KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 18., hétfő

    “A prózai színház éppúgy lételemem, mint az opera” – Interjú Nagy Viktorral

    2020. április 19., vasárnap 10:26

    Élete első és mindeddig utolsó színdarabjait 16 évesen írta. Zeneművészeti középiskolába, majd a Pécsi Zeneművészeti Főiskolára járt, mielőtt rendezőként diplomázott. Nagy Viktor rendező a közelmúltban Érdemes Művész kitüntetést kapott. A színház, a vizualitás és a zene viszonyáról, valamint arról kérdezte Bata Zsuzsanna, létezik-e demokratikus próbafolyamat.

    Először is, gratulálok az Érdemes Művész díjhoz. Hogyan ünnepelte ebben a kényszerből csendes időszakban? Ki volt volt az első, akivel megosztotta az örömhírt?

    Köszönöm szépen, természetesen nagyon csendesre sikeredett az ünneplés. Amikor megkaptam az értesítést, hogy a tervezett állami díjátadó elmarad, csak néhány közeli barátomnak mondtam el, milyen megtiszteltetés ért. Legelőször az édesanyámat hívtam fel, aki természetesen nagyon örült. Mielőtt életbe léptek a korlátozó intézkedések, úgy terveztem, nagy bulit csapunk: az Újszínház büfésével már meg is beszéltem, hogy főzünk az egész társulatnak egy jó kis marhalábszár pörköltet krumplival, ugyanezt terveztem Pécsett is, de ez egyelőre elmarad. Persze, ami késik nem múlik!

    Zeneművészeti középiskolába, majd Zeneművészeti Főiskolára járt. Miért, hogyan indult el mégis a színház felé? 

    Ez egy furcsa, talán megmagyarázhatatlan fordulat volt az életemben. Már a középiskolában erős vonzalmat éreztem a színház iránt. Tizenhat évesen darabokat írtam, amelyekben szerepet is vállaltam az osztálytársaimmal együtt és a rendező is én voltam. Kipróbáltam mindhárom területet, de akkor kezdtem el igazán jól érezni magamat, amikor a rendezői székben ültem. Élveztem, hogy egy darab színpadra állítása milyen különleges és összetett alkotási folyamat. Itt dőlt el a sorsom.

    Amint említi, saját színdarabokat rendezett a gimnáziumban. Soha nem gondolt arra, hogy drámaíróként is megmutassa magát a nagyközönségnek?

    Kamasz voltam, egyáltalán nem volt még saját hangom. Sokat olvastam és a kedvenc íróim, mint Beckett vagy Kafka, hatással voltak rám, afféle epigonként születtek bennem ezek az abszurd írások. Később Várkonyi Mátyással közösen egyszer írtunk egy musicalt: a Szép új világ című produkciót az Újvidéki Színház mutatta be, ez volt az egyetlen alkalom, amikor írtam rendezés helyett. A közelmúltban elgondolkodtam azon, hogy újra be kellene mutatni valamelyik színházban, mert az emberek elidegenedése miatt sajnos elég aktuális a témája.  Elárulom, hogy most, a hirtelen jött szabadidőmben ismét dolgozom egy szövegkönyvön, meglátjuk, mi lesz belőle. 

    A Színművészeti Főiskola zenés színházi rendező szakán tanult, Vámos László osztályában, ahová mindössze négyen jártak.  Kik voltak meghatározó hatással az Ön későbbi munkásságára?

    Nagyon sokan voltak! Az én életemben egy óriási ugrás volt ez, a főiskolás évek mélyen meghatározták a későbbi színházi látásmódomat, a művészethez, az emberekhez való viszonyomat. Rendkívül szerencsés vagyok, hiszen olyan tanáraim voltak, mint Osztovits Levente, Petrovics Emil, Lendvay Kamilló, Lengyel György és még hosszan sorolhatnám azok nevét, akiknek rengeteget köszönhetek, akiktől rengeteget tanultam. Akkorra már diplomás zenész voltam, mégis nagyon sok új dologra oktattak minket ezen a téren is. 

    Számtalan zenés darabot rendezett musicaltól operáig. Mi határozza meg, hogy milyen darabok rendezését vállalja el: jobban húz a szíve a zenés darabokhoz?

    Nem mondhatnám. Úgy alakult, hisz eleve a végzettségem is adta, hogy rengeteg zenei előadásra kaptam felkérést, de nekem a prózai színház éppúgy lételemem, mint az opera, sőt talán az előbbit jobban magaménak érzem. 

    Mindezek mellett a prózai rendezéseiben is az előadás fontos eleme a zene. Miért tartja ezt elengedhetetlennek?

    Azt gondolom, a színház összművészeti alkotás, ahol a látvány, a szöveg, és igen, a zene is együtt határozza meg az adott előadás hangulatát. Zene nélkül, süket csendben előadott darab is lehetséges, de ez tőlem idegen. Már a főiskolán, amikor a Philoktétészt rendeztem meg, jelen voltak dallamok, ezeket magam játszottam orgonán és sirályok vijjogása is része volt a produkciónak. 

    Én a szövegben is előbb hallom meg a dallamot, mint annak egyéb dimenzióit, az értelmét, számomra az akusztikai háttér éppoly fontos eleme a színházi előadásnak mint minden más. Ezek hatnak rám, és nem csak rám, hanem a nézőre is. Olyan ez, mint egy jó filmzene: nem is feltétlenül fogod fel, hogy szól, mégis befolyásolja a hangulatodat. A zene a szavakon túli racionalitás, ami segít megérteni olyan dolgokat is, amit másképpen kevésbé könnyen fogadnánk be. 

    Az Ön által rendezett előadásokat látványos színpadi megoldások, nagyszabású díszletek és jelmezek jellemzik. Vannak persze kivételek, mint például a 2000-ben Madách színház Stúdiószínpadán megrendezett Széchenyi. Ön szerint hogyan szolgálják az előadást ezek? Vannak állandó díszlet és jelmeztervezők , akikkel szívesen dolgozik?

    Ez érdekes, mert vonzódom az úgynevezett szegény színházhoz is, különösen a 60-as, 70-es években kialakult ennek az puritán színháznak a hagyománya, ami nekem kifejezetten tetszett, magam is használom néha eszközként az eszköztelenséget.  Azonban alapvetően jellemző rám a vizuálitás, ebben szeretek gondolkodni, és szeretek olyanokkal együtt alkotni, akik ugyanígy tudnak velem gondolkodni. Alapvetően hűséges típus vagyok, igyekszem ugyanazokkal a tervezőkkel dolgozni. Persze ez egy alkotó, kreatív kapcsolat, tehát időnként elfárad és ilyenkor váltani kell mindenki érdekében. Később aztán előfordul, hogy újra egymásra találunk.

    Rendezései során sokszor ötvözi a klasszikus színházi eszközöket a modern látványvilággal, ezek a kapcsolódások mégsem hatnak természetellenesen. Az 1988-ban bemutatott Doctor Herz során például lézertechnikát alkalmazott, az Újszínházban 2019-ben bemutatott Bizánc előadásában az egyik jelenetben televízió ad hírt az aktuális történésekről. Mi szokta inspirálni ezen a téren?

    A rendezői alkotótevékenységembe beleszólnak a világ aktuális technikai vívmányai. De ezeket az eszközöket mindig csak akkor használom, ha ennek funkciója is van, sohasem pusztán a látvány kedvéért. Ha képesek hozzátenni a mögöttes mondanivalóhoz, akkor szükségszerűnek tartom. Irtózom azonban attól, hogy ezt pusztán a hangulat vagy a látvány miatt használjam. 

    Ön mit gondol arról, mennyire lehet, kell demoktarikusnak lennie egy próbafolyamatnak?

    Egy próbafolyamat semmiképpen nem lehet demokratikus, ha egy rendezőnek nincs saját koncepciója arról, mit szeretne végeredményként látni, akkor megette a fene az egészet. Annak idején, ötven – hatvan évvel ezelőtt kísérleti színházak műhelyeiben létrejött néha a közös alkotási folyamat, de ezekben az esetekben nem hat hét, hanem egy év volt arra, hogy színpadra állítsanak egy produkciót és ezeknek az alkotó közösségeknek is megvoltak a kiemelkedő egyéniségei, a frontemberei. 

    Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a színész nem egy “übermarionette”! Lelke van, intellektusa, morális és esztétikai szemlélete, önálló látásmódja és ezzel harmóniában kell együtt dolgozni. Nem hiszek abban, hogy az erőszakból, agresszióból, megalázásból jó dolog születhet: ezekből csak görcsök és torzók jönnek létre.

    Nem hiszek az ordibálásban, bár a pályám során négyszer-ötször velem is előfordult, hogy kijöttem a sodromból, nem válogattam meg a mondanivalómat, nem csak színészekkel, igazgatókkal szemben is, de ez hiba volt, arra törekszem, hogy ilyesmi ne forduljon elő. A színház érzékeny folyamat, ahol a színész teste és lelke a próbafolyamat tárgya. Emellett egy rendező előre tudja, kik lesznek a darab szereplői kikkel fog együtt dolgozni, tudnia kell, hogy a kollégái mire képesek. Persze fordult már elő olyan, hogy valakit valakit kitettem a produkcióból, de nem aláztam  meg, megbeszéltük az igazgatóval, majd a szereplővel is, korrekt módon váltunk el egymástól. De általában, ha mint rendező, én felvállaltam őket, azt darabot, akkor végig is kell csinálni. Ádám Ottó azt mondta nekem valamikor: “Viktor, ha a próbafolyamat jó, akkor az előadás is jó.” A jó előadásba nem fér bele a másik megalázása.

    Kérdezett: Bata Zsuzsanna

    - Színházi pillanatok az Instagramon -