Nevezték már európai moziarcnak, csehovi színésznőnek, titokzatosnak, kifürkészhetetlennek. Nagy-Kálózy Eszter színészetének lényegi eleme a lelki rezdülések eszköztelen megmutatása. Az elmúlt hónapok főleg a színház területén mozgatták meg a kreativitását, egy streamelt Csehov, és Mayenburg bemutatóval. Hamarosan a rivaldafénytől visszavonult Greta Garbo szerepére készül a Rózsavölgyiben. 

– Milyen pozitívumokat vagy képes kihozni a nem tudni meddig tartó kényszerpihenőből?

– Ez egy embert próbáló időszak, de rákényszerít, hogy elgondolkozzam azon, mihez kezdhetnék színház nélkül. Naponta foglalkoztat. Mert ha nincs színház, elvonási tüneteid lesznek.

– Férjeddel, Rudolf Péterrel mondhatni úttörői vagytok az „otthoni” színháznak, a saját nappalitokból közvetített kétszereplős Örökké fogd a kezem előadással, Csehov és színésznő felesége, Olga Knyipper levelezéseiből. 

– Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója-rendezője találta ezt a darabot, szerintem ő már akkor érezte, hogy a színházaknak hosszabb távra kell berendezkednie a vírus okozta válság miatt. Carol Rocamora darabja a két művész leveleiből született. Benne van minden küzdelem, ami színházzá varázsolja. Küzdelem egymásért, önmagukért, a házasságukért, harc a betegséggel. Sűrű, tele érzelmekkel, és helyzetekkel, bár csak egy kanapé a díszletünk. Tamás már akkor azt tervezte, hogyha vissza is tér minden a megszokott kerékvágásba, ezt az előadást online is folytatja. Mint azóta kiderült, sokan vásárolnak jegyet vidékről és külföldről is. Vannak, akik nem tudnak Pestre utazni egy-egy előadásért, de így, ilyen formában számukra is elérhetővé válik a későbbiekben is.

-Technikailag milyen újdonságot jelentett számodra a „távmozizás”?

-Az Örökké fogd a kezem kiváló anyag volt arra, hogy kipróbáljuk hogyan működik a streamelés, közel hozza és intimmé tudja varázsolni a színházat. Technikailag lényegében olyan, mint a film. Végig közeliben lenni… Komoly koncentrációt követel. Amikor filmet forgatunk, és felveszünk egy jelenetet, az általában pár perc. Persze többször megismételjük, de közte mindig van egy szusszanásnyi lazítás. Itt semmi. Nagy a felelősség. A műfajból adódóan leginkább a kamera irányába játszunk , ami a harmadik szem, a néző szeme.

– Humor, fájdalom, szenvedély, intrikák, színháztörténeti kuriózumok tarkítják Csehov és Olga kapcsolatát, rövid házasságát. Művészházaspárként miben ismertetek a saját párkapcsolati és szakmai viszonyotokra?

– Mindenben. Úgy látszik, nincs új a nap alatt. A marcangoló önvád, a folyamatos magunk megkérdőjelezése, az önbizalomhiány, az örök elégedetlenség, és ehhez még a mindennapok harcai. Rettentően fontos, hogy a másik milyennek lát minket. Azon kívül, hogy szeret, milyen művésznek tart. Nekem nagyon fontos, hogy Péter elfogultságával együtt elfogulatlanul elmondja a véleményét egy-egy szerepemmel kapcsolatban. Akkor is, ha éppen fáj.

– A nagy Csehov hősnők eddig elkerültek a pályádon. Van ezen a téren hiányérzeted?

– A pályám elején megtaláltak ezek a szerepek, játszottam Nyinát, Ányát, játszottam a Leánykérést, a Jubileumot.Mindig is szerettem Csehovot. Játszottam Nyinát, Ányát. A Leánykérést, a Jubileumot. nem hiányérzet van bennem, egyszerűen tudom, hogy közöm van hozzájuk. Hiányoznak. Várom a találkozást ezekkel a szerepekkel. Irigykedve hallgatom, ha valahol Csehovot próbálnak. Az Örökké fogd a kezem óta még inkább vágyom rá, talán azért, mert még több közöm lett Csehovhoz, nemcsak az íróhoz, de az emberhez is. És, ahogy Sztanyiszlavszkij írta, ő egy zseni. Nem szerepeket ír, hanem sorsokat.

– Csehov komikus oldalát is közelállónak érzed magadhoz?

– A levelezéseikből kiderül, hogy néha megőrült Sztanyiszlavszkijtól. Amikor a Cseresznyéskertet kezdték próbálni, Sztanyiszlavszkij táviratozott Csehovnak, és azt írta, hogy ez a legygyönyörűbb darabja, és hogy végigzokogták az egészet. Erre Csehov kifakadt, hogy mi az hogy zokogtak, ez egy komédia. Jaltáról Moszkvába utazott a próbákra, mert egyáltalán nem bízott Sztanyiszlavszkijban. Mindig a helyzetek teszik komikussá a súlyos, filozofálgatós csehovi mondatokat. Mint ahogy az életben is néha a legnehezebb, legtragikusabb helyzetekben történik valami, amitől röhögnünk kell, ahelyett, hogy zokognánk. Vagy a kettő együtt. Ismerem ezeket az abszurd helyzeteket, velem is történt már ilyen. Csehovnál mindig, mindenki bajban van. Próbálnak életben, és “játékban” maradni.  

– A több mint húsz éve futó És Rómeó és Júliánál dőlt el, hogy Péterrel nem csak inspiráljátok egymást, de jól is működtök együtt? Sok színészházaspárt kimondottan zavarja, ha együtt kell játszani…

– A Hamvadó cigarettavégben szerepeltünk először együtt, majd pár hónapra rá kezdtük el próbálni az És Rómeó és Júliát. Most tavasszal lesz 21 éve, hogy bemutattuk, és még mindig játsszuk. Ha ez a kényszerpihenő nem lett volna, akkor idén már talán 450-edszer is lejátszottuk volna. Bűvös számok ezek, de persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy a mai napig imádom játszani, és ha nem lennének fizikai korlátaink az idő előre haladtával, akkor nagyon bírnám, ha öregen is csinálhatnánk. Meglátjuk. Londontól Isztambulon át Vilniusig külföldön is vendégszerepeltünk vele, mind nagy élmény volt.

Többször dolgoztunk rendező-színész felállásban is. Az első, amiben Péter rendezett engem, az Sopronban volt. A vágy villamosában játszottam Blanche Dubois-t. Rendezett a Mizantrópban, a Keleti pu.-ban, a Kossuthkifli című tv-sorozatban. Szeretem, hogy már az olvasópróbán végigelemzi a darabot, a szerepeket, már ott irányt ad a próbáknak. Nála nincs lötyögős rendelkezőpróba, hanem már az első pillanattól helyzeteket teremt, és mozgatja a szálakat. Minden másodpercet kitalál, tartalmat ad neki. Nem hagy bizonytalanságban. Szeret improvizálni, de olyankor is ad egy keretet, amiben már szabadon játszhatok. Van kapaszkodó. 

– Egy több sebből vérző helyzetben, az Eszenyi- ügy, a színházak bezárása idején lett Péter a Vígszínház igazgatója. Messzemenően pártoltad, hogy elvállalja, vagy azért voltak ellenérveid is?

– Féltettem, amikor belevágott, és változatlanul féltem őt. 

Nem mondom, hogy ez könnyű, de ha sikerül megvalósítania amiket szeretne, látható eredménye lesz a munkájának, és boldog embereket lát maga körül a társulatban, akkor majd azt tudom mondani, hogy megérte. Most ez a helyzet nem elsősorban a színházigazgatásról szól, hanem válságmenedzselésről, mindennap újra kell tervezni, nehéz előre gondolkodni. 

– A Vígszínház első streamelt bemutatójában te is oroszlánrészt vállaltál. A kő című Mayenburg darabban a nagymamától a fiatalasszonyig hatvan évet „jársz be” Németország és Európa történetében, amelyben továbböröklődnek a családi titkok, elhallgatások…

– Ilyen szerepekért jó színésznek lenni. Izgalmas lehetőség, miközben az sem mellékes, amiről szól. Mayenburg darabjának hasonló a témája, mint az 1945 című filmé, és segíthet az generációkon átívelő elhallgatott bűnök kibeszélésében. Fontos, hogy beszéljünk a múlt történéseiről, a gyávaságainkról, a hazugságainkról, az árulásainkról, mert különben nem tudunk továbblépni, újrakezdeni, és ugyanazokkal terheltségekkel küzdenek a későbbi generációk is. 80 éves vagyok, amikor először megjelenek a színpadon, majd visszaugrunk a múltba, a harmincas évekbe, és visszaváltozom 25 évessé. Majd leszek 30, 45, 53 éves is, és össze-vissza ugrálunk az időben a darab szerkezetének köszönhetően. Egy kalap, egy táska, egy szemüveg jelzi a különböző korokat. A próbafolyamat során megtanulom, ki is ez a nő igazán. Amikor megértem, akkor tudom hihetővé és hitelessé tenni az időben való ugrálást. Minden életszakasznak megvan a fő motívuma, amire a jelenetek épülnek.

– A Nemzeti Színházban voltál utoljára társulati tag. Valójában miért szerződtél el? Nem kaptál megfelelő szerepeket?

– Kaptam feladatokat, nagyon izgalmasakat. Nem ez volt a probléma. Az évek során kialakult egy rendszer, ahogyan a Nemzeti Színház működik, én pedig ebben nem találtam a helyemet. A feszültségek nőttek, és azt éreztem, hogy ez előbb-utóbb látszik majd rajtam a színpadon. Mert a mindennapok részévé vált.

Szabadúszóként kevesebb az esélye annak, hogy szembejön velem egy olyan szerep, ami arcul csap. Akár egy Csehov nőalak. 

-Felmerült, hogy az igazgatóváltással leszerződj a Vígbe?

– Igen, felvetődött, és gondolom, nemcsak bennünk, hiszen te is rákérdeztél. De ez egy nagyon érzékeny helyzet lenne. Annyira vigyáztunk egész pályafutásunk alatt, hogy megmaradjon a szuverenitásunk, hogy csakis, kizárólag magunk miatt értékeljenek minket. Hiába gondolom úgy, és élem meg, hogy én az egyik színész vagyok a sok közül a színházban, nekem az is fontos, hogy ezt mások is tudják. Az biztos, hogy a “Kő” próbafolyamatában nagyon jól éreztem magam. 

– Te is kiálltál az SZFE autonómiája mellett, tüntettél, együtt énekeltél a színésznőkkel az Ódryn. Hogyan érintenek a legújabb fejlemények, az Ódry Színpad megszűnése, a tanári gárda legjavának felmondása, az új egyetem „ feltöltése” a kormányoldalnak elkötelezett oktatókkal?

– Azon gondolkodom rengeteget, hogy mi lehetett volna, ha ez nem így zajlik. Mennyi energia, tehetség, ötlet, gondolat adódhatott volna össze, és lehetett volna egy olyan pillanat, amikor a szakmánk egységben, együttműködve dolgozik a jövőn. Most rengeteg a fájdalom, nagyon mélyen sebzett szakmánk lett. Tudom, hogy vannak előzmények, értek bizonyos indulatokat, de ahogyan ez most zajlott, azt hosszú évtizedekig nem fogjuk tudni kiheverni. Senki, aki a színház közelében dolgozik.

Az én korosztályom a magunk huszonévével nem tudott ennyit a világról, mint ők, hogyan is tudtunk volna, akkoriban az egy zárt világ volt számunkra. Éppen most olvasom a Scorpios a távolban című darabot, amelyben Churchill és Garbo találkoznak Onassis hajóján, Churchill a festésbe menekül a depressziója elől, Garbo pedig már rég otthagyta a filmezést, járja a világot, hol erre, hol arra. Churchill pedig a beszélgetéseikben folyamatosan győzködi őt, hogy térjen vissza a filmezéshez. Végül a következőket mondja: „ A művészet túléli a politikát, a művészet mindent túlél, a művészet az emberiségben megnyilvánuló nagyság. A művészet önmagában képes arra, hogy az emberiségnek megadja a testvériség reményét, még akkor is, ha ez egy illuzórikus remény.” Csak annyit tennék hozzá, hogy a művészet úgyis mindent megörökít.

– A Rózsavölgyi Szalonban tervezett Chuchill és Garbo a politikától és a rivaldafénytől visszavonult két nagy személyiség találkozása 1959- ben, Onassis hajóján. Mi a közös bennük a kölcsönös tiszteleten túl?

–Szól az gyerekkori fájdalmakról, szól a félelmeikről, a felelősségről, a megfelelési kényszerről, és arról, hogy ezek mind hogyan határozzák meg egy ember életét. Churchillnek állítólag alig volt kapcsolata a szüleivel, ő maga mondja, hogy a legjobb barátja, és a legkedvesebb ember az első húsz évében a dajkája volt. Garbonak pedig már 14 évesen abba kellett hagynia az iskolát, és dolgoznia kellett, mert az édesapja meghalt, és szükség volt az ő keresetére is. Nagyon szegények voltak. Churchill mindig, minden helyzetben tovább tudott lépni, számára nem volt akadály, soha nem tudott veszíteni. Garbo az első kudarc után hátat fordított a filmezésnek, és soha többé nem játszott el egyetlen szerepet sem. Amikor találkoznak a darabban, már mind a ketten túl vannak a nagy korszakon. Churchill már lemondott, és a depresszióját küzdi le folyamatosan azzal, hogy a festészetbe menekül. Garbo megkérdezi, hogy honnan tudja, mikor van kész egy kép, mire Churchill azt feleli, amikor már annyi fény van benne, hogy több fény már elhalványítaná a képet. Garbo megjegyzi, igen, érti, ő ezért hagyta abba a filmezést.  

– Karádytól Dietrichen át Garbóig megtalálnak a titokzatos, rejtőzködő dívák, mozi idolok. Mitől más ikonikus létező személyiségek megformálása, mint egy drámai szerep?

-Az emberekben él egy kép ezekről a nagy sztárokról, ma már ráadásul rákereshetnek az interneten, olvasgathatnak róluk, megnézhetik a fényképeiket. Ez a darab, de a Hamvadó cigarettavég is persze fikció, de a való élet ihlette. Azt hiszem, ennyire kell hasonlónak is lenni. Felkeltse az illúziót, elhihessék, hogy ő én vagyok, de aztán a harmadik másodperctől már a darabé legyen a főszerep. 

Elolvasom róluk, amit el kell ahhoz, hogy megismerjem őket, utána már a darab, a rendező határozza meg, hogy mit akar látni ezekből az emberekből. A dívát, a mögötte lévő törékeny embert, a színész és/vagy azt, aki az öltözőben ül, miután levette a jelmezét, és lemosta a sminkjét. Kicsit elkezdek velük élni, és vannak pillanatok, gesztusok, amiket tudatosan építek be, de vannak olyan dolgok, amiket az ösztönöm súg. Amikor Garbo a kudarcáról beszél, engem is megérint, hiszen ezen a pályán midannyian élünk meg olyan pillanatokat, amikor elfutnánk, elrohannák, magunk mögött hagyva mindent.

– Mit tekintesz szakmai kudarcodnak?

– Voltak előadások, szerepek, ahol bizonyára nem értettem meg valamit és tudod “úgy “ maradt. Hiába próbálkoztam előadásról előadásra, hogy megszülessen, nem sikerült. Ezek kudarcok, de feldolgozhatók, ha vannak újabb lehetőségek, és vannak sikerek is. Meg kell tanulni feldolgozni. Ez sem jön egyből.

Ez is én voltam, akkor ott tartottam, ennyit tudtam, és rengeteget tanultam belőle. Ma is hibázom, de már nem úgy. Másképp.  

– Szakító helyzetet is megéltél? Előfordult, hogy ott akartad hagyni a pályát?

-Az egyik ilyen általam “kudarcosnak” ítélt előadás időszakában volt, hogy elmentem egy évre a Pázmányra, angol szakra, hogy legyen valami civil foglalkozásom is, ha a színészet mégsem menne, hogy ne legyek kiszolgáltatott. Attól mindig is rettegtem. Ennyire éreztem akkor súlyosnak a helyzetet. Jó pár éve a pályán voltam, sok sikeres előadással és filmmel a hátam mögött, mégis nehéz volt feldolgozni. 

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Színház Online