KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 16., szombat

    “A színház engem közelebb visz az emberek megértéséhez” – Interjú Nagy Péter Istvánnal

    2020. május 21., csütörtök 06:00

    Gyerekkorában filmrendező szeretett volna lenni, pszichológiát tanult, de végül a színház felé fordult és örül, hogy ez így történt.

    Soltis Lajos Színház és Celldömölk életének szerves része, legutóbb a Trafóban láthattuk Éhség című rendezését. Állítása szerint sokkal előbb tudott szép képeket komponálni, mint történetet mesélni. Elsősorban rendezőnek vallja magát, de színészkedik, koreografál és dobol is, az pedig, hogy mindig a lehető legjobban akarja megcsinálni az előadást, szerinte „evidens”.  

    Nagy Péter István

    Szóba kerülnek a barna szivacsok és Pina Bausch, de az elvégzett szak összetettsége, a fizikalitás és a formai kísérletezés is, miközben Weöres Sándor és David Lynch neve is elhangzik. 

    Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük volna, amik az elmúlt öt évben valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó hallgatók életében. Az interjú viszont már a veszélyhelyzet kihirdetése után született. 

    Hol találkoznánk most, ha nem a négy fal közé lennél/lennénk bezárva? Hol ülnénk, vagy állnánk? 

    Valahol másik négy fal között. Mondjuk a Hevesiben vagy az Ódryn. A Hevesi volt a termünk három éven keresztül, tele vannak a falak a munka emlékeivel. Aztán a következő másfél évben az Ódry volt ilyen. Olyan otthon feelingje van számomra mindkét térnek. 

    Ehhez képest hol vagy most jelenleg? Dolgozol virtuálisan akár előkészítés szintjén, vagy inkább pihensz?  

    Most adtam le a szakdogám, közben készítem elő a jövő évadot, segítek felvételiztetni. Nagyon szeretnék végre hazamenni a családomhoz, lassan talán az is összejön.  

    Március elején mutatta be új rendezésed a Trafó, Éhség címmel, majd egy nappal a korlátozó intézkedések hatályba lépte előtt Székesfehérváron, a Pelikán Fészekben volt látható. Hogy érzed, jót tesz az előadásnak a kényszerpihenő vagy épp hogy most kellett volna tovább és tovább?  

    Szerencsések vagyunk, hogy be tudtuk mutatni. Hosszú és intenzív próbaidőszak volt, aminek a maga összetettségében igazán csak a végén láttuk az eredményeit. Egyrészt állati nehéz lélektani anyag, ami eredetileg nem is színpadra íródott, másrészt nagyon technika igényes formát választottunk, ami hosszú hetekig csak korlátozottan állt rendelkezésünkre. Elképzelni sem tudom, mekkora törés lett volna mondjuk főpróbahéten berekeszteni a munkát. Minden együttérzésem azoké, akik így jártak. De nekünk sem lesz egyszerű feladat felvenni a fonalat. Három előadást tudtunk lejátszani, az utolsó kifejezetten jól sikerült: a színészek megérkeztek, felszabadultak, el tudták engedni a formát. Jó lett volna ezt rendszeresíteni.  

    Éhség / Fotó: Éder Vera

    Mennyire érzed késznek egy-egy rendezésed, mennyit változik egyelőadás a későbbiek során?  

    Alapvetően nyughatatlan vagyok, és sokszor szétszedek és újra összerakok jeleneteket a bemutató után is. Egyrészt érdekel, hogy lehet még mélyebbre menni, másrészt ez ébren tartja a színészeket is. A legszélsőségesebben talán a Szentivánéjinél (William Shakespeare, Szentivánéji álom-rendezése a Soltis Lajos Színházban – a szerk.) kísérleteztem ilyesmivel. Annak az előadásnak annyira szabad formavilága van, hogy bizonyos részeit folyton újra lehet konstruálni, amivel élünk is. Ettől lényegében minden előadás más, mint az előző volt.  

    Mégis, perfekcionista vagy inkább kísérletező típusnak tartod magad? Vagy ez munkafüggő?  

    Nem hiszem, hogy ezek egymást kizáró kategóriák. Nem nagyon tudok séma alapúan rendezni, szóval mindig újra ki kell keverni az adott formát, ami az anyagból következik. De a saját jogán is fontos számomra a kísérletezés, szeretek nagyon különböző alapanyagokat választani, mert ezek is új formákat hívnak. Az meg, hogy mindig a lehető legjobban akarjam megcsinálni az előadást, valahogy evidens. 

    Mind a magán, mind a színházi életed szerves részét képezi Celldömölk és az ottani Soltis Lajos Színház. Beszélnél erről egy kicsit, hogy hogyan kapcsolódsz a társulathoz és a városhoz? 

    Gyerekkoromban filmrendező akartam lenni, de hát Celldömölk a vidék legszéle, a legtöbben csak arról ismerik, hogy megáll ott a vonat. Viszont valamiért működik a városban egy színház, mi meg a világra kíváncsi fiatalokként odakeveredtünk. Lényegében az a generáció, akikkel együtt kezdtem, az utánunk jövők és néhány nagyöreg alkotják a mostani társulatot. Nagyon jó érzés része lenni ennek. Nem is tudok sok olyan alkotóközösséget mondani, akik ilyen hosszan kitartottak egymás mellett, miközben folyamatosan készek újra és újra rácsodálkozni a munkájukra, tanulni akarnak, valami frisset csinálni és mindent együtt, közös erőből, önállóan, mindenkitől függetlenül. Valódi sziget.  

    Honnan inspirálódtok? Vagy ún. labormunka folyik, ezért is különlegesek ezek az előadások?  

    Fiatal, tehetséges rendezőket hívunk, akik fogékonyak az itteni munkára. Ennek a legfontosabb jellemzője a közösségi, szinte kommunális együttlét egy-egy próbafolyamat során. Ennek elég nagy a felhajtóereje, és akik idejönnek rendezni, azokat általában meg is ihleti az itteni munkaklíma, szóval az inspiráció valójában öngerjesztő, meg több irányú és nyitott is egyszerre. 

    Octopus / Fotó: Éder Vera

    Celldömölk után elvégezted az ELTE pszichológia BA szakát. Az itt szerzett tudásodat és tapasztalataidat biztos vagyok benne, hogy felhasználod az alkotás során. De rendezőként vagy inkább színészként?  

    A Színműn szerintem ugyanannak a dolognak egy másik aspektusával foglalkozom. Végül is mindkét terület az ember megértésére fókuszál, csak más igényekkel közelít. A színház engem közelebb visz ehhez. Akkor hagytam abba a pszichológiát, amikor azt éreztem, hogy nem csökkenti tovább ezt a bizonyos a távolságot, (ezt) a másik megértése felé vezető utat. De közben meg elég aktívan használom az ott megszerzett tudást, csak sokszor naiv módon, például tök alap emberi kommunikációban, vagy problémamegoldásban. De ezeken túl is sok haszna van a pszichológiának az elemzésben, vagy mondjuk a színészvezetésben, meg úgy egyáltalán a másik, vagy épp saját magam megértésében. “

    A szak elvégzése után részt vettél a Nemzeti Színház rendezőgyakornoki képzésén.  

    Illetve az ELTE után még elkezdtem a mesterképzést a BME-n és egy egész hétig jártam is oda, de azt már valójában nem gondoltam túl komolyan. Ahogy felvettek a Nemzetibe, abbahagytam és próbáltam teljesen a színházra fókuszálni. Érdekes két év volt. Egyrészt valami formálisabb képzésre számítottam, ami egyáltalán nem jött be, másrészt rengeteg gyakorlati lehetőséget kaptam, amire viszont nem voltam felkészülve. Mélyvíz volt, de hát ezt a szakmát főleg a gyakorlatból tanulja meg az ember. Operavizsgát, felolvasó színházat, koncerteket, különféle esteket kellett rendezni. Tábori workshopokat tartottam Kaposváron, közben Celldömölkön is rendeztem. Intenzív időszak volt, a vége felé mégis azt éreztem, hiányoznak az alapok, szóval utána evidensen jött a rendező szak.  

    Alapok kapcsán színházelméleti alapokra, mint pl. színészvezetési metodikákra gondolsz?  

    Igen. Persze van, amit megtanultam könyvekből, de hiányzott a szisztematikus képzés. 

    Ha nem veszel részt a Nemzeti Színház képzésén, akkor is jelentkeztél volna a Színműre?  

    Akkor valószínűleg befejezem a mesterképzést a BME-n és pszichológus leszek. De örülök, hogy nem így történt. 

    Beszéltünk kicsit arról, hogy miként válik el a pszichológia és a színház. És mennyire válik el számodra a fizikalitás a színháztól, ha egyáltalán lehet ilyen? 

    Nem is tud elválni, a szerves része, akkor is, ha valami rádiójátékról van szó, hiszen a hangnak is vannak fizikai paraméterei. Ez most talán cinikusan hangzott, valójában úgy értettem, hogy minden megközelíthető ezen keresztül. Akkor is, ha a mozgás nem tűnik koreográfiának. Akkor is beszélhetünk testtartásról, tónusról, gesztusokról, természetes mozdulatokról. 

    Cinóber hadművelet / Fotó: Büki László

    Mint Horváth Csaba-növendék, mit gondolsz, a mozgás/fizikalitás olyan dolgokat tud megszólaltatni/felfedni, amit a prózai színház nem, vagy a kettő nem is válik el ilyen élesen?  

    Számomra ez a szak egy komplex szemléletmódot adott a színházi alkotómunkához, amiben a mozgás a kompozíció kiindulópontja is lehet, meg valami esztétikai cél is. Ezt elsősorban az dönti el, hogy az alapanyag, mit kíván. Mondjuk, pusztán dekorációnak biztos nem használnám, annál sokkal mélyebb jelentéseket képes sűríteni. Ahogy én szeretek dolgozni, abban kevéssé válik el a szöveg és a mozgás, vagy a zene használata, de ezek egymást kiegészítő csatornák és alapvetően egy választott esztétikát szolgálnak. Az a jó, ha egy irányba mutatnak, kommunikálnak egymással, de nem pont ugyanazt mondják. Ebben az értelemben kiegészítik egymást. De nem kell mindig mindent működtetni. Ha úgy alakul, nem használok fizikai formát, mert úgy, ahogy néha tartalmasabb nem kimondani egy szót, egy mozdulatot sem kell mindenáron megtenni. A nem-mozdulásnak is lehet fontos szerepe, és ez kitarthat egy egész előadáson keresztül is.  

    Mikor illusztráció számodra a mozgás és mikor bír jelentéstöbblettel?  

    Ahhoz, hogy egy gesztus valóban megtörténjen a színpadon, jó, ha megidéz valami valóságosat. Ha a kettő között nem elég intenzív a kapcsolat, az könnyen lehet illusztráció. De ez nem valami matematikai törvényszerűség. Táncelőadásokban például gyakran látok olyat, amit nem tudok egyértelműen dekódolni, mégis erős hatással van rám, azt se hívnám illusztrációnak. 

    Az Éhségben nagy szerepet kap a vizualitás (vetítés, rendezhető tér). Ez filmes behatásként értelmezhető vagy egyszerűen ismét csak több síkon igyekszel megfogalmazni más és más rétegeket?  

    A vizualitás mindig nagyon érdekelt, kezdetben talán nem is volt más, ami fontosabb lett volna. Sokkal előbb tudtam szép képeket komponálni, mint történetet mesélni. Persze sokféleképp lehet szervezni a színpadi eseményeket, rám például korán hatni kezdtek azok a filmek, amik non-lineáris narratívát követnek, például Alain Resnais vagy David Lynch filmjei. Ezek olyan érzést keltettek bennem, hogy iszonyúan szabadon lehet alkotni, ha elvetjük a történet központi szerepét. Aztán persze szembesültem vele, hogy attól, hogy ők másképp szerkesztenek, a sztori és a gondolat akkor is tűpontosan ott kell legyen a háttérben, ez alól nincs esztétikai kibúvó. Azt már említettem, hogy gyerekkoromban filmrendező akartam lenni. A Caligula(rendezése a Vörösmarty Színházban- a szerk.),Mielőtt meghaltál(rendezése a Soltis Lajos Színházban- a szerk.), vagy legutóbb az Éhség kapcsán valószínűleg azért is kezdtem a színpadi élőfilmmel kísérletezni, mert a film még mindig nagyon érdekel.  

    Rendeznél filmet?  

    Szeretnék, igen. Vannak is ötleteim, de egy film elkészítése hosszú és bonyolult folyamat. És nehéz is. Nem úgy nehéz, mint megfesteni egy képet, hanem mint mondjuk a szénbányászat. (nevet

    Rendezéseidnek szerves részét képezi a vizualitás, legyen az okos/takarékos, mint a Cinóber-hadművelet a Soltis Lajos Színházban vagy megszerkesztett, mint az Éhség. Hogy érzed, a totális színház vagy a „szegényszínház” van rád nagyobb hatással? Mennyire indulsz ki a testből és mennyire a térből, amiben a test elhelyezkedik/létezik?

    A cél legtöbbször a totális színház volna, de általában a körülmények baromi szegényesek. Ez mondjuk sokszor hív elő kreatív megoldásokat, és élvezem is ezt az agytornát. De ettől még persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a színpadon a színész áll középen, szóval a rendező legfontosabb feladata szerintem mindig a színésszel való intenzív munka. Ha a színész pontosan mozog egy kompozícióban, a tér lehet üres is, a néző fejében akkor is telített lesz. Ha jó ritmusban mozdul meg, zenei lesz a létezése, akkor is, ha csönd van.  

    Szentivánéji álom / Fotó: Büki László

    Az előbb említett két előadás esetében is Devich Botond a látványtervező (utóbbiban Vincze Alina mint operatőrt is muszáj megemlíteni), ezen kívül Sándor Júlia dramaturg most már szinte állandó alkotótársad. Szeretsz a megszokott emberekkel dolgozni, akikkel egy hullámhosszon gondolkodtok, vagy velük pont, hogy kiegészítitek egymást? Lehet, hogy esetleg egy másik anyag elővételekor nem őket keresnéd meg?  

    Ha ennyit dolgozol együtt ugyanazokkal az emberekkel, egy idő után félszavakból is értitek egymást, a közös történet meg arra is motivál, hogy mindig új és más típusú kihívásokat keressünk. De persze, mindannyian dolgozunk másokkal is, mert az meg tök új impulzusokat jelent emberileg meg művészileg is. A nehéz része leginkább a tervezés, hogy ki mikor ér rá.  

    Van, hogy egyikük keres meg egy ötlettel, darabbal, hogy mi lenne, ha ebbe együtt vágnánk bele?  

    Általában együtt keresünk anyagokat. Az Octopust(Octopus, avagy Szent György és a sárkány c. rendezése az Ódry Színpadon – a szerk.) például Juli hozta, Botondnak meg régi vágya Hermann Hessét csinálni közösen, egyszer biztos össze is jön. 

    Az Ódry Színpadon nagy sikerrel futó Octopus  „majdnem” rendszerváltás-történet. Mit gondolsz, egy előadásnak mennyire kell, hogy szerepe legyen a társadalmi felelősségvállalás? Vagy az általad egyik interjúban említett „színházi hártya” mint fogalom lenne a megoldás?  

    Ezt azt hiszem, A Cinóber hadművelet kapcsán mondtam. Ott speciel van egy ilyen hártya, de ezt nem gondolom univerzális receptnek. Ha egy előadás történetesen társadalmi visszásságokról akar beszélni, akkor tegye úgy, ahogy a választott formája szerint teheti. Én mondjuk a lapos kiszólogatásokat nem kedvelem, mert egyoldalúak, a társadalmi kérdések meg általában bonyolultak és nem szlogeneket igényelnek, hacsak nem a hergelés, vagy a tiltakozás a cél. De azért tiltakozni is lehet intelligensen. Az Octopusnál szerencsések voltunk, mert Weöres írt egy csodálatosan gazdag allegóriát egy vergődő társadalmi rendről, ami ijesztően hasonlóan működteti a mélyen ülő ócska reflexeit, mint a miénk. Részleteiben viszont annyira gazdag és hús-vér, hogy autonóm módon működtethető a világa, tehát a mintákat anélkül is felismerem, hogy átrángatnánk az anyagot a mába. Az Éhségnél megint más a helyzet. Ott létrehoztunk egy saját adaptációt, ami a narratívájában radikálisan egymás mellé pakolja a történeti és a mai világból vett mintákat. Ezáltal kinyit egy történelmi perspektívát is a mával kapcsolatban, aminek van egy lehetséges vetett árnyéka a mi jövőnkre nézve is. Viszont végig arra törekedtünk, hogy gondolkodni akarjunk, és ne címkézni, meg túl korán ítélkezni. 

    Mely rendezők voltak rád a legnagyobb hatással, nem feltétlenül csak az egyetemi évek alatt?   

    Marthaler, Castorf, Pina Bausch, Mnouchkine, Horváth, Zsótér, Ascher, Schilling, Bodó, Vidnyánszky… Nem tudom mindet felsorolni. 

    Már csak a fenti felsorolásból is látszik, hogy az egyetemi évek alatt több neves szakembertől tanulhattál. Mit tanultál az osztálytársaidtól? 

    Türelmet, lelkesedést, egyéni szemléletmódokat, sok mindent el lehetett lesni egymástól. Mondjuk utólag a nehéz pillanatok is megszépülnek, de alapvetően jó lesz visszaemlékezni erre az öt évre. 

    Mi volt a legemlékezetesebb munkád/munkátok? 

    Talán a Bakkhánsnők. Az egész csapat benne volt, és nekem is az volt az első előadásom az egyetemen.  

    Caligula / Fotó: Éder Vera

    Milyen volt az osztálytársaidat rendezni? Miben volt más, mint együtt játszani velük? Az öt év alatt a pozíciók váltakoztak folyamatosan vagy esetleg végig rendezői viszonyban álltál velük?  

    Nem, ez folyton változott. Na, ez például egy furcsa problémakör ezen a szakon. Attól, hogy cserélődnek a szerepek, mindig megváltozik a csoportdinamika, ami rettenetesen fárasztó. Könnyű játszmákba belekeveredni, ami könnyen megmérgezi a személyes kapcsolatokat is. Ezeken muszáj valahogy felülkerekedni, szerencsére valamikor a másodév folyamán erre mindenki rájött, onnantól kicsit könnyebb volt. 

    A tiétek egy „komplex”, mondhatni multifunkcionális szak. Mit gondolsz, miben más az, aki innen mint színész/rendező/koreográfus kerül ki azokhoz a hallgatókhoz képest, akik „csak” az egyik szakot végeznék el?  

    Itt tényleg mindenbe bele lehetett kóstolni, de mindenki másmilyen csomaggal búcsúzik el a szaktól. Ki kellett alakítani egyéni preferenciákat, különben négy szék közül a földre ültünk volna. Én például biztos nem tudnék elmenni innen akárhova táncolni, mert sokkal több időt feccöltem a rendezésbe. De ha valahol le kellene mozognom négyszer nyolcat, azért akkora bajban nem lennék. 

    Ha a későbbiekben felkérnének, hogy táncolj egy előadásban, elvállalnád? Vagy ahogy mondtad, kialakítottad a preferenciáidat és inkább azokra fókuszálsz?  

    Épp most mentem volna Csabához egy operába táncolni, hát ezt elkaszálta a vírus, de jövőre pótoljuk. Játszani is szívesen megyek, ha tényleg én kellek valakinek. Szeretem az előadói vonalat, és pihentető is olykor, hogy nem én felelek mindenért. 

    Most, hogy vége az egyetemi éveknek, mik a távlati terveid? Merre, kikkel szeretnél dolgozni?  

    A jövő évadot a Radnótiban kezdem, nagyon várom a munkát. Nagyszerű a hely és a csapat, a vezetőség felől pedig egyértelmű kíváncsiságot érzek, aminek nagyon örülök. Jövőre elkezdek tanítani is az induló prózai osztályban, ettől is be vagyok sózva, nagyon sok elképzelésem van. Szeretném, ha továbbra is tudnék olyan független produkciókat létrehozni, mint amilyen az Éhség volt, és nagyon szeretnék újra együtt dolgozni az Octopusos csapattal. Sajnos nem látom értelmét a társulat alapításnak, pedig ahhoz is lenne kedvem, de a mostani finanszírozási struktúra ilyesminek egyáltalán nem ágyaz meg. Szóval egyelőre projekt alapon gondolkodom, aztán meglátjuk. Tavaly elkezdtem koreográfusként együtt dolgozni ifj. Vidnyánszky Attilával, jövőre ezt is folytatjuk, és természetesen Celldömölkre is szeretnék visszatérni. Nagyon szívesen rendeznék újra operát, és van néhány alapötletem fizikai alapú előadásokhoz is. 

    Bakkhánsnők / Fotó: Mezey Gábor

    Keresztkérdés: hallhatunk valamikor dobolni? Illetve ha már itt tartunk, mondanál pár szót a zenével való kapcsolatodról?  

    Most épp nincs zenekarom, és úgy tűnik, a vírus miatt csendben és szomorúan el kellett búcsúznom mindkét előadástól, amiben zenéltem, szóval ez egyelőre számomra is kérdés. Jelenleg a legközelebbi kapcsolatom a zenével is a színházon keresztül van. Mondjuk, abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy egy-egy darabhoz fel tudok kérni nálam sokkal jobb zenészeket és zeneszerzőket, akikkel együtt hozunk létre valamit. Ilyenkor rengeteget tanulok tőlük, és ha úgy alakul, hogy kaphatóak egy kis jammelésre, az külön öröm. A legutóbb egész klassz kis utazás volt ez Dargay Marcellel, Csizmás Andrissal, Nagy Norbival, vagy azelőtt ifj. Balázs Elemérrel és a Soltisban a Gregorich testvérekkel. De a múltkor Krisztik Csabival is elkezdtünk valamit. Csinált egy alapot, én feldoboltam rá valamit, kábé félév alatt majdnem meg is született a szám. Hát igen, azért ebbe a történetbe jobban is beleállhatnék. 

    Lassan talán engednek a szigorításokon, de ha holnaptól újra kiengednének mindenkit az utcára, hova vezetne legelőször az utad?  

    Celldömölkre.  

    Utolsó kérdés: „Az élet a születéstől a halálig tartó folyamatos mozgás.” Mit gondolsz Platón kijelentéséről?  

    Van a barna szivacs nevű élőlény, ami az élete első felében mozog csak, aztán talál egy helyet, ahol megállapodik. Akkor felemészti a saját idegrendszerét és akkor többet már nem mozog, noha még mindig él. Ez kevésbé szimpatikus. Pina Bausch szerint táncoljunk, táncoljunk, különben már el is vesztünk. Szerintem neki lehet igaza.  

    Az interjút FAKRAS KRISTÓF készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -