellemetlenséget okozhatna. Bennem inkább az fog nyomot hagyni, hogy mennyire barátságos hangulat vesz körül a Katonában, hogy mennyire profi mindenki és hogy mennyit tanulhatok ebből a munkából. Minden színésztől, aki szerepel a darabban minimum tíz olyan mondatot kaptam, amit zsebre tudok tenni és el tudok vinni magammal. 

    Katona József Színház / Ha van is, én még nem találtam meg / Fotó: Dömölky Dániel

    Miben változtál a próbafolyamat alatt?

    A próbák kezdetén még nagyon zavarban voltam és minden kérdésre valamilyen random táncmozdulattal válaszoltam, gyakran használtam eszközként a bólogatást – ezeket az öntudatlan gesztusokat például lehántották rólam. Tudatosabbá váltam a színpadon, könnyebb átgondolnom, hogy mit, miért, hogyan csinálok, könnyebben jönnek az asszociációk. Margit mindig biztatott, hogy ha van egy casting egy prózai szerepre, akkor menjek el, mérettessek meg, de ebben nem hallgattam rá, mert nem éreztem annyira magabiztosnak magam. Most kaptam egy újabb megerősítést, hogy igenis próbálkozni kell, dolgozni kell, ha valamit szeretnék és én bizony szeretnék prózai szerepekkel is foglalkozni. De a legnagyobb tanulság talán az, hogy az úton járni néha nagyobb kincs, mint elérni a célt, a munka nagyobb öröm, mint az, amikor sikerül átrágni magam a feladaton.

    Szerző: Tóth Berta

    Színház Online

    - Színházi pillanatok az Instagramon -