SZFETörőcsik MariSzervét TiborMolnár FerencDuda Éva Társulat
  • facebook
  • instagram
  • 2020. november 27., péntek

    “Mindenkinek szeretnék játszani” – Interjú Petrik Andreával

    2020. november 13., péntek 06:00

    A nagy váltások, a végletes érzelmek embere, legyen szó társulatról, szerepekről, életszakaszokról. Utoljára múlt decemberben állt színpadon. Három év szabadúszás után még Eszenyi alatt szerződött a Vígszínházba. A váratlanul jött anyaság miatt lekéste a „ találkozást” Anna Kareninával. Első bemutatója a Szent István körúti teátrumban a Bella figura című Yasmina Reza darab lesz jövőre.  

    Gyabronka József és Petrik Andrea a Kincsem c. filmben

    – Egy hat és fél hónapos kisgyerekkel mennyire tudsz beleállni az SZFE körüli történésekbe?

    – Eléggé képben vagyok, hiszen érzelmileg érint. Kötelességemnek érzem, hogy kiálljak a hallgatók mellett. Vittem hálózsákot, álltam őrt, amennyire lehetőségem van a baba mellett, elmegyek a tüntetésekre. Azt gondolom mindenkinek, aki a Színműre járt, trauma mindaz, ami most modellváltás címén történik. Ez a része rettenetesen aggasztó, dühítő, elszomorító. Képi hasonlattal élve, a Színművészeti számomra olyan, mint a gyerekkori családi ház, ahol felnőttem, ahol emlékeket vettek körül. Most pedig mintha hazamennél karácsonykor vagy nyáron, és azt látnád, hogy idegenek fekszenek a szüleid hálószobájában, a gyerekszobában más gyerekek játszanak a játékaiddal. Sőt, továbbmegyek, olyan mintha buldózerrel, traktorokkal ledózerolnák a házat.

    -Szerinted be lehet még temetni a lövészárkokat, el lehet simítani a színházi szakma szándékolt megosztását?

    – Egész életemben azt vallottam, függetlenül attól, hogy ki áll hozzám ideológiailag közelebb, hogy mindenkinek szeretnék játszani. Komolyan gondolják, hogy pisztolyt fognak a színészek fejéhez, és ezentúl az lesz, hogy x-nek szívesen játszom, y-nak nem? Elképesztő a fiatalok kiállása azzal együtt, hogy kilátástalannak tűnik a mozgalmuk kimenetele.

    – Színműs korodban átéltél olyan határhelyzetet, amikor lázadni kellett valami ellen?

    – 2009-ben végeztem. Akkoriban az egyetem egy biztonságot nyújtó, zárt blokk volt abból a szempontból, hogy kizárólag azzal foglalkozhattál, amiért odamentél, a tanulással, illetve, hogy minél jobb színész legyél. A mostani hallgatókat a veszteség miatt sajnálom, hogy már nem tanulhatnak azoktól a mesterektől, akiktől mi tanultunk anno. A mindenki pótolható mondás a Színművészeti tekintetében nem érvényes, mert igenis vannak tanárok, akik nem pótolhatók.

    – Neked kik voltak ezek a mesterek?

    – Természetesen az osztályfőnökeim, Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter. De például Zsótér Sándorral, Székely Gáborral volt kurzusunk, amit után először éreztem azt, hogy fel vagyok vértezve kellő magabiztossággal, bátorsággal ahhoz, hogy már nem féljek kimenni a színpadra játszani. Fontos koordinátákat kaptam tőlük, hogyan kell egy szerephez hozzáállni. 

    Petrik Andrea a Pesti balhé forgatásán

    – Sok rendező- tanárról hallani, akik lebontják a színész személyiségét ahhoz, hogy újraépítsék. Ebből mit tapasztaltál?

    – Nem tudom, hogy ez miért lenne feltétlenül probléma, hiszen sokan a Színmű előtt tanodába jártak, sok manír rakódott rájuk. Annyira érzékeny, hozzáértő emberek tanítanak, hogy tudják, kinek mi a megfelelő módszer. Miért baj, ha lerombolják azt ami hamis vagy rossz ízlésű? Hála Istennek a mestereim sokat formáltak az ízlésemen.

    – Az SZFE új kuratóriuma részéről visszatérő hivatkozás, hogy évtizedek óta túlságosan egysíkú az oktatás, nem kap helyet benne másfajta szemlélet.

    Erre csak azt tudom mondani, hogy harmad és negyedévben rengeteg kurzusunk volt vendégtanárokkal.  Marton László, a „ hírhedt gonosz bácsi” elintézte, hogy az osztályunk egy hónapot tölthetett egy londoni iskolában, ahol a színészet mellett más  művészi képzésben is részesültünk. Nemzetközi színházi fesztiválokra jártunk  Brnóba, Varsóba, Milánóba. Magamnak is tartozom azzal, hogy Marton Lászlóról beszéljek. Nagyon fáj, ami vele történt. Szeretem őt, a mesteremnek tartom, nagyon sokat kaptam tőle. Színházigazgatóként évtizedeken keresztül sok embernek biztosított  karriert, egzisztenciát. Nem kérdés, hogy tévedett, hibázott, és igenis legyen a dolgoknak következménye, de az rettenetesen megvisel, hogy egy tollvonással lenullázták, kinyírták őt. Ijesztő volt a vicsorgás, annyira ellehetetlenítették, hogy tényleg belehalt. 

    – A metoo, a neoliberális újfeminizmus hatására sokan mintha erkölcsi fölényből ítélkeznének mások felett..

    – Kissé olyan ez, mintha valami komoly hiba lenne, ha nem szállsz bele az ítélkezésbe. Társadalmilag, morálisan nagy vétséget követsz el azzal, ha nem vagy szélsőséges. Egyébként úgy gondolom, hogy a környezettudatosságtól a feminizmusig semmit nem jó túltolni. Volt idő, amikor erről nem lehetett őszintén beszélni, mert megköveztek azok, akiknek valami vagy fehér vagy fekete. Számukra nincs átmenet, valamelyik oldalra be kell állni. Sokszor azok dobálnak követ, akik maguk sem makulátlanok.

    – Az Eszenyi –ügyet  szerencsésen megúsztad, akkor voltál várandós a kisfiaddal.

    – Nagyon örülök annak, hogy nem kellett beleállnom. Álságos is lett volna, hiszen nem dolgoztam Enikővel. Egyszer korábban beugrottam egy rendezésébe. Úgy volt igazgatóm, hogy gyakorlatilag nem töltöttem időt a Vígszínházban.

    Petrik Andrea

    – A megalázó helyzetek elkerültek a pályán?

     Szerencsére. Mindig jó csillag volt a fejem felett, mindig azért kaptam meg szerepeket, lehetőségeket, mert azt gondolták, hogy nekem kell azokat megkapnom.

     Kiállsz magadért?

    – Ezzel még gondjaim vannak, de egyre inkább tanulom. Nehezen tudok például nemet mondani. Furcsa, amióta gyerekem van, nem definiálom magam színészként. Néha komolyan megijedek attól, hogy mennyire nem vágyom még vissza a színházba.

    -Nyilván kellett némi vagányság, hogy 15 évesen egy vajdasági faluból nekivágj az ismeretlennek, és Magyarországra települj át.

    – Mindig azt gondoltam, hogy a Vajdaságban fogok élni a halálomig, hogy ott fogok családot alapítani. Közben soha semmiben nem voltam annyira biztos gyerekkorom óta, mint abban, hogy színész akarok lenni. Kovács Lehellel együtt jártam  vajdasági  versmondó táborokba, tőle hallottam a Szentesi Horváth István Gimnáziumról. Utáltam iskolába járni, de aztán a drámatagozatos gimiben egyre jobban a helyemre kerültem. Úgy voltam vele, hogy egyszer- kétszer megpróbálom a Színművészetit, ha nem vesznek fel, akkor hazamegyek, jelentkezem az Újvidéki Akadémiára, és ott leszek színész. A Színműn a harmadrostán kiestem, egy évig az Új Színházban voltam stúdiós. De mivel el kellett tartanom magam, egy gyárban dolgoztam éjszakai műszakban. Erre amúgy tök büszke vagyok, főleg úgy, hogy másodjára már elvettek.

    -A gyerekkorodat meghatározta a délszláv háború. Milyen meghatározó emlékeket őrzöl azokból az időkből?

    -Óvodáskori emlékem, hogy anyukám értem jön a testvéremmel, aki azt mondja, képzeld, aput elvitték a háborúba. Azt se tudtam, mi az a háború. Nem voltunk gazdagok, de a nagy Jugoszláviában, ha bementünk a boltba, és mutattam a polcra mit szeretnék, megvehettük. Aztán sorba kellett állni kenyérért, rengetegszer nem volt víz, áram, detonációkat hallottunk. Énekeltünk, meséket mondtunk gyertyafényben. Anyám később mesélte, hogy  az éjszaka közepén fenyegető telefonhívásokat kapott. Vagy hogy amikor apu hazajött, sokszor felriadt álmából, kereste a csizmáját.

    Herczeg Adrienn és Petrik Andrea a Bebújós c. előadásban

    -A színészethez nyilván hozzáad a megéltség, az élet iskolájának a „ kijárása”. Mit gondolsz erről?

    – Valóban, eggyel hitelesebbnek tartom azokat, akik nem iskolapadban tanulják az életet.  Amellett, hogy benne vagy a színházi világban, nagyon fontos, hogy az életben minél több olyan foglalkozású emberhez próbálj kapcsolódni, akinek nincs köze a színházhoz. Nehéz, de azért törekszem rá, mert sokszor szakmai közegben képes vagyok befeszülni, bénán viselkedni. Természetesen nem a kollégáimmal, de  mondjuk közönségtalálkozókon, tévéműsorokban, filmes eseményeken, partikon rettenetesen rosszul tudom érezni magam. 

    – Az utolsó két főiskolai évet a Vígszínházban töltötted. Miért döntöttél mégis úgy, hogy a Radnótiba szerződsz?

    – Úgy volt, hogy a Vígszínházba megyek, szép feladatokat kaptam, jól éreztem magam, de akkoriban közelebb állt hozzám a Radnótiban folyó műhelymunka. Váratlanul ért Bálint András ajánlata, egyszer csak felhívott, hogy szerződjek hozzájuk. Volt vele egy kurzusunk a főiskolán. Azt gondoltam, hogy ott művészibb munka folyik, ma már tudom, hogy ez nem feltétlenül társulathoz kötődik. A mai napig azt érzem, hogy a víges színészethez kell valami jóféle profizmus, olyan technikai tudás és stabilitás, amit akkoriban nem éreztem az erősségemnek. 

    – Sokféle arcodat megmutathattad a Radnótiban a cselédtől az arisztokratán át a dark lady- ig. Érdekesmód pont akkor szerződtél el onnan, amikor Kováts Adél igazgatásával progresszívabb irányt vett a színház.

    – Semmi köze nem volt az eljövetelemnek az igazgatóváltáshoz. Adéllel száz Vágyvillamost játszottunk együtt, nagyon fontos partnerem Blanche-ként. Emberileg is nagyon szeretem őt, és szurkolok neki. Se elégedetlenségről, se árulásról nem volt szó részemről. Egyszerűen szakmailag és emberileg is válságban voltam. Azt éreztem, megbetegszem, testi tüneteket produkálok, ha maradok. Mennem kellett a saját utamon, jelentsen az bármit. Hosszabb ez  a pálya, mint hogy mindig ugyanazok a partnereid, a színpad, az öltöző. 

    Petrik Andrea és Pál András a Szerelmes Shakespeare-ben

    – Biztonsági háló nélkül ugrottál a semmibe…

    – Akkoriban albérletben éltem, százhúsz forint volt a kártyámon, az albérlet nyolcvanezer volt, és nem tudtam, mi lesz a következő munkám. Kissé olyan vagyok, mint a kígyó, akinek időnként le kell vetnie a bőrét, hogy továbblépjen. Végül jól sültek el a dolgok, jöttek a munkák, lett egy lakásom, szerelmem. De ha rosszat hozott volna a váltás, akkor sem bántam volna meg. Szerintem nincs jó vagy rossz döntés, csak döntés van. 

    – A szabadúszás legfőbb hozamának az alternatív, független találkozásokat tartod Pass Andreával, Soós Attilával, a Maladypével?

    -A Szkénén, a Jurányin kívül vagy kilenc  munkám is bejött, különböző helyeken, műfajokban,  stílusokban játszottam. Székesfehérváron csodálatos szerepeket kaptam, A szecsuáni jólélekben, a Carmenben, a Három nővérben. A Madách Színházas Szerelmes Shakespeare-t is imádtam. Ha valahová tartozol, erősebb a megfelelési kényszer, amit ezeken a helyeken el tudtam engedni. Alkat kérdése, hogy kinek mi felel meg, nekem pár évig szükségem van társulatra, pár évig meg nem. Ezt is az élet diktálja.

    – A Vígszínházban milyen lehetőséget láttál?

    -Eszenyi Enikő háromszor hívott a Vígbe, háromszor mondtam nemet. Őszinte leszek: tudtam, hogy gyereket akarok, és azt is tudtam, hogy ne nekem kelljen döntenem mit játszom, hanem rábíznám magam a színházra. Teljesen korrekt és egyenes módon elmondtam Enikőnek, aki megértett. Ettől függetlenül megkaptam Anna Karenina szerepét. Nagyjából két hónapra rá várandós lettem, amire nem számítottam. 

    – Rudolf Péter igazgatása alatt új alapokra kell majd helyezni a társulati létedet?

    – Péterrel játszottunk együtt a Radnótiban, a Holt lelkekben, jó kapcsolatban vagyunk, szurkolok neki. Januárban- februárban próbálom majd az ötszereplős Bella figurát Török Ferenc rendezésében. Örülök annak, hogy a Vígben kötöttem ki, nem ismeretlenek számomra az ottani öltözők, falak. Jó lesz szerves részévé válni ennek a társulatnak. 

    Petrik Andrea

    – Az önérvényesítés, a brand teremtés távol áll tőled?

    – Nem vagyok nyomulós alkat. A férjem mondta egyszer, hogy nem is kényszerültem rá, mert a lehetőségek folyamatosan megtaláltak. Sokszor látom, hogy egyes színésznők milyen aktívan vannak jelen a közösségi médiában, reklámoznak, műsort vezetnek. Csak éppen ismerem őket és tudom, hogy nagyjából nulla amit a színpadon csinálnak. Ismerek a környezetemből színházi embereket, akik azért hagyták el a pályát, mert nem bírják elviselni, hogy x  vagy y teljesítmény nélkül is folyik a csapból. 

    -A Kincsem után lehetőséget lett volna elmenni a celebség irányába…

    – Sokan kérdezték tőlem, hogy mit hozott nekem a Kincsem. Tök sokan megnézték a filmet, aminek örülök, büszke vagyok rá, de nem gondolom életem legnagyobb teljesítményének. Semmit nem lovagoltam meg, ami a sikerrel jár. Megírhattam volna mondjuk a Kincsem női sztárjának receptkönyvét, járhatnék főzőműsorokba. Rettegek attól, hogy bármi más legyek, mint színész. 

    A Vándorkutya c. előadásban a Vígszínházban

    – Régebben azt kommunikáltad, hogy művészfilmes, kísérleti alkotásokban képzeled el magad…

    – Elengedtem már ezt a vágyamat. Abban kell mindent nyújtani, ami éppen van. Régebben az ide nekem az oroszlánt is, mindent én akarok hozzáállás vezérelt, amióta gyerekem van, ez megszűnt bennem. Ma már nagyon hálás vagyok dolgokért. Nem akarok panaszkodni, mert az hazugság lenne. Tulajdonképpen elégedett vagyok mindazzal, ami eddig történt velem. 

    Szerző: Szentgyörgyi Rita

    - Színházi pillanatok az Instagramon -