1993 után újra műsorra tűzte a kecskeméti színház a Légy jó mindhalálig c. darabot. Orth Péter neve mindkét szereposztásban feltűnik: gyerekként mint Nyilas Misik állt a színpadon, ezúttal pedig Török János bőrébe bújik. Mesélt gyerekszerelemről, nosztalgikus érzésekről és az új szerepről.

Csupán 9 éves volt, amikor a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét játszotta Kecskeméten. Rémlenek még szövegfoszlányok, koreográfiák, szereposztás?

Legfőképp zenei, érzelmi és érzéki emlékeim vannak. Kifejezetten emlékszem a fényekre, illatokra és érzésekre, amikor megtörtént bennem egy-egy dal. Élénken él bennem a Török Jánost alakító Nyári Zoltánnal közös jelenetem, ahogyan énekelte nekem a dalát. Ezt most én fogom énekelni.

Nagy gyerekszerelmek is kötődnek részemről ehhez a darabhoz: beleszerettem a koreográfusba, aki Nyári Zoltán kedvese volt az életben. A darabban pedig ugyebár Misi szerelmes Bellába, Bella viszont Török Jánosba. Talán mondanom sem kell ezek után, könnyedén el tudtam játszani, hogy féltékeny vagyok! Szerelmi vallomásom elküldtem levélben a koreográfus hölgynek, amit csak a premieren bonthatott fel, így nem kellett zavarban lennünk egymás előtt a további munka során. Ő a bemutató után elment, én pedig pár hónap múlva, azt hiszem, a szerepem miatt is, Bella kisasszonyba zúgtam bele. Sűrű és gazdag időszak volt.

Szintén határozott emlékképem van a kék, nézőtéri, kijáratot jelző lámpácskáról is, miközben énekelek a sötét rivaldának. Néha olyan érzést keltett bennem, mintha csak az a kis lámpa lenne velem ott, a távolban, míg én énekelek. Viccesnek találtam, mikor legközelebb játszottam itt, már felnőttként, hogy mennyivel közelebb került azóta az a lámpa.

Aztán persze előfordultak vicces helyzetek, amik ugyancsak elraktározódtak bennem: egyszer rossz szöveget énekeltem, összecseréltem a versszakokat, és volt, hogy rímet is kellett rögtönöznöm egy dalon belül, hogy kimentsem magam a kulimászból. A legfontosabb mégis az, hogy ennek az előadásnak az emlékei bátorítottak az érettségi környékén arra, hogy a pályaválasztáskor megpróbálkozzam a színészettel.

Gyerekszínészként hamar keresett lett, aztán egy jó időre eltávolodott a szakmától.

Hízelgő volt, hogy közös fellépésre invitálnak Vikidál Gyulával, a Twist Olivérre castingolhatok, Jakupcsek Gabriellával vezethetek műsort és még sorolhatnám. Éreztem azonban, hogy ezek a munkák teljes embert kívánnak és nagyon sok stressz jár velük, ezért úgy döntöttem, én inkább még gyerek szeretnék lenni. Azt is ösztönösen tudtam, sok a dolgom még az emberképzőben, mielőtt bevonulok a kulisszák közé mutogatni egy személyiséget, akiről nem tudok még eleget, és aki nem is élt még eleget. 

Nem szokványos, hogy egy kisiskolás ennyire tudatos legyen!

Abból a szempontból valóban tudatos voltam, hogy éreztem, számos megoldatlan dolog akad magamon a hétköznapi életemben. Úgy láttam, egyfajta bújkálás, egy biztonságos burokba való menekülés lenne, ha teljesen átadva magam a munkának, betábláznám teendőkkel az életemet ahelyett, hogy megélném a kinti világban azt, amit meg kell, és megharcolnám a szükséges csatákat magammal és az embertársaimmal. Persze, a hivatástudatom sem alakult még ki akkorra, úgyhogy feltettem magamnak a kérdést: miért dolgoznék ennyit gyerekként? Önmagam kipróbálása és jó buli volt egy bizonyos pontig, ugyanakkor leterhelt a szerepléssel járó nyomás, a rengeteg próba, mindemellett pedig még az iskolában is helyt kellett állnom. Nem jutott időm arra, hogy gyerek legyek. Nem esett tehát nehezemre elengedni ezt az utat, és azóta nagyon örülök, hogy így történt. Viszont 17-18 évesen, amikor elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább, remekül jött, hogy vissza tudtam tekinteni a pozitív élményekre. Kellemes érzésekkel töltött el visszaidézni ennek a miliőnek az atmoszféráját. Tudtam, hogy egy átlagos munkától sokkal színesebb ez a világ. Ezen felül érdekelt az önfejlesztés, a pszichológia, az ember, az élethelyzetek bonyolultsága és meg voltam áldva egy nagy adag empátiával és érzékenységgel is, amit valahova rakni kellett, különben még a végén ellenem fordul!

Egyszer azt nyilatkozta, hogy gyerekként, Nyilas Misi szerepében nem érzett magán nyomást, könnyed volt a játéka, és szeretett volna visszatalálni ebbe az állapotba felnőttként. Sikerült azóta?

Azt mondanám, hogy nagyjából. Folyamatosan dolgozom ezen, mert csak így tudok maximálisan a feladatra, a karakterre koncentrálni. Ha a megfelelési kényszer és az ebből fakadó görcsös akarás kerül előtérbe és teret nyer az izgalom, akkor az ember merevvé válik. Ezáltal más lesz a reakciódeje, beszűkül a tudata és nem tud olyan természetesen, szabadon létezni, hogy átfolyjon rajta egy gondolat a másodperc tört része alatt. Tapasztalható egyfajta jótékony adrenalin, ami serkent és motivál, de a túlizgulás visszahúz. Ráadásul a színészet az életem jelentős részét kiteszi, a mindennapjaimat pedig eszem ágában sincs konstans stresszben tölteni. Gyerekként könnyen belevesztem a játékba, kiválóan működött a realitásérzékem, nem akartam több lenni a kelleténél. Minden magától értetődő volt, ezért teljesen önmagam tudtam adni. Kamaszként aztán kezdtem egyre önreflektívebbé válni, foglalkoztatott, mit gondolnak rólam mások, bontakozott bennem a hiúság, a megfelelés, hogy én legyek a legjobb és a legügyesebb. Ez pedig hozta magával a szorongást, amiből visszakanyarodni a természetesség érzésébe meglehetősen hosszú folyamat. Ahogyan azonban egyre többet játszom, a rutin és a sikerélmények megadják nekem a magabiztosságot, hogy visszatalálhassak oda, ahová szeretnék. 

Közel három évtizede, 1993-ban mutatta be a kecskeméti színház az akkori Légy jó mindhaláligot. Nyomon követhető a színház evolúciója a két darab összehasonlításával?

Anno elég volt kisrealisztikus módon megkomponálni a helyzeteket, nem kellett a színházat versenyképessé tenni egy olyan csatában, ahol a 3D, az IMAX, a villódzó tartalmak és a szédületesen pörgő világ az ellenfél. Most sem ez a legfőbb célkitűzés, de érezhető egyfajta igény a mozgalmasabb, ötletesebb megfogalmazásra. A rendezőnek, Nagy Viktornak vannak olyan megoldásai és víziói, amik sokszor elemelik az előadást a kisrealizmustól és szerepet kaphat az elrajzoltság és az asszociáció is. 

Biztosan vannak nézők, akik látták a ‘93-as darabot és a mostanira is eljönnek. Nagyon csodálkozni fognak? Teljesen modern verzióra számíthatnak?

Nem, egyáltalán nem fog átcsapni egy túlzó absztrakcióba, hiszen a hangsúly a történeten, az átélhető helyzeteken kell, hogy legyen, amelyekből tisztán kiérezhető a mondandó. Azt kell megtalálnunk, hogyan tudja az egész család átélni és élvezni az előadást, miközben el kell juttatnunk a nézőkhöz a regényíró üzenetét, persze, a lehető legszínesebb formában, kiegészítve a mi személyiségeinkkel és gondolatainkkal.

Gyerekfejjel mennyire élte át a történet mondanivalóját? 

Teljes mértékben át- és megéltem, hiszen Nyilas Misi szemüvegén keresztül látjuk az egészet, ez a történet vele történik. Egy tiszta lény áll szemben az emberek és a társadalom farkastörvényeivel, aljasságával, előítéleteivel és frusztráltságával. Ezt a még romlatlan, naiv gyermeket olyan helyzetekbe sodorják, amikbe szinte teljesen beleroppan. Úgy éreztem akkoriban, sok analógia van Orth Peti és Nyilas Misi között, mert a meg nem értett, érzékeny, magányos gyerekek életét éltem én is. Nem igazán jöttem ki a kortársaimmal, nem is vágytam a társaságukra túlságosan. Hangosnak, agresszívnek, gyorsnak és harsánynak találtam őket. Én jóval passzívabb, zárkózottabb voltam a társaságban, mint ők, és élveztem is a magam kis világában lenni. Sokkal jobban kedveltem a felnőttek társaságát, mert ők nem bántottak halkszavúságom miatt, inkább meg akartak érteni. A gyerekeket viszont irritálta, és gyengeségnek ítélték, hogy különcködöm, ezért könnyen megtaláltak mindenféle szekírozással. Ezen a ponton könnyű volt közém és a szerepem közé párhuzamot vonni, és ezeket az érzéseket beletettem Nyilas Misi helyzetének átélésébe. Ki tudtam magamból énekelni a bántalmaim és a meg nem értettségem. Visszatekintve már látom persze, hogy törvényszerű volt, ahogyan viszonyultak hozzám a társaim a zárkózottságom, különcségem miatt. Szerencsém volt viszont, hogy nem ragadtam benne ebben a szerepben: a sok iskolaváltás közepette eldönthettem, hogy skatulyát váltok és nyitok a társaim felé, mert csak úgy van rá esélyem, hogy ők is nyitottabbak legyenek az irányomba. 

Móricz Zsigmond a gyermeki szív érzékenységén keresztül festett le egy komoly válságot, a saját életérzését. Önben él még ez a tiszta énje?

Igen, azt gondolom, erősen. Viszont már sikerült egyéb hangokat felerősítenem magamban, azt az emberkét pedig továbbfejlesztenem, hogy ne egy halkszavú, érzékeny, ám magányos felnőtt váljék belőle. Ma inkább abban jelenik meg a gyermekkori tisztaságom, hogy mindenki felé empátiával fordulok. Most is intenzíven hat rám sok minden, de nem hagyom, hogy eluralkodjanak az érzések a reakcióimon vagy a döntéseimen. Próbálok a lehető legtudatosabban élni. Ami pedig a zárkózottságot illeti, néha már úgy érzem, most a másik oldalra esem át: szeretek társaságban lenni és dominálni, tetszik, ha szerepelhetek és a középpontban lehetek, illetve imádok mozgalmasan élni és már kimondottan unatkozom, ha egyedül vagyok. De most jól érzem magam a bőrömben. 

Édesanyjával, Csombor Terézzel anya-fia szerepeket kaptak az idei bemutatóban. Nagyon különleges lehet!

Mókás, kedves helyzet Török Jánost és Török nénit játszani együtt. Ha jól emlékszem, nem volt még rá példa, hogy a színpadon is anya és fia legyünk. Sokszor összekacsintunk, összenevetünk a próbákon és amikor csak lehet, mások felé viccet generálunk a civil kapcsolatunkból. Nem bújik meg túl sok bennem Török Jánosból, de amikor kamasz és fiatal felnőtt voltam, sok rosszaságot, balhét és meredek dolgot csináltam én is, ami nem vall egy jófiúra, amilyennek manapság tűnhetek. Török Jánosban van egy jó adag lendületesség, játékosság és vagányság, a modorával pedig mindent elér, amit csak szeretne, főleg az anyukájánál. Ezek gyakran bennem is fellelhető dolgok. Ám ő nagy hamiskártyás és sokszor meglehetősen gerinctelen, rosszéletű alak, övé a legmegvetendőbb cselekedet az egész darabban. Ezekben egy cseppet sem hasonlítok rá az életben. Viszont a karakter megformálása pont ettől izgalmas feladat színészileg. Megejtő párhuzam egyébkent a darab és a való életünk között, hogy anyukámmal megéltünk olyan időket, amikor arra is oda kellett figyelni, miből veszünk ételt a hónap végén. Ilyenkor édesanyám – akárcsak Török néni a fiacskájának – mindig nekem adta a maradék pénzét, hogy én legalább tudjak élni valamilyen alapszínvonalú életet a kollégiumban.

A mostani Nyilas Misiknek tud tanácsokkal szolgálni?

Egyelőre nem tisztem terelgetni őket, hiszen az a rendező és a koreográfus feladata, de majd ha úgy érzem, egy jól irányzott mondattal segíteni tudok valamit, lehet, hogy mondok pár dolgot. Jelenleg azzal tudom támogatni őket, hogy szeretettel, kedvességgel és türelemmel fordulok feléjük, illetve biztatom, dicsérem őket, ha azt érzem, megérdemlik. Nem sok időnk van a színpadon kívül, de a takarásban előszeretettel faggatom a gyerekeket iskoláról, színjátszásról, mert szeretném jobban  megismerni őket. Nekem kell nyitnom feléjük, mert én vagyok a nagyobb. Nem szeretném, ha úgy mennénk színpadra, hogy csak annyit ismernének belőlem, hogy ez a bácsi itt ugrabugrál körülöttem, hangosan beszél az arcomba és rángat engem össze-vissza. Tudom, hogy elvisznek magukkal engem, ahogyan én is elvittem magammal mindent és mindenkit. Erre méltó szeretnék lenni. 

Tudják, hogy egykor Ön volt Nyilas Misi?

Még nem adódott alkalmam elmondani, de talán egyszer el fogom…

Sárdi Barbara