Oproiu Nicolette, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős magiszteri színész szakos hallgatója mesél színekről, absztrakt formákról,  mozgásról, önmagunkhoz visszacsatolásról – a csomagról, amellyel aztán helyt lehet állni. Turuczkai Kata harmadéves teatrológia szakos hallgató beszélgetett vele.

Nyolcadikosan azt nyilatkoztad egy helyi, Maros megyei hetilapnak, hogy amióta megtanultál beszélni, tudod, hogy színésznő szeretnél lenni. Azóta eltelt pár év. Volt, amikor meginogtál?

– Akkor sokkal biztosabb voltam az elhatározásomban. Az életem nagy részét kitöltötte, hogy szavalóversenyekre jártam, aztán jött a színjátszó kör (Kamaszok Ifjúsági Színtársulat. A szerk). Ott megnyílt a világ. Olyan közösség részévé váltam, amelyben önmagam lehettem. Felszabadító, hogy ki lehet állni a színpadra, lehetőség van énekelni, felolvasni a verseimet és az embereket ez érdekli. Akkoriban már írtam szabadversszerű dolgokat.

Az egyetemet viszont média szakon kezdted.

– Utólag visszagondolva nem nagyon voltam kész a színész osztályra. Nem vettek fel. Jelentkeztem médiára és teatrológia szakra, mindkettőre bejutottam és a médiát választottam. Nagyon szerettem. Jó társaság alakult ki, volt egy csomó kiszállásunk. Szeretem az olyan közösségeket, amelyeket nem a konkurencia, hanem az együttműködés dominál. Ezt ott sajátítottam el és viszem magammal tovább a mostani életembe.

Pesten is voltál egy rövid ideig, igaz?

– Első éves voltam, amikor  tavasszal felvételiztem a MOME-ra, design és művészetelmélet szakra. Bejutottam, úgy döntöttem, megpróbálom a budapesti életet. Két hónapot tartott, utána visszajöttem. Szerencsémre visszafogadtak médiára, nem kellett passziválnom.

 Hogy jutottál végül a színész osztályba?

– Jött egy kisebb projekt a régi színjátszó csoporttal. Illés Alexa, aki ma Pécsen színésznő, rendezte Elise Wilk Zöld Macskáját és megkérdezte,  szeretnék-e benne játszani. Főszerepet kaptam és teljesen belevetettem magam. Ismét felfedeztem a színház és az alkotás szeretetét. Ezután vettek fel, és elkezdődött a színis élet. Kicsit kemény volt, mert közben harmadéves voltam média szakon.

 2019-ben Erasmus ösztöndíjjal Litvániában töltöttél egy évet.

– Másodéven sok minden megkérdőjeleződött bennem. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom az Erasmust, szétnézek, mi van még a világon, amit a színházról tudni lehet. Meg úgy a világról en block. Az egyetem az az időszak, amikor a legtöbbet érdemes kísérletezni, és felfedezni, megkeresni a saját eszköztáradat. Megtalálni azt, ami neked működik, és aztán ezeket használni később. Mindig egy csomó mindent lehet tanulni, kiaknázni, kiszívni azt, ami nekem jó. Aztán ebből kialakítani egy csomagot, amellyel aztán helyt lehet állni bárhol.

 Sokat tanultál külföldön?

– Sikerült harmóniát vinnem az alkotói, színész énem és a civil énem együttlétezésébe. Egyszerre volt fontos, hogy alkotóként minél többet tanulhassak a személyes eszköztáram bővítéséről, mélyítéséről, ugyanakkor magánemberként is kapcsolódni tudjak az engem körülvevőkhöz. Az arany középút a legnehezebb. Az állandó szakmai tréning, meg általában véve a külföldön lét egyszerre tágította a határaim és serkentette a komfortzónámból való kilépést. Ugyanakkor arra ösztökélt, hogyan egy tudatosan megtartott központi erőt teremtsek magamban, amelyből aztán dolgozni és létezni lehet. Szükségem volt Litvániára, hogy visszataláljak a belső erőforrásaimhoz. 

 Mesélnél még kicsit erről az állapotról?

– Fontos, hogy színészként a legjobbat nyújtsam, beletegyem, ami éppen bennem van, a legjobb tudásom szerint formáljam az adott karaktert és viszonyuljak a munkafolyamathoz. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legyenek az embernek különböző útjai, módszerei arra, hogy visszataláljon saját magához. Amikor nekikezd egy próbafolyamatnak, előbb mindenképpen magához kapcsolódjon, csak aztán kifelé. Veszélyes szakma, könnyen ki tud billenteni az egyensúlyodból. Kell hogy legyenek kapaszkodók, mankók, amelyekhez mindig vissza lehet csatolni. Számomra ilyen például a jóga vagy a meditáció.

Vannak más eszközeid is erre?

– Szeretek festeni, jó eszköz arra, hogy felfedezzem, mi van bennem. Azt vizsgálom, milyen gondolatok cikáznak át a fejemen, és azt hogyan tudom integrálni. Általában színes dolgokat szoktam alkotni. Nekem az izgi, hogy a színeket hogyan kombinálom, hogy az érzésvilágomat hogyan tudom megfogalmazni minél absztraktabb formákban. Vissza tudok csatolni arra, hogy bennem mi van. Az írás is ilyen számomra. Ha valamit kiadok magamból, azáltal sokkal jobban megértem azt. Litvániában a mozgás millió formájával kísérleteztünk, jó volt felfedezni, hogy mi mindenre képes a testem, milyen mentális blokkokat lehet meglépni ezáltal. De talán a legfontosabb a természet, meg a természethez való kapcsolódás. Természetben lenni abszolút feltöltő élmény, mintha átmosná az agyam és megtisztulnék teljesen.

 Fontosnak tartod, hogy reflektáljon magára a színész?

– Elengedhetetlennek tartom, hogy tudja, mi történik benne, mire van szüksége az adott pillanatban éppen ahhoz, hogy a próbafolyamatban ellazuljon vagy erőt szerezzen, bátorítsa magát. Attól kezdve tud jól működni a színész, ha megtanul görcsök nélkül létezni. Kialakul egy olyan alapállapot, amelynek talaján elindulhat az alkotás. Nem azt mondom, hogy ellazítom magam, és onnan minden működik. Tudatosan kell hozzáállni a folyamathoz. 

 Honnan jött az ötlet a  Playing with ourselves című nemzetközi, online performanszodhoz?

– Hiánypótlási szándékkal keletkezett, hogy feldolgozzuk azokat a folyamatokat, amelyekben színészként vagy alkotóként gyakran lehet sérülni. Fontosnak tartottam, hogy merjünk beszélni mindenről, ami a színészi léthez hozzátartozik, viszont gyakran szégyen övezi őket, nem adunk hangot neki, mert nincs kultúrája az érzelmekről való kommunikációnak, érzelemkifejezésnek.

Hogyan zajlott a munkafolyamat?

– Elkezdtem interjúkat készíteni az ismerőseimmel, meg ismerősök ismerőseivel, az Erasmus alatt megismert vagány emberekkel, akik mindenféle alkotói múlttal rendelkeznek. Volt egy pályázati lehetőség a Studium Prospero Alapítványnál, és belevágtam. Életemben először csináltam ilyet, fogalmam sem volt, hogyan kell. De mint a hólabda: ahogy gördült, nőtt és növekedett. Most már mind, akik részt vettünk benne, azt a szót használjuk erre a projektre, hogy szerelemgyerek. Kicsit visszaadtuk annak a lehetőségét, hogy szabadnak érezhessük magukat, megélhessük a kreativitásunkat.

Melyik szereped állt hozzád a legközelebb az egyetem alatt?

– Nyina karaktere erőteljesen része volt az életemnek. Másodéven a Három nővérrel dolgoztunk, sajnáltam is, hogy nem a Sirályt. Nyina karaktere már akkor tetszett, amikor első éven megnéztem Keresztes Attila Sirály-rendezését a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Vonzott az a karakter. Elmentem Litvániába, és az egyetemen ott is épp Csehov volt az anyag. De akkor jött Nyina. Angolul játszhattam, élveztem, hogy nem csak társalgok ezen a nyelven. Kicsit olyan volt a vizsgánk, mint a Bábel torony. Voltak spanyol részek is, én Nyina monológját a negyedik felvonásban magyarul mondtam. Úgy gondolom, a karakterek által is sokat lehet tanulni önmagunkról, hozzátesznek a világképünkhöz, önmagunkról alkotott képünkhöz. Nyina például az önbizalmamhoz. Az akkori színészmesterség tanárnőmmel közösen alakítottunk ki egy szuverén, talpraesett nőt Nyina karaktere kapcsán. Aztán a pandémia alatt kíváncsiságból jelentkeztem egy bécsi képzésre, oda is Nyinát vittem, csak most egyedül csináltam. Viccből feltettem Youtube-ra, nagymamám azóta is emlegeti.

Az utolsó vizsgaelőadásotok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházában a Top Dogs volt, Urs Widmer darabja Sebestyén Aba rendezésében, amelynek fontos témája az önelfogadás, a görcsök feloldása. Azt hogyan élted meg?

– Érdekes próbafolyamat volt, befelé fókuszálhattam. Sikerült rájönnöm sok igazságra, választ adni a magamnak szegezett kérdésekre, tisztázni egy csomó mindent. Terápiás volt. Olyan karaktert kaptam, aki szöges ellentéte annak, aki én vagyok. Korábban általában alkatilag hozzám illő szerepeim voltak, akiknek könnyen megtaláltam a hangját, mert valamilyen szinten belőlem szólaltak meg. A naiv gyermeki oldalt közelítették meg: játszottam tinédzsert, kicsi gyereket. Ez a Widmer-karakter viszont karakán, abszolút kifelé él. Azt gondoltam, hol tudunk mi találkozni? Megtanultam, hogyan keressek eszközöket ahhoz, ami számomra idegen. Ki kell hogy alakuljon egyfajta rutin a szereppel való munkákkal kapcsolatban. Hogyan állok hozzá bizonyos szerepekhez, hol kezdek el keresni benne, mennyi energiát fektetek bele, mennyi az, ami elég. 

Melyik volt a kedvenc munkafolyamatod az egyetemen?

– Több is van. A Top Dogs abból a szempontból, hogy rákényszerített, úgy szervezzem az életem, ahogy egyébként lehet, hogy a mindennapokban nem tenném. Beosztani, mikor és mit és hogyan: hogyan alszom, hogyan étkezem stb. Megtanított nagyobb felelősséget vállalni magamért egy alkotó folyamatban. A másik kedvencem felolvasószínháznak indult, aztán nem az lett belőle, mert megtanultuk a szöveget. Lucy Thurber Scarcity drámájáról van szó. Albert Mária tanárnő hozta ezt az anyagot, Harsányi Zsolt rendezte. Néhányunkat kiválasztott az osztályból, én egy 6-7 éves kislány szerepét kaptam. Kísértetiesen hasonlított az én gyerekkoromhoz. Szép dolgok jöttek ki belőlem, és jó közösség alakult ki a próbafolyamat alatt. Pozitív élményként maradt meg.

Mik a terveid a jövőre nézve?

– Nyitottan állok a kérdéshez. Fontos, hogy meg tudjam őrizni önmagam. Szeretnék találni vagy akár létrehozni egy olyan közeget, amelyben ezt megtehetem. A szívem csücske a független színház. Rögös ez az út, nehéz elindulni rajta. Picit bánom, hogy pont Litvániában voltam, amikor itt volt Balázs Zoltán (a MME végzős magiszteri osztálya Félelemkeresők című előadásának rendezője. A szerk.). Vele szívesen dolgoztam volna. Szívesen játszanék a marosvásárhelyi Nemzetiben is. Színház mellett a másik nagy szerelmem az éneklés. Nyitott vagyok több műfaj felé, de a jazz áll hozzám a legközelebb. Úgyhogy, ha valaki elolvassa ezt az interjút, akinek épp kell egy énekes a bandájába, akkor nyugodtan keressen rám. 🙂

Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.