Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 22., szombat
    banner_bigBanner3

    “A rezdülés most már jóval többet jelent számomra” – Interjú Mester Dáviddal, a Vígszínház zeneszerző-karmesterével

    2022. január 3., hétfő 06:31

    Csatádi Gábor ezúttal a Vígszínház zeneszerzőjével, karmesterével, Mester Dáviddal beszélgetett. Szóba kerültek az eltévesztett végszók, a szakkifejezésekkel eleinte nehezebben ismerkedő zeneakadémista első próbái, a Presser Gábortól eltanult fortélyok, a zenész vs. színész közötti eltérés és azonosság, a zenész, aki nem érti a színházat, és az, hogy miképpen tudja ezt vele megszerettetni egy Vígszínházban dolgozó karmester-zeneszerző kollégája, aki nemsokára zongoraművész diplomájával lesz gazdagabb…

    A PÓTSZÉKFOGLALÓ INTERJÚJÁBÓL:

    A rezdülésről mi jut elsőre az eszedbe?

    Erről a másodpercnek az a tört része jut az eszembe, amikor a színész rosszul adja a végszót, és nekem egy pillanat alatt döntenem kell: megvárjam-e vagy sem? Azt, hogy ő korrigál, vagy vegyem figyelembe az előadás ritmusát, hogy az ne sérüljön. Mostanra, úgy érzem, eljutottam oda a társulat minden tagjával szemben, hogy tudok dönteni, a két eshetőség közül, melyik fog nagyobb valószínűséggel bekövetkezni.

     El szokták fogadni a döntésed?

    Van, amikor fel sem tűnik nekik. Ez igazából akkor nehéz és embert próbáló döntés, amikor nem szólóban kísérek, hanem egy zenekarért felelek mint karmester, és ők mégsem akarnak elindulni, mert azt gondolják: rossz a döntésem – de jólesik, mikor szünetben egy asszisztens vagy egy rendező odajön: “Szép mentés!” Ezekben a helyzetekben csak az segít, hogy az évek alatt összecsiszolódtunk.

    A Zeneakadémia ajtaján rendszeresen ki- és belépve mint hallgató gondoltál-e arra, hogy esetleg attól az épülettő̋l nem messze, itt a Vígszínházban leszel először korrepetitor, majd egyre nagyobb felelősséggel felruházott stábtag?

    A Vígszínházzal való első találkozáskor semmiképp. Ez ötödikes koromban egy kötelező színházlátogatás alkalmával volt. Sőt, még akkor sem gondoltam, hogy engem érdekelni fog majd a színház ilyen értelemben is – amikor alkalmazott zeneszerzés szakon a Színműn,  Zsámbéki Gábor kurzusa keretében a próbafolyamatokról tanultunk. Vagy mikor kötelezően írnom kellett egy dalt Ember Márknak.

    Emlékszel arra a fordulópontra, amikortól ez változott, és elkezdett érdekelni a színházcsinálás értelmében is a színház?

    Ennek az érdeklődésnek a hőfoka bennem folyamatosan nőttön-nőtt, de engem első̋sorban mégis a zene érdekelt. Egy zenés darabban kezdtem el először dolgozni. Odáig énekeseket kísértem, az igaz, de amikor egy színészt kell kísérned, aki “semmit nem úgy csinál”, mint egy énekes, egy zenész vagy épphogy másképp csinálja – ez nekem nagyon sokáig nem is ment, nem éreztem őket. Presser Pici bácsi mutatta meg, hogyan is kell, hogy csináljam. Ezt követően aztán elkezdett minden érdekelni, főleg a produkcióra való felkészülések. Amikor az első próbafolyamatomat kellett megcsinálnom a nulláról, emlékszem, abból eleinte semmit nem értettem. Egyáltalán: a fogalmakat sem értettem, meg kellett szoknom a folyamatokat, lépéseket, azt, hogy ez az egész hogyan építkezik, hogyan épül egymásra. Felújító, beugró próba, olvasó, visszaolvasó, díszletállító próba vagy zenejavító. Ebben az egészben az a szép tulajdonképpen, hogy azoknak a zenészeknek, akikkel dolgozom, akiket ide hívok, most már ugyanezt kell átadnom. Látom bennük az akkori önmagamat.

    Kiket hívsz mostanában?

    Szerencsém, hogy azokat hívhatom, akiket csak szeretnék. Ez nagyon nagy szabadság, és ezért rettentően hálás is vagyok! Sok olyan előadás van, főleg nálunk, ahol nyílt színen kell játszani, ezért a zenészek esetében ez egy külön személyiségtípust is kíván olykor. Hiszen sok egyéb feladat is van amellett, hogy csak a hangszeren kell játszani – és ki kell mondani, erre nem mindenki képes. Egyszerre szeretek dzsessz és klasszikus zenészeket hívni, vegyíteni, hiszem, hogy egyik képes tanítani a másikat oda-vissza, és sokszor az egyik vagy épp a másik az, ami színházibb. Van olyan előadásunk, amelyikben egy dzsesszdobos és egy klasszikus ütős játszik felváltva, és bennem mindig az munkál, hogyan lehet e két játékstílust közelíteni egymáshoz. Igyekszem a színházon kívüli életükre is gondolni, és bízom benne, hogy a szövődő barátságok által inspiratív munkakapcsolatok is kialakulhatnak.

    A zeneszerzésból vagy az előre “megrendelt” zenei produkciók levezényléséből van-e mostanában több számodra?

    Olyan zeneszerzésre, amely semmilyen módon nem köthető a színházhoz, filmhez, egészen a pandémiáig nem volt időm a diplomám óta, tehát 2017-20 között. Az első hullám alatt volt a MÜPA-nak az a versenye, amire írtam, és amin nyertem is két kategóriában. Ez egyben visszarántás is volt számomra a koncerttermi zeneszerzéshez, persze az egyik opera volt, ami valahol egy kicsit színház is. Annak a bemutatójára, amely 2024-ben lesz majd, elképesztően várok már. Dolgozhattam még két produkció erejéig táncszínházi munkákban, ahol kortárs tánc, ill. balettzenét kellett írnom, valamint jelenleg is van két készülő produkció. Szeptember elején volt a Szerelmek városa bemutatója, melynek ugyan nem én írtam a zenéjét, ám hangszerelhettem. A rezdülés most már jóval többet jelent számomra, mintsem csak a kamarazenélésben átélhetőt, most már a színházban a kollégáimmal való együtt rezdülni tudást is jelenti.

    Hogy megy a koncertterem és a színpad közti egyensúly megtalálása?

    Ha klasszikus zongorista is igyekszem lenni, s hogy kamarazenész is szeretnék lenni, maradni – most leszek igazából zongoraművész, ha megkapom jövőre a mester diplomámat. Ám ez a “kamarazenélés” a színészekkel másfajta, mégis ez a két minőség számomra ugyanazon a szinten helyezkedik el.

     …ám lehet, hogy azt a felfokozott impulzustöbbletet, amit a színészekkel “kamarazenélve” átélsz, átélhetsz, azt lehet, hogy egy kamarazenei koncerten – lett légyen a legvájtfülűbb a közönséged – talán nem élnéd meg, avagy jóval ritkábban, nem?

    Ezt nem tudom! Színházban már, úgy érzem, nem izgulok, viszont ha koncertezem, akár ha csak kamarakoncerten is, az számomra két infarktust jelent minimum. Itt, ezeknél a zenéknél, amelyeket én írok vagy akárcsak hangszerelek, sosem ér “meglepetés, viszont ha Stravinszkyt vagy Bachot játszom, akkor az irántuk érzett tisztelet miatt, a “hogyan csinálhatnám én ezt jól?!” – hiszen ők világrendekkel nagyobb emberek, mint én érzése tölt el. A saját zenémmel, vezényleteimmel, hangszereléseimmel kapcsolatban valamiért nem érzem ezt a drukkot, nem tudom.

    Mert talán azt érzed, hogy családon belül, a sajátjaid között vagy, nem?

    Igen, talán megoszlik a felelősség… Izgulni csak a színészekért, a zenészeimért a színházban, és a partnereimért szoktam, ha kamarázom. Persze szeretném leküzdeni, jó lenne a kamarazenélés  vagy a szóló zongorázás terepén sem izgulni. 2016 óta a színház és a színházi zeneszerzés lett a hazai terep. Szeretném azt a biztonságot, amit a színházban megtaláltam, átvinni a kamarazenélő/szólista énembe is.

    Milyennek érzed ezt a biztonságot?

    Ez a biztonság, bár nagyon nagy felelősséggel is jár, hisz képviselned kell a zenészeket, abból a visszaérkező szeretetből sugárzik, ami azokból az emberekből árad, akiket ide hívtál dolgozni, és akik időközben összebarátkoztak az itteni színészekkel, alkotókkal, a műszakkal. Olyan ez a biztonság, hogy érzed, ez a feléd áramló szeretet exponenciálisan növekszik irányodban azoktól a zenészektől, akikkel itt egy állandó társulatot igyekszünk kialakítani, és aztán a zenészek a tánckarral és a színészekkel már egy olyan hármas egységet jelentenek, ami aztán tényleg biztonságot tud adni. Talán mindezeken túl az is adhatja még a biztonságérzetemet, hogy színházszerető zenészeket “nevelhetek” ezekből a muzsikusokból. Olyanokból, akik előtte még sohasem játszottak, vagy keveset jártak színházban, de fogékonyak rá! Valahogy ezt a biztonságot azáltal képesek árasztani rám, hogy az az energia, amit beléjük fektetek, visszatalál hozzám.

    Szerinted miért fontos, hogy egy zenész színházszerető legyen?

    Hiszek abban, ha már szereti a színházat, akkor a következő lépcsőfok az lesz, hogy érti is majd a színházat.

    Van egyfajta idegenkedés a klasszikus zenészben a színház iránt?

    Jelenleg hetvennégy zenészt foglalkoztatunk, közülük  tizennégy dzsesszzenész. Először sokukban van, még a dzsesszesekben is. A klasszikus zenészek arra vannak kondicionálva, én is arra voltam, hogy majd elmennek egy zenekarba, vagy szólistának, ahol majd kitesznek eléjük egy kottát, és ők azt eljátsszák tökéletesen egy karmesterrel. Na most, azon túl, hogy itt egy próba alatt minimum tizenháromszor írjuk át a kottákat, hogy nincs, vagy talán soha nem is lesz majd végleges partitúra… hogy minden előadás más, minden este más és más – hisz ez közel nem annyira kiszámítható, mint mikor elmész valahova, és eljátszol egy Mozart szimfóniát. Aminek persze épp úgy vannak kiszámíthatatlan részei. Ha azt mondom, hogy innen most kihúzunk két ütemet, és innen oda ugrunk, akkor van, aki erre nyitott, ám van, akinek ez megterhelő. Van, aki szeretné mindezt meg is érteni, de van, aki mindezt csak elfogadja. Amikor már színházszerető és –értő lesz a zenész, akkor már teljesen más lelkülettel tud a színésszel együtt játszani, és akkor már egészen másfajta hangot kezd húzni, fújni, vagy ütni a hangszerén! – érezhető a különbség, ahogy az is, ahogy az első próbától a bemutatóig hogyan érnek össze ezekben az emberekben a biológiai és egyéb ritmusok. Mindennek pedig szem- és fültanújának lenni – azon túl, hogy egy próbafolyamat mennyi stresszel jár – végeredményben valami egészen csodálatos! Amikor egy előadásban például nem vagyok velük, csak a zenéjét írtam, mint Az öreg hölgy látogatásában is (ami külön kihívás számukra, mivel fejből játsszák az előadást) – na ott, akkor, abban mutatkozik meg, hogy ők értik-e a színészeket, ismerik-e őket, és mit reagálnak egy esetlegesen félremondott végszóra, vagy egy nem flottul összejött színpadi változásra? Képes egy dinamikát átállítani magában, mert hallja, hogy más történik a színpadon! Hát az idáig való eljutás, eljuttatás az, ami engem boldogsággal képes eltölteni – és amikor már vissza is kérdez: nem lenne-e jobb, ha…? akkor értem meg, hogy tényleg lehet sikeres az a “misszióm”, hogy színházszerető és –értő zenészeket vagyok képes formálni. Ezek a zenészek nagyon nagy szeretettel és nyitottsággal érkeznek minden este a Szent István körútra. A színház falain belül pedig egytől egyig igazán megbecsült művészekké válnak. Ha sikerül velük elhitetnem, hogy fontos részei minden egyes produkciónak – márpedig azok -, és végigvezetni őket mindazon, amin én magam is átmentem hat éve, amikor idekerültem, akkor én boldog vagyok, és azt hiszem, elértem a célomat!

    Szerkesztette: Csatádi Gábor

    Forrás: pótszékfoglaló.hu

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka