Belső erőt, öntörvényűséget sugall a lénye, amihez vibráló játékosság társul. Sűrűn megtalálják az éles vonásokkal rajzolt karakterek, a két lábbal a földön álló, szókimondó nőalakok. Epizódalakításai éppoly energikusak, szélsőségesek. A kaukázusi krétakör Gruséja komoly határátlépés volt számára szakmailag. Jelenleg a Melancholy Rooms- zenés magány nyolc hangra című kísérleti produkciót próbálja a Katonában, Tarnóczi Jakab rendezésében.
Mitől lesz kísérleti előadás a Melancholy Rooms? Mi árulható el a közösen létrehozott zenés- vizuális koncepcióról?
Jakab Örkény Színház-beli Winterreise rendezése nyilván előszobája volt a mi előadásunknak abban az értelemben, hogy a magány tovább van gondolva nyolc hangra. Ott egy embert látunk, itt párhuzamosan nyolc sorsot követünk egy lakásban. A próbafolyamat elején tartunk, még nagyon képlékeny az anyag. Halálosan izgalmas, mert teljesen más metódussal dolgozunk, mint egy hagyományos prózai darab esetében. Itt nincs kész szöveg, minket inspiráló szövegeket, zenéket hozunk, és improvizálunk a magány, illetve az egyedüllét témakörére. Van egy erős érzésem, hogy gazdag fantáziavilágú, szokatlanul izgalmas előadás van születőben.
Mennyire szövődik bele a karantén, a járványhelyzet, az abból fakadó elszigetelődés?
Nyilván nem lehet leválasztani az életünkről a vírust, a karantén idején sokszor nagyon fojtogató volt a bezártság. De ettől teljesen független, hogy az ember egyedüli érzi magát, hogy magányos,hogy állandóan vágyakozik valami vagy valaki után.
A melankólia, az elvágyódás, a szorongás, a szűnni nem akaró hiányérzet a sajátunk, a lelkünknek ez a fajta mélyrepülése akkor is velünk van, ha éppen nincs világjárvány.
Hogyan vészelted át a kényszerbezártságot?
A nagy lezárások alatt jól voltam. Behoztam az alváslemaradásaimat, tornáztam, egészségesen táplálkoztam, kipihentem magam. Mínuszból hoztam magam vissza az életbe, hulla fáradt voltam, és úgy érzem, hogy mostanra újra vannak erőtartalékaim. A karantén alatt olyasmikre volt időm, amikre egyébként alig: olvasni, kirándulni, főzni.
Hogyan viseled most a plusz feszültséget, ami abból adódik, hogy bármelyik este elmaradhatnak előadások?
Minden este tesztelnek minket, de ott a kard a fejünk felett, hogy ma vajon elmarad-e az előadás, vagy sem. Borzasztó volt, amikor A kaukázusi krétakör felújítása után mindkét betervezett előadás elmaradt, mert sajnos sorozatosan megbetegedtek a többiek. Idegesítő a bizonytalanság, de szerencsére senki nem volt komoly tünetekkel otthon.
Érdekes, emlékszem arra, amikor még lázasan játszottunk, és hősök voltunk, most meg ha szerencsés vagy, csak picit folyik az orrod, de akkor is kénytelen vagy otthon maradni.
A Melancholy Roomsban sokadszorra együtt játszol Szirtes Ágival. Mennyi időnek kellett eltelnie, amíg nem az édesanyádat láttad benne a színpadon, hanem a partneredet?
Soha nem tudok rá úgy nézni hogy nem az anyám. A színpadon is levehetetlen ez a réteg az együttlétünkről. A Katonába szerződésem óta eltelt időben én is, ő is,illetve a kapcsolatunk is nagyon sokat fejlődött és sok lényegi változáson ment keresztül. Persze azzal együtt hogy mindig jó viszonyunk volt egymással, én vívtam a saját belső csatáimat,szorongtam.
Gruseként sok árnyalatot, sebezhetőséget megmutatsz magadból. Ahhoz, hogy ne csak játssz, hanem létezz a színpadon, kell, hogy személyesen is foglalkoztassanak a szerep problémái, vívódásai?
Nem tudom, mi van előbb, hogy kapsz egy szerepet, ami bekúszik a bőröd alá és alakít rajtad, vagy pedig történik valami az életedben, és a szerepekben, amiket játszol és egyszerűen nem tudsz nem magadról beszélni.
Azt hiszem, úgy van, hogy az ember arról akar beszélni, ami vele történik. A nyomoráról, a tragédiájáról, arról amiből nem talál kiutat. Brechtnek ez a darabja kikerülhetetlen. Ha nem adod oda magad, akkor szerintem nem érdemes csinálni. Nem lehet máshogy, mint hogy védtelenné teszed magad. Más próbafolyamatok, esték meg nem erről szólnak, és vannak szerepek, amelyek másként rímelnek rám.
Mit gondolsz, korosztályfüggő, hogy fiatalabb rendezőkkel többet, mást, érzékenyebb húrokat tudsz magadból megszólaltatni ?
Sokat számít, hogy Székely Kriszta, A kaukázusi krétakör rendezője és Tarnóczi Jakab is az én generációm. A bajaink, az örömeink közel vannak egymáshoz, hasonló dolgokkal küzdünk, egy nyelvet beszélünk. Jakabbal még nem dolgoztam, de nagyon otthonosan érzem magam vele. Mindenkit doppingol, hogy érzékeny, szenvedélyes kereső. Oxigéndús a levegő a próbáin. Új rendező az életemben, mégis otthonosan vagyok vele attól, hogy azt érzem, ugyanazok a félelmeink, ugyanattól rettegünk, ugyanaz megoldhatatlan az életünkben. Persze rendezőfüggő is, hogy ki mennyire tudja a színészeket bevonni az ügyébe.
Azértbecsúsztak olyan időszakok a Katonában, amikor azt érezted, hogy nem a képességeidnek megfelelően „ használnak” a rendezők?
Volt, hogy azt éreztem, többet bírnék, nagyobb terheket kívánnék magamra. Hiányzott valami bizalom talán. És ahhoz mindig szerep kell, hogy valaki egy premieren azt mondja: „De jó volt téged ilyennek látni! Milyen nagy erőd van!” A kaukázusi után megtapasztaltam. Sokszor láttuk, hogy egy színésznő a rendező múzsája lesz, kíváncsi rá, számít rá, benne gondolkodik, mint például Almodóvar és Penelopé Cruz. A nagy bizalomnak nagy felhajtóereje van, én úgy működöm jól, ha át vagyok ölelve.
Társulaton belül tapasztalod ezt a mester -múzsa viszonyt?
Úgy mondanám, hogy vannak, akik nagyon jól dolgoznak együtt és lankadatlan a kíváncsiság oda-vissza évek óta.
Szerencsére én is megtapasztaltam már sokszor a pályám során, milyen az, amikor feltétlen bizalmat szavaznak nekem, elmondhatatlanul hálás is vagyok érte.
Máté Gáborral például másfajta viszonyom van, mint bármelyik rendezővel. Osztályfőnököm volt a Színművészetin, rendkívül jól ismer, tudja, mihez van érzékem, szereti a humoromat, bízik bennem. Nagy közhely, mégis igaz: szeretetben tudok jól dolgozni. Volt jó pár próbafolyamat, amiből elvágyódtam, mert rengeteget piszkáltak. Nem szeretek kipécézve lenni. Ettől hol fegyelmezetlen lettem, hol szomorú, de leginkább haza akartam menni.
Jellemző rád, hogy bravúrosan fűszerezed a pici szerepeket is. Az Apák és fiúkban legutóbb a rátermett, lelkes szolgálólány karakterét hozod. Zavar, ha alig van jeleneted, szöveged?
A pici szerep önmagában nem zavar, de az többször megfordult a fejemben, hogy előszeretettel osztják rám ezt a típusú csajt. Az Apák és fiúk tapsrendjében a legszélén állok,viszont másnap Poppeát vagy Grusét játszom. Engem most jó érzéssel tölt el ez a fajta változatosság. Poppeát is nagyon szeretem, egy utolsó számító szemétláda, átgázol az egész világon, hogy császárné lehessen. Szoprán szerep a javából, az eléneklése minden este egy nagy feladat. Nyilván, ha szünet nélkül csak ilyen terheket vinnék előadásokban, attól éppúgy besokallnék mint ha csak icipici szerepeim lennének, de most sokat és jókat játszom. Úgy érzem, egy nagyon jóleső egyensúly alakult ki a életemben a nehéz és a könnyebb esték között.
Dívába oltott gonosz mostohaként is lubickolsz, igaz nem a színpadon, hanem az El a kezekkel a papámtól! című filmben..
Eleinte sok tétovaság, keresgélés volt bennem, mígnem felvettem a jelmezt és egyből megéreztem, ki ez a nő.
Viola az élére vasalt gallérokkal, egy sarkos, kemény, félelmetes törtető, számító dög, ugyanakkor örülök, hogy lett egy jellegzetes humora is, iszonyú élvezetes volt forgatni. Nagyon hálás vagyok Dobó Katának, hogy én játszhattam a főgonoszt, ajándék volt.
Okozott hiányérzetet, hogy eddig nem csináltál mozikarriert?
Persze! De ezért főként magamat hibáztattam. Azt gondoltam, hogy a szép karakterekhez nem vagyok elég szép, a csúnyákhoz meg nem vagyok elég fura. Megtaláltak ici-pici ügyekkel, jártam castingokra, de ilyen típusú főszerepem még nem volt, ahol harmincvalahány napot forgattam, ráadásul egy kosztümös filmben. Mintha ezzel lement volna rólam valami átok.
Filmezni nagy áldás, nagy varázslat, úgy szeretném, ha még tartogatna meglepetéseket a sors ez ügyben! Annyira csodáltam Molnár Áront a Toxikomában, Bányai Kelemen Barnával és a többi csodás színésszel amerikai filmet csináltak.
Irigyeltem Áront, hogy ilyet játszhat, mint Zendaya az Eufóriában. Rabja vagyok az ilyen színészetnek. Emlékszem, mikor Ofelia Popiit néztem bámulva, rázott a hideg, az egyik legnagyobb színházélményem volt a Faust, amit Silviu Purcarete rendezett. Örömmel csinálnék én is magamból véglényt, szörnyeteget, aluljáró tölteléket vagy súlyos függőt.
Elég szilaj, kiállós típusnak tűnsz, aki nem fél véleményt nyilvánítani. Nagyapai ágon hozott anyag nálad a kiállás?
Jó lenne ezt hinni, de én sose leszek olyan jó ember, mint ő. Ami meg a magamért való kiállást illeti, ez nem volt mindig így, sokat kellett dolgoznom rajta. Például keservesen tudtam csak nemet mondani. Sok mindent elvállaltam, amire igazából nemet mondtam volna, ha tökösebb vagyok, mert reggelente hánynom kellett a fáradtságtól.
Három-négy műszakban dolgoztam, próba, szinkron, előadás, sokszor még próba előtt is szinkronizáltam. Aztán az élet benyújtotta a számlát egészségügyi szempontból, és a lelkem érezte, hogy nem bírom tovább.
Most már mindig azt a kérdést teszem fel magamnak először, hogy ‘jó-e ez így nekem’. Ha nem: elengedem a munkát. A személyiségem amúgy alapvetően olyan, hogy magamért keservesen nehéz kiállnom, a barátaimért viszont tűzön- vízen átmegyek. De sokat fejlődtem, gyakorlom hogy azt mondjam, amit gondolok, és hogy képviseljem azt, ami nekem jólesne.
Önismeret kérdése is, hogy érezd, hol húzódnak a határaid..
Abszolút.
Sokkal jobban érzem magam most, mint 25 évesen, amikor csupa megfelelési kényszer volt az életem. Már nem zavar, ha valaki nem szeret, én se szeretek mindenkit. Jól van ez így. Sokat voltam boldogtalan, jó, hogy túl vagyok nagy örvényeken. Most vagyok a legjobb viszonyban önmagammal.
Nyilván jön még mindenféle, de most pont egy napsütéses időszak van, amikor sokat ölelem át magam. Igaz barátaim vannak, szerelemben élek. Mostanra háztájivá szelídült a démonjaim többsége.
Buborékban, védett közegben élsz a Katonában, a legjobb barátaid egyben a pályatársaid. Igaz, hogy a színház mindig jobban érdekelt, mint a valóság?
Sok gyerekkori barátommal is aktívan ápoljuk a kapcsolatot, többen vannak, akik nem színészek. A párom gyógyszerkutatással foglalkozik, emellett megszállott sportember. Ő például napra készen tart, ami a teniszt illeti. Tudom kik a világelsők, ki sérült éppen vagy hol zajlik a következő grand slam. Nagyon élvezem nézni, szeretem figyelni a koncentrációt, az örömöt, az elégedetlenkedést. Én magam pedig ha tehetem, megyek és lovagolok. Nem érzem magam igazából annyira jól sehol, mint a színházban vagy egy forgatáson. A lovaglás, a tenger nyújt még hasonló flow- élményt, de alapvetően tele vagyok kérdésekkel, kétségekkel. Este héttől biztonságos három óra vár, abból a szempontból, hogy a színpadon tudom, mi fog történni. Az életben sokszor fogalmam sincs, mi legyen, hogy legyen.
Borbély Alexandrával élő bizonyítékai vagytok annak, hogy színésznők között nem törvényszerű a rivalizálás.
A Szandra valahogy egy másik tészta… Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem soha nincs irigység, féltékenység vagy düh. Van, csak próbálom nem átadni magam hosszan ezeknek az érzéseknek és elhinni, hogy minden történik valamiért. Soha nem akartam azt, ami az övé, és sose gondoltam, hogy ez inkább nekem járt volna. Én mondtam a beszédet az esküvőjükön, ott is azt fogalmaztam meg: bár nem ugyanazok a szüleink, mégis a testvérem.
Olyan helyzetekben volt mellettem, amikor senki más nem. Foggal-körömmel harcolt értem, amikor én képtelen voltam magamért. Egy csokor virággal, pizsamában vártam a reptéren hajnalban, amikor hazajöttek a Testről és lélekről Európa Filmdíj átadójáról Ervinnel, Berlinből.
A legnagyobb drukkere vagyok, kívánom, hogy minden úgy sikerüljön az életében, ahogy szeretné.
Szerző: Szentgyörgyi Rita