Zentán született. 4 évig Újvidéken tanult színészetet, utána Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltötte a következő 5 évét, Horváth Csaba fizikai színházi koreográfus-rendező osztályában.

A színészet áll hozzá legközelebb, de mint mondja, ez egy állapot – itt tart most. A közösen megalkotott munkát szereti és nagyon is kötődik helyekhez.

Szóba kerül egy csoportos időkapszula, de a Dekameron és sok más is, ami egy korábbi, még a karantén előtt készült interjúból kimaradt. Mivel sok dolog megváltozott a helyzet miatt, úgy döntöttünk a virtuális térben találkozunk.

Az interjút a megbeszélthez képest egy kicsit később kezdtük el, mert azt írtad, hogy pakolásztál.

Igen, időként elkezdem a bútorokat húzgálni, mert a változástól jobban érzem magam. 

Ez általában is igaz, vagy csak most, hogy otthon vagy? 

Ez már az interjú, igaz? (nevet) Ezt régebben is csináltam. Otthon Zentán, a szobám akkora, mint ez az egész lakás, ott az ágyam már mindenhol volt, mire megtaláltam a legjobb helyet, csak ugye jelenleg nem alhatok benne. (nevet) Most, hogy be vagyok zárva, a lakáson belül tudok változásokat csinálni. Szóval a válaszom igen. Illetve amióta a karantén tart, kb. harminc növény lett a lakásban. A kaktusznak például most jöttek ki a virágai. Tudod milyen jó érzés? 

De nem csak amiatt nem mentél haza Zentára, mert locsolnod kell a növényeket. 

Nem tudok hazamenni, le van zárva a határ, amióta befejeztem a próbákat. Csak munkavégzés céljából lehet egy-egy ötven kilométeres sávon belül utazni. Nagyon hirtelen történt az egész, ráadásul szakdolgozatot kellett írnom, így nem igazán tudtam átgondolni a dolgokat. Azóta itt vagyok, de befejeztem a szakdogát és nemsokára a védés jön. 

Mire van több időd, most mit csinálsz? 

Az első két hétben nem voltam topon. Amint beindult az interneten a versmondás, a közvetített előadások hada, sokáig azt gondoltam, hogy nekem most nem ez kell. Nem azok ellen beszélek, akik ezt csinálják, sőt! Rengeteg impulzust kaptunk állandóan a világból, ez most megszűnt, emiatt törekszünk arra, hogy megosszunk magunkból dolgokat, amik művészi értékkel bírnak. Ha ezekre érkezik visszajelzés, már megérte dolgozni rajta. Gondolkodtam én is, hogy táncolnom kellene, vagy verset, mesét mondanom. Vagy mit csináljak? Aztán rájöttem, ez egy rossz helyzet és nem kell úgy tennem, mintha jó vagy természetes lenne – ez nem az önmegvalósítás csodálatos korszaka. Ez egy bezárt, rossz szituáció, amiben, ha kitűzök célokat – és ki is kell – talán könnyebben jutok ki belőle. De ez természetesen egyénfüggő. Mindenki úgy dolgozza fel ezt a helyzetet, ahogy tudja és szeretné. Én attól, hogy nem jön belőlem ilyen keretek között az alkotás vágya, nem akarom magam emészteni, hogy nem vagyok művész. Ha azt találom ki, hogy ma jógázom, de valamiért nem jutok oda és nem csinálom meg, elkezd bűntudatom lenni. Ezt nem szabadna, hiszen így is teher van rajtunk, aminek a végén ülsz egy lakásban és duzzogsz, hogy mit nem csinálsz meg. 

A karantén helyzet rád milyen hatással van szakmailag? Hogy lehet tervezni?

Elmaradt a bemutatóm – a Trafóban lett volna a Csönd című rendezésem, két előadás, amiben játszottam és egy, amit koreografáltam volna. Összesen négy, ami átkerül jövőre, de hogy milyen időintervallumban, azt senki nem tudja. Az egyik munkám Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban lesz, amit nyáron kezdünk el, hogy szeptemberre kész legyünk. Ők is szeretnék csinálni, én is, de csúsztatjuk, mert máshogy lehetetlen, mindenki próbálja az évadot menteni. Számomra azonban az a nehezebb kérdés, hogy lehet, hogy kinyitnak a színházak szeptemberben és meg lehet tervezni/átszervezni egy évadot, de ki fog beülni egymás mellé a nézőtéren? Ezt nem tudjuk. Teltház egy ideig biztosan nem lesz, erre nem lehet apellálni. 

Egyébként mennyire vagy tervező típus? Aki tudja mit csinál fél vagy egy év múlva, vagy akár csak holnapután?

Ez most nem a válasz, de elmesélem: most a karantén alatt a barátaimmal kitaláltuk, hogy mindenki csináljon egy videó időkapszulát. Öt év múlva kinyitjuk. Én még nem jutottam a végére, mert fogalmam sincs mit tegyek bele. Nem vagyok tervezős – kicsit talán. Ebben a szakmában, hogy lehet? (nevet) Az idei évadban voltak ötleteim, amik mellé utólag befészkelődött több olyan munka, amire nem számítottam. Azt szeretem tudni, hogy mettől-meddig lehet tervezni, hogy ezeken a határokon belül tudjak gondolkodni. A családban sok olyan esemény volt, amin nem tudtam részt venni, pedig fontos lett volna nekik és nekem is, de rászerveztek egy előadást. Ez persze nem új, egy próba is csúszhat pár órát, ezek napi szintű nehézségek ebben a szakmában. Máshol is.

Ösztönös, temperamentumos személyiségnek ismertelek meg. Jól érzem vagy… 

Általánosságban ez a dinamikám. Amit kapok, azt valahogy elnyelem. Talán ez rossz kifejezés. Múltkor egy lány lekiabált a boltban – rossz napja volt, kellett valaki, akin levezeti. Amikor kijöttem, felszabadult voltam. Bent csak álltam és hagytam, hogy kiadja mindazt, ami benne volt. Utána eszembe jutott: vissza kellett volna kiabálnom? Lehet, jól esett volna, pláne most a bezártságban, én is tele vagyok feszültséggel, de nem ez jött ösztönösen. Inkább azt mondtam neki – magamban – hogy „Gyere, add ki!”. Remélem azért otthon elgondolkodott rajta, hogy leüvöltött egy idegent. Talán majd én is ki fogom ezt adni magamból egyszer. Vajon hol? (nevet)

Jól kezeled az embereket? Türelmes, toleráns vagy? 

Általában türelmes vagyok. A Yerma(rendezése az Ódry Színpadon – a szerk.) alatt volt, hogy késtek a színészek – olyankor kell a figyelmeztetés: legközelebb kérlek ne, de ott az osztálytársaimmal szemben voltam ilyen, ez más munkában, más helyen nem tudom, hogy alakulna. Van, hogy kijön belőlem, de akkor is higgadtan. Időnként szépen tudok veszekedni. Mindig arra gondolok: a másik miért lehet dühös, mi történik vele? Ezekben a helyzetekben tehát próbálok így gondolkodni, más esetekben viszont nem vagyok annyira toleráns. Amikor táncolunk és a partneremnek el kell kapnia egy ugrásban, de nem teszi, hirtelen tudok dühös lenni. Meggondolatlanul. Míg, ha kintről nézném, feltenném a kérdést: lehet, hogy csak rossz napja van vagy én rontok el valamit? Érdekes, hogy van egy másfajta figyelem. 

Amikor próbáltatok, színész voltál vagy inkább te mondtad meg, hogy mit és hogy csináljunk?

A mi osztályunkban ez mindig változó. 

Milyen volt, amikor az osztálytársaidat rendezted? Hogyan működtél te és hogyan működtetek együtt? 

Amikor a Szabadbant csináltuk (a Bartók színháza című előadás egyik koreográfiája- a szerk.) az első tétellel egyedül előre dolgoztam, a zene hallgatása és az improvizáció segítségét használva. Ifj. Balázs Elemérrel (az előadás zongoristája – a szerk.) a kottát tanulmányozva leírtam az ütemek leszámolásának rendszerét. Ahogy haladtunk, egyre nehezebben lehetett követni a számolás menetét. Mintha Bartók egy dobókockával döntötte volna el, mikor milyen ütemmutatóval kezdi az írást. Egyszerűen nem értettem. Újra leültem Elemérrel, aki egy idő után azt mondta, hagyjam abba a matekot és a dallamot figyeljem. Megmutatom majd a füzetet, amiben számoltunk… (fogja a fejét) Ennél a résznél nagyon sok improvizáció maradt, Gyulai-Zékány Istvánt biztattam, hogy adjon ki hangokat is, bármit, ami jön. Amit kihoz a gesztus, a mozdulat belőle, azt tolja ki a térbe! Ez lehet, hogy az én kezem alatt történik, de mégis az övé és ezért szabad. Jobban érzem ezt a fajta közös munkát. Persze ez is specifikus, mert az eksztázis élményét együtt kerestük, ami végül a csapat egyéni szabadságából alakult ki. 

Már érintettük a kérdést, de az öt év alatt mit tanultál az osztálytársaidtól?

(Nevet) Ki kell mondanom, mert kikívánkozik belőlem: türelmet – egymással szemben. Ez a szak nagyon sok lehetőséget rejt magában és ugyanennyi buktatót is. Hétfőn alá-, kedden fölérendelt viszonyokat szült. De azt is megtanultuk, mindegy milyen viszonyrendszer uralkodik az osztályon belül, ha este mondjuk Yermát játszanak, alatta-utána nem magamra vagyok büszke, hanem a csapatmunkára, ami közös érdem.

Ez volt az első rendezésed, majd a Bartók színházából a Szabadban c. zongoradarabra készítettél koreográfiát, egy etűdöt. Ezután következett volna a már említett Csönd. Hogy érzed, belerázódtál a rendezésbe? 

Harmadév végén kezdtünk hozzá a Yermához, negyedikben mutattuk be, miközben a Mester és Margaritán dolgoztunk Horváth Csabával, utána pedig Péterrel (Nagy Péter István, az osztály egyik növendéke – a szerk.) következett az Octopus. Az utolsó év elején jött a Szabadban és az egész Bartók-est, majd elkezdődött a Csönd próbafolyamata. De ha százat rendeznék, az se lenne elég tapasztalat, ennek nincs limitje. Talán jobb lesz a kommunikáció, az instrukció, a pontosság, a megérzés, a megismerés, de ezek örökké tanulandó dolgok. Erről szól a szakdolgozatom is. A témája a fizikai szak előnyei és buktatói. Kicsit nehéz is most erről beszélni, mert ugye jelen pillanatban közel két hónapja távol vagyok az iskolától. A kiindulópontom, hogy a képzés megteremti-e az új, multifunkcionális művészt, aki mindenhez ért, avagy a sokrétűség miatt elveszik a csiga központja. 

Horváth Csabával, az osztályfőnökötökkel való munkát hogyan kell elképzelni? Mit fogalmaztál meg végül a fenti kérdésfelvetés kapcsán? 

A Horváth Csaba-féle metódus nagyon hosszú folyamat. Akad benne több órás improvizáció is, miközben meg van szabva, kik vannak bent, hány szabály uralkodik a térben. Amikor a szíved és az agyad már azt mondja Elég!, mégis elkapsz egy szabadság- és boldogságérzetet, menni akarsz a többiekkel, majd az osztályfőnök azt mondja, Újra!. Mindened tiltakozik, de eluralkodik rajtad a vágy, ami fel akar menni a színpadra. Ha lent ülsz és csak nézed, ott akarsz lenni, amikor viszont fent vagy, elkezd birtokolni a zene, a csapat(-), a dinamika. Ennek kapcsán beszéltem egy előadásról, majd a koreográfiáról a szakdolgozatomban, és a számomra meghatározó, Vadas Tamarával (táncos, koreográfus – a szerk.) töltött fél évről. Arra jöttem rá – ami az írás alatt is cél volt -, hogy én a jövő évadban koreografálok, rendezek és játszani is fogok. Örülök, hogy nem egy székben ülök. Ha jól tudom beosztani a figyelmem, láthatom magamat és másokat kívülről és belülről is, még ha lehetetlen is ezeket tökéletesen szétválasztani. 

És mindezen tapasztalatok és megfigyelések mellett is, tudod magadról azt mondani, hogy inkább vagy színész, mint rendező vagy koreográfus? 

Amihez a legjobban értek, amiben a legmagabiztosabb vagyok, az a színjáték, a játék, hiszen ezt tanultam négy évig Újvidéken, a Művészeti Akadémián. Ez áll hozzám a legközelebb, majd a tánc, amit ennél a szaknál már nem lehet mindig egyértelműen elválasztani. A rendezés és a koreografálás követeli meg leginkább, hogy meghatározd önmagad, a gondolataidat, a célodat – és amiben egyébként a legnagyobb szabadságot lehet megtalálni. 

És a Csönd? Beszélnél kicsit róla? 

A hovatartozás, a vajdasági lét – ahonnan jövök, a háború, ami harminc éve volt és tíz évig tartott, számomra folyamatos kérdés. Érdekel, hogy milyen lenyomatot okoz az ott élőkben, míg én, aki ebbe beleszülettem, milyen batyut viszek a hátamon, anélkül, hogy tudnám. A felére nem emlékszem, mi történt, csak néhány dologra: bombázásra, a bunkerra az óvoda alatt. A Terék Anna által írt szöveg beszélgetések, vitatkozások, szemléletmódok lenyomata, történet egy családról. Tisztogatások, elhurcolt emberek, az emlékek és a fájdalom feldolgozása, de mindez csak része az előadásnak. 

A Yerma és a Csönd kapcsán: kapcsolatok és kontextus. Van számodra bármelyiknek prioritása? 

A Csöndnél is, hasonlóan a Yermához, a kapcsolatokon van a hangsúly, az egyénen. Ez a szöveg magja, emellett van egy erős „körítés”, ami meghatározza az egész létet. A Yermánál van egy falu, ahol elvárás, hogy teljesítsd be, amire születtél. A Csönd máshogy, mást követel, de a hatalom nyomása uralkodik itt is. A hatalmat értem akár egy asszonysereg nyomásának, akár egy háborúba történő kötelező bevonulásnak. 

Keresztkérdés, amit a legelején tettem volna fel, ha nem terelődik azonnal másra a szó, de nem úszod meg. Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat ugyanis olyan helyszíneken készítettük volna, amik az elmúlt öt évben valamiért meghatározóak voltak életetekben. Az interjú bár a veszélyhelyzet kihirdetése után született, hol találkoznánk most, ha nem a négy fal közé lennél/lennénk bezárva? Hol ülnénk, vagy állnánk? 

Mivel jó idő van, kint ülnénk a Csendestársban, mert ott a park, amit talán a legjobban szeretek Budapesten. Illetve bocsánat, ez csak a második. Az első a Fiumei úti sírkert. Néha oda is kigurulok a biciklimmel. De a Károlyi-kertbe rendszeresen megyek, mert ugyan a belvárosban van, de hatalmas a csönd és nincsenek sokan. Leülsz és élsz. 

Zenta, Újvidék, Budapest. Mennyire kötődsz helyekhez? 

Kötődöm. Újvidéken négy évig éltem, nagyon szerettem az embereket, a hangulatot, még az illatokat, a szagokat is, amit árasztott magából. Budapesten, a Szkénében A nagy füzetet (Horváth Csaba rendezése – a szerk.) láttam először, utána egy évig akárhányszor elmentem mellette, mindig eszembe jutott, hogy itt voltam akkor. De amióta a Kohlhaasban játszottam ott (Hegymegi Máté rendezése – a szerk.), azóta az. A helyszín marad, a kötődés változik. 

Most, a bezárt helyzetből, mint központból, hogyan látod a dolgokat? 

Azt hiszem, túlságosan sokfelé figyelünk, ráadásul egyszerre. Nagyon sokat rohanunk a dolgaink után, nem érjük utol magunkat, egyik próbából esünk a másikba, a harmadikba, közben szakdolgozat és konzultáció. Emellett rengeteg időt töltünk a telefonunkon információ-befogadással, amit egy újabb adag után újra és újra el is felejtünk. Most kényszerítve vagyunk a lassításra, hogy levegőt tudjunk venni. Egyik osztálytársam mondta, hogy „a színházak nem azzal lesznek elfoglalva, hogy a végzősök közül kiket hívjanak, hanem hogy fenn tudjanak maradni.” Ilyen szempontból most ötödév végén, hogy egynél több lábon állok, pozitívabban gondolok magamra – kreatívabban talán így tudok részesülni az egészből. 

Hol alkotnál most a legszívesebben? 

Most itt, Budapesten. De néha haza is vágyom: Újvidék, Szabadka, Zenta. Egyelőre még független szeretnék lenni. Kell a szabadság kilenc év egyetem után, kell venni egy nagy levegőt. 

Ha holnaptól újra kiengednének mindenkit az utcára, hova vezetne az első az utad? 

Elmennék Zentára. A barátommal voltunk sétálni, aki egyszer csak azt mondta, hogy most addig megyünk, míg ott nem leszünk a Zeneiskola előtt, ahol Zentán lakom. Szíven ütött a mondat, mert elhittem hirtelen, hogy varázsütésre, mint Narniában, egy szekrényen át haza tudok érni. 

Az interjú közlése előtt oldottak a korlátozásokon, így Nórával utólag beszélgettünk még egy-két dologról a megváltozott helyzet kapcsán. 

A múltkori a zárókérdésnél elmeséltél egy kis történetet Zentával kapcsolatban. Milyen volt hazamenni és onnan visszatekinteni erre az elmúlt időszakra? Milyen volt újra érezni a teret és a távolságot?

Mikor kiderült, hogy a diplomavédésünk az online térben lesz, már nem tudott tovább érdekelni a karantén-nem karantén helyzet. Öten mentünk haza egy autóval. A határt áthaladva mindenki tapsolt és nevetett. Zenta előtt kapcsolgattam a rádiót, hogy méltó zenei aláfestéssel guruljunk be a városba. Nem sokat voltam odahaza, de a szekrényből kibújva megleptem az öcsémet, megöleltem a nagyszüleimet és nevettem a szüleimmel. Azóta vissza is jöttem Pestre, megvédtem a dolgozatot, ünnepeltem az osztállyal és befejeztem az egyetemet. Ez, bárhonnan nézem, hihetetlen számomra. 

Az interjút FARKAS KRISTÓF készítette.