Megyeri Lénát, a Mozsár Műhely produkciós vezetőjét kérdeztük pályájáról és arról, hogy lehet túlélni azt az anyagi helyzetet, amelybe került ez a kis színház a város szívében.

Többször nyilatkoztál arról, hogy édesapád (Megyeri László színházi szakember, a Thália egykori igazgatója) révén gyakorlatilag színházban nőttél fel. Melyek az első emlékeid a színházról?

Megyeri Léna: Óvodás voltam, amikor létrejött a Kolibri Színház, amelynek megszületésében édesapámnak is fontos szerepe volt. Az első színházi emlékeim közül sok az ottani előadásokhoz kötődik, de talán ennél is meghatározóbb élmény az első balettelőadás, amit szintén néhány éves koromban láttam – mi más lehetett volna ez, mint A diótörő.

Mikor kezdtél el táncolni és ezzel a műfajjal újságíróként foglalkozni? Milyen módon van jelen az életedben a tánc és mit jelent számodra?

Megyeri Léna: Hétévesen kezdtem balettozni, tizenévesen aztán már inkább a modern és a kortárs tánc vonzott, elsősorban Földi Bélánál tanultam. De profi táncos sosem akartam lenni, mert az teljes embert kíván, engem pedig már akkor is túl sok minden érdekelt ahhoz, hogy elkötelezzem magam egyetlen dolog mellett. Ma már sajnos csak alkalmanként, egy-egy workshopon van alkalmam táncolni, de nézőként persze folyamatosan aktív részese maradtam a táncéletnek, és közben egyre tágult a horizontom is. A kritikákon gyakran bosszankodtam, úgy éreztem, „ilyet”, vagy talán jobbat, én is tudnék írni… aztán úgy adódott, hogy lett lehetőségem próbára tenni magam. Persze élesben már korántsem voltam annyira magabiztos, sőt, nagyon sokáig kétségek gyötörtek, hogy valóban nekem való-e ez a műfaj. Most már közel tíz éve írok táncról, és nagyon élvezem az ebben rejlő perspektívákat, és igyekszem megragadni a lehetőségeket, hogy képezzem, fejlesszem magam.

A mai napig lenyűgöz, hogy mi mindenre képes az emberi test, mind fizikai teljesítőképességben, mind érzelmi expresszivitásban. 

Miért nem jutott eszedbe sokáig, hogy színházzal foglalkozz? Milyen út vezetett vissza a színházhoz? És milyen úton lettél projektmenedzser?

Megyeri Léna: Ahogy említettem, már gyerekkoromtól kezdve nagyon sok minden érdekelt, úgyhogy a legtöbb színházi gyerektől eltérően egyáltalán nem a színház volt az első, ami eszembe jutott a pályaválasztáskor. Indológiát tanultam a Bécsi Egyetemen, amit nagyon szerettem, de amikor elképzeltem magam egy kicsi szobában, egész nap az asztal fölött görnyedve szanszkrit szövegeket fordítani, akkor rájöttem, hogy mégis valami mozgalmasabbra és kreatívabbra vágyom.

Ezért elmentem művelődésszervezést és színháztudományt tanulni. A színházi pályafutásomat viszont egyáltalán nem terveztem meg, csak próbáltam minél több gyakorlati tapasztalatot szerezni, és mindig megragadtam az éppen kínálkozó lehetőségeket. De a mai napig rá tudok csodálkozni, hogy ott vagyok, és azt csinálom, amit csinálok. 

Hogy látod, számodra milyen tanulságok megszerzése volt elengedhetetlen ahhoz, hogy magabiztosabbá válj színházi menedzserként, hogy a Mozsár Műhely koncepcióját sikeresen tudd alakítani? Mit jelent színházi menedzserként a siker?

Megyeri Léna: A Mozsár művészeti vezetőjeként azt tanultam meg, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik előadás lesz sikeres. Éppen ezért nekem az a legfontosabb, hogy olyan ötleteket valósítsunk meg, amelyekben hiszünk, és amelyekért lelkesedünk; olyan emberekkel, akikkel szeretünk együtt dolgozni.

Melyek azok a váratlanul felbukkanó nehézségek és örömök, amelyekkel szembesültetek az indulás óta? Neked mi okozta a legtöbb fejfájást, izgalmat és örömöt? Melyik a legemlékezetesebb színházi pillanatod az eddigi működésetekből?

Megyeri Léna: Régi igazság a színházban, hogy bármi probléma is adódik, este 7 órára valahogy minden megoldódik és összeáll, úgyhogy kevés dolog miatt szoktam már ideges lenni. Izgulni akkor szoktam legjobban, amikor először látom színpadon a készülő előadást, és aztán amikor a nézők először látják. Napi szintű fejfájást pedig az okoz, hogy tele legyen a nézőtér – ez nagyon kemény munka, és sosem lehet hátradőlni. Nem tudok egyetlen legemlékezetesebb pillanatot kiemelni, de nagyon szeretem az előadások előtti izgatott várakozást, és még jobban a jól sikerült előadások utáni euforikus hangulatot. A legutóbbi Beszélő leveleken például, amelyet még meg tudtunk tartani a járvány miatti bezárás előtt, csodálatos energiák gyűltek össze, még két napig „lebegtem” utána. Erre az érzésre sokszor gondolok vissza most, a színházmentes időszakban.  

Külön szívügyed a Beszélő levelek c. produkció, amelynek az ötletgazdája és a szerkesztője is vagy. Milyen felfedezéseket tettél egy-egy új produkció előkészítése során, mennyit tanultál az általad felkutatott szövegekből? Melyik volt a kedvenc leveled? 

Megyeri Léna: Rengeteget tanulok ezekből a szövegekből,

Több mint harminc előadást ért már meg a sorozat, ezalatt többszáz levelet olvastak fel a fellépőink, úgyhogy nagyon nehéz kedvenceket választanom. Az egyik mindenképpen W.A.Mozart 1777-es levele unokahúgához, amely Mozart számos vicces levele közül is minden bizonnyal az egyik legviccesebb, és amelyet Vecsei H. Miklós olvasott fel igen szellemesen az egyik előadáson. 

A sorozatszerűség jellemzi a Mozsár Műhely repertoárját, hiszen a Beszélő levelek mellett több résszel jelentkezett a Kortalan kortárs és az Orlai Produkcióval közös Élet.történetek.hu. Terveztek-e folytatást ezeknek a sorozatoknak?

Megyeri Léna: A Beszélő levelek négy évadon van túl, és még mindig teltházas minden előadás, szeretik a nézők, úgyhogy mindenképpen szeretnénk folytatni, amíg van rá érdeklődés. Az a jó ezekben a sorozatszerű produkciókban, hogy kitermelik a saját törzsközönségüket, akik visszatérnek akár minden alkalommal. A következő évadra egy újdonsággal is készülünk: terveink és reményeink szerint Bősze Ádám, aki többször lépett már fel nagy sikerrel a Mozsárban, elhozza hozzánk az egyik zenei ismeretterjesztő előadás-sorozatát. Azért is kedvelem ezeket a projekteket, mert jól illenek a „színház újragondolva” szlogenhez, amit a kezdetekkor választottunk. Szerintem jó, ha a mai fantasztikus kulturális sokszínűségben a színház kereteit és a nézők látókörét is tágítjuk egy kicsit. 

“Hál’ istennek nagyon szeretnek bennünket a nézők, és tudtunk fejlődni” – mondtad 2018-ban. Hogy látod a Mozsár Műhely útját, mi történt veletek azóta, hogy a tao is megszűnt?

Megyeri Léna: A tao és egyéb támogatások révén a Mozsár Műhelyre nagyjából évi 30 millió forintot tudott fordítani a működtető Független Színművészetért Alapítvány. Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy ne csak egy felismerhető profil nélküli befogadóhely legyünk. A működésünk első három évében produkciós pályázatot írtunk ki független alkotók számára, és a nyertes produkciók adták a repertoárunk gerincét. Ezen kívül voltak saját produkcióink és koprodukciós előadásaink, és mivel a tao-nak köszönhetően kiszámítható volt az anyagi hátterünk, valóban tudtunk fejlődni is.

A jelenlegi, negyedik évadunkra egy forint állami támogatást sem kaptunk (sem a működési-, sem a többlettámogatás-pályázaton nem részesültünk támogatásban), a tartalék forrásainkból indítottuk el az évadot. Ez azt jelentette, hogy tavaly nem tudtuk kiírni az említett produkciós pályázatunkat, pedig a működésünk egyik alapkövének tartottuk, hogy segítsük független produkciók létrejöttét, méghozzá ne csak infrastruktúrával, hanem anyagi támogatással is. És bár igyekeztünk, hogy a megmaradt saját- és koprodukciókból, valamint a vendégelőadásokból olyan repertoár álljon össze, ami hű a kezdetekkor kijelölt irányhoz, ebben a helyzetben éppen az innovációnak, a folyamatos építkezésnek jut nagyon kevés tér.

Hogy érinti a Mozsár Műhelyt az EMMI működési pályázatának eredménye? És mit gondolsz, milyen sors vár a függetlenekre, befogadóhelyekre?

Megyeri Léna: A működési pályázaton a tavalyi évhez hasonlóan idén sem részesültünk támogatásban, a tao-t pótolni hivatott többlettámogatásból pedig 5 millió forintot kaptunk, ami a korábbi tao-nk kb. 15%-a. A tao megszüntetése előtti években nem adtunk be működési pályázatot, hiszen a működésünk fedezete biztosított volt. A pályázati rendszer új belépőjeként nem indultunk jó esélyekkel az eleve súlyosan forráshiányos területen.

A kuratórium indoklása, amely a Revizoron jelent meg, hangsúlyozza a befogadóhelyek megerősítésének fontosságát, ám a valóságban ez az egyik leginkább alulfinanszírozott kategória, ami az egész független terület lehetőségeit beszűkíti. A független szférára jellemző folyamatos bizonytalanság, a küzdelem a túlélésért mentálisan is hatalmas teher, ami nem kedvez a kreativitásnak és az innovációnak. Természetesen most is sok a tehetséges alkotó és a remek produkció, de ha belegondolunk, milyen pezsgő, izgalmas és ígéretes volt a független szféra 11 éve, amikor az előadó-művészeti törvény még viszonylagos stabilitást biztosított a területnek, és ehhez képest milyen most, akkor eléggé világosan látszik, hogy milyen hatása van a konstans kivéreztetésnek.

A színházak alapvető közönségét a 40 év feletti nők adják, de ti szerettétek volna bevonzani a fiatalokat és minél több saját produkciót bemutatni. Sikerült-e elindulni e cél felé? 

Megyeri Léna: A közönség összetétele természetesen nagyban függ az adott produkciótól és a fellépőktől, és vannak olyan előadásaink, amelyekkel meg tudtuk szólítani a fiatalabb korosztályt is. Az elmúlt két évben drámapedagógiai programunk is volt Füsi Anna vezetésével, amelyről nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a fiataloktól. Kis színházként azonban nincs könnyű dolgunk a népszerű, bejáratott helyek és a sok ingyenes lehetőség mellett. A saját produkcióink kezdettől fogva túlsúlyban voltak a befogadott előadásokkal szemben, amelyeket csak akkor építjük be a repertoárunkba, ha jól illeszkednek az általunk kigondolt és felépített művészi irányvonalhoz. 

Szlogenetek a  „színház újragondolva”…. Hogy ítéled meg, mennyiben lesz szükség újragondolásra, hogy befolyásolja majd a terveiteket a járvány okozta helyzet és az anyagiak?

Megyeri Léna: A terveinket leginkább az anyagi helyzetünk befolyásolja, a járvány már csak egy pici plusz nehezítés ehhez, ami még bizonytalanabbá teszi a jövőt. A következő évadra egyelőre egyetlen „hagyományos” bemutatót tudtunk tervezni, de ezt az egyet már nagyon várom: egy fiatal skót szerző, Kieran Hurley Mouthpiece, vagyis Szócső című kétszemélyes drámájáról van szó. A premiert októberre tervezzük, és még korábban, szeptemberben lesz egy befogadott előadásunk: egy fiatal, pályakezdő alkotócsapat állítja színpadra John Osborne Dühöngő ifjúságának újrafordított változatát Nézz vissza haraggal címmel. Ezen kívül visszük tovább a fent említett sorozatszerű előadásokat, hogy bemutatók hiányában is folyamatosan tudjunk újdonsággal szolgálni a nézőinknek az évad folyamán.

Mi az, amit te biztosan magaddal viszel majd ebből a vírus sújtotta időszakból?

Megyeri Léna: Hogy van élet a színházon túl is.

Színház Online