„Csakis egyenes emberként vagyok hajlandó élni” – Interjú Pikali Gerdával
2021. március 25., csütörtök 06:00
Sok komoly szenvedésért cserébe kapta a színházi sikereket – véli Pikali Gerda, a József Attila Színház és a Jóban Rosszban című sorozat népszerű színésznője, aki dermesztő hidegben is képes órákon át a szabadban blattolni; híres szókimondásáról és nagy szívéről.
Nem könnyű téged elcsípni. Egyfolytában dolgozol.
Sokat forgatok, és átestem a Covidon, úgyhogy megszűnt a vírus miatti félelemérzetem. Sok emberért vagyok felelős: a családomért, a kollégáimért. Két hónapig heti három alkalommal teszteltek. Egyfolytában kontaktszeméllyé váltam, ami lelkileg megviselt, mert azon izgultam, nehogy elkapjam. Végül a páromtól sikerült, de szerencsésen túlvészeltük a betegséget, és teljesen jól vagyunk. Az ember igenis fél a Covidtól. A maszkviselés és az egész helyzet nem könnyű, amelyben most élünk. Mindenkinek elege van, de próbálom a nehéz időkben a legjobbat látni.
Lehet, hogy most úgy dolgozom a színházamban, hogy tudom, egy ideig még nem fogják látni az előadásainkat, de akkor is gőzerővel teszem a dolgom. Placebóhatásokat képzelek el magamnak, hogy ugyanazokat érezzem, mint amikor a nézőknek játszunk, értük próbálunk.
Mindig olyan jókedvűnek tűnsz, impulzív vagy, pozitív energiáid vannak.
A Színművészetin Gerda anyának hívtak. Gondoskodó, összetartó vagyok. A nevem védőkerítést jelent; mindenki mellett kiállok, még ha valaki hibázik, nem helyesen viselkedik, akkor is, mert megpróbálom megtalálni benne a jót. Csakis hazugság nélkül, egyenes emberként vagyok hajlandó élni az életem. Szembesítő alkat lévén szeretek leülni, megbeszélni a dolgokat, soha nincs titkolnivalóm. A hazugság – még a legapróbb is – koszolja az embert. Ha valakinek baja, van, igyekszem belenézni a szemébe, csak sajnos ritkán viszonozzák ezt az attitűdömet. Sokáig zaklattak a különféle bulvárlapok, de ha nem színész lettem volna, akkor ügyvédnek megyek, olyan jó vénám van a jogi dolgokhoz, így aztán a pletykaújságok íróinak beletört a bicskájuk a velem való konfliktusokba. Azonnal perlek, ha szükséges. Amellett, hogy vidám, bolondos lelkem van, ha zaklatnak, harcolok.
Milyen munkák kötik le az időd?
A Furcsa pár női változatát augusztus óta próbáltuk, sajnos a premier a járvány miatt tolódik. Csodás volt létrehozni, Neil Simon – a darab írója – a szívem csücske, és jól esett vígjátékon dolgozni. A rendetlen lányt játszom benne. Ha valamit leejtettem a próbák alatt, ösztönösen nyúltam utána, de rájöttem, hogy Olive nem nyúl hozzá, hanem otthagyja. Ahogy vége lett a próbának, feltakarítottam, ami kifolyt. Tisztaságmániás vagyok, mégis „pofán csapott” a szerep: Olive nagydumás, poénkodós, szarkasztikus humorú nő, akinek a magánélete szétesett, azonban a munkájában penge. A színházi feladataim mellett a Jóban rosszban rendőr századosát hét éve alakítom. Sokat forgatok. Most a Covid miatt nagyon nehéz olyan jelenetet felvenni, amiben csók szerepelne. Át kellett hangolni a játékot: jóllehet a tévénéző várná, mert adja magát a szituációban, de nincsenek nagy ölelkezések; amikor azt mondjuk, hogy szeretlek, körülbelül hat méterre állunk egymástól. A forgatásokon is szigorú protokoll van, csak a jelenetek során vehetjük le a maszkot.
Hiányoznak az ölelések?
Egy év alatt az ember teljesen áthangolódott. Megszoktam. A maszkviselés talán még nehezebb, mert mire bebuszozok a stúdióba, vagy a színházba, légszomjam van, viszont csak így tudjuk megvédeni egymást. Bízom benne, hogy a jövő évad már normális lesz.
Az ideit az dobta fel, hogy a színházban forgattunk egy 5 részes minisorozatot – Társulat a vesztegzár idején—, melynek segítségével a nézők betekinthetnek a kulisszák mögé, megismerkedhetnek a nálunk játszó művészekkel, háttérmunkásokkal és az előadásainkkal.
Két epizódban szerepeltem, helyes dolgok születtek, jókat kacagtunk. Az egyik ezek közül „A király beszéde” című előadásunkba enged bepillantást, a másik Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye című darabunkat mutatja be, amelyben én vagyok a főszereplő. Még Kerényi Imre rendezte, aki az osztályfőnököm volt az egyetemen. Két darabja van még műsoron, az egyik az előbb említett, a másik az Újszínházban műsoron lévő Funtinelli boszorkány, abban is én vagyok a főszereplő. Fontos misszió, hogy ezeket életben tartsam, és mindig a legjobb formámat adjam bennük. Kerényi Imre a mentorom volt, óriási kincs az a tudás, amit átadott nekem.
Majdnem tíz éve a József Attila Színházban játszol. Hogyan kezdődött?
2012-ben pont a „Feketeszárú cseresznyével” kerültem oda. Nemcsák Károly igazgató úr hívott, Kerényi tanár úr osztotta a szerepeket. Rékasi Károly partnere lettem, akit azelőtt nem ismertem. A szerelmünket, a szakmai életemet egyaránt a József Attila Színháznak köszönhetem. Szeretek itt lenni, mert profi a csapat.
Jó bejönni az ajtón, ha beérek, a kávém már kikészítve vár; szeretem az öltözőmet, ahol egyedül lehetek. Rengeteg figyelmet kap az ember, fontosnak érezheti magát.
Ha hazaérek, esténként magolok, és azt mindig szabad levegőn teszem, még akkor is, ha -20 fok van. Minden nap hosszú órákat töltök a levegőn, képtelen vagyok addig aludni, amíg nem tudom a másnapi szövegem.
Nem vesz el téged a családtól a szakmád? Marad tér?
Marad. Próbálom úgy alakítani. Eléggé hektikus az életünk, főleg egy főpróbahéten, viszont vannak nyugalmi időszakok, amikor normális emberként tudok létezni: főzök, bevásárolok. Mindenre próbálok időt szakítani, ami meglehetősen feszített tempót jelent a mindennapokban. A párommal sokat beszélgetünk, ez fontos része az életünknek. Jó vele lenni, a szerelem mellett barátság is köt minket egymáshoz. Szeretünk mindentől távol, a külvilágtól elzárkózva létezni. Nem tartunk kisállatot, mert attól félek, ha egyet bevállalnék, rövidesen az összes menhelyi kutyát és macskát örökbe fogadnám. Viszont Foltos Rozi – egy imádnivaló házicica, az utca kedvence – nálunk is állandó vendég. Nem azért jön, hogy enni kapjon, hanem begyűjteni a szeretetet. Ő fontos része az életünknek.
Milyen anyuka vagy?
Olyan szeretnék lenni, amilyenről én álmodtam gyerekkoromban. Csodás szüleim voltak, félre ne érts! Bizonyos dolgokat elmondok a fiaimnak, de kamaszok, nem mindig hallgatnak rám. Nem vagyok erőszakos velük, nálunk szabadság van, de nyilván a tanuláshoz ragaszkodom. A titok, hogy nagyon szeretem őket. Sokat ölelkezünk, és bár kamasz fiúk, de hagyják.
Remélem, ők is megtalálják majd azt az egy dolgot az életükben, amit olyan szenvedéllyel szeretnek csinálni, mint én a színjátszást. Van, hogy néha a hátam közepére kívánom a munkám, de azután eszembe jut, ahogyan felvettek: több ezer diák álmából tizenhété valósult meg, köztük az enyém.
A diplomaosztón volt egy eskütételünk, amit a mai napig komolyan veszek. A színészet egy hivatás, erre az ember – egy orvoshoz, ápolóhoz, tanárhoz hasonlóan – születik. Ezek a pályák megszállottságot igényelnek.
Milyen háttérből érkeztél?
Hódmezővásárhely szülötte vagyok, jó volt ott felnőni, büszke vagyok a városomra. Különleges tanáraim voltak, sokat köszönhetek nekik, ők irányítottak a színjátszás felé. Bessenyei Ferenc, Antal Imre, Gombos Kati-ők voltak az utolsó generáció, akik onnan eljöttek Budapestre, mert nagyot álmodtak. Ezt tettem én is. Utánam többek jöttek onnan a színműre, erőt adott nekik, hogy nekem sikerült.
A nővérem jogra ment, először őt szerettem volna követni, de tiltakozott. Közvetlenül neki köszönhetem, hogy a színművészetire adtam be a jelentkezésemet.
Miután végeztél hol helyezkedtél el?
Hat éven át a Madách Színház tagja voltam, ami 2000-ben megújulva nyitotta meg a kapuit és Az ember tragédiájában akkor még főiskolásként Évát játszottam Kerényi tanár úr rendezésében. Mindent rám osztott, amit egy fiatalra rá lehet. Átgondoltan szerződtetett, ami óriási dolog volt. Az élet sok mindenért kárpótolt.
Hogy érted? Miért?
Más fények voltak és vannak bennem talán, mint másokban. Hetedikes koromtól 13 éven át daganattal küzdöttem, egészen a színmű végéig. Ritka kór támadott meg, akkor még nem ismerték, ezért kísérleti alany voltam. Túl hosszú életet nem jósoltak, a halállal háborúztam és nagyon sokat szenvedtem. Tudom, hogy cserébe kaptam a sikereimet. A mai napig visszajárok a szegedi klinikára kontrollra. Félig Szegeden nőttem fel, ott laktak a nagyszüleim. A nagyapám a Szegedi Nemzeti Színház portása volt, számtalan előadásra vitt be. Az első élményem általános iskolásan a Padlás volt.
Elképesztő érzelmeket váltott ki belőlem, és elkezdett érdekelni: hogyan tudok hatással lenni más emberekre. Izgatott a pszichológia, rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam, és később is minden szerepemet mélyen analizáltam. Érdekeltek a lelkek.
Mi, színészek a betűkből lelkeket keltünk életre. Az a feladatom, hogy hasznos része legyek a kultúrának, gondolatokat, érzéseket közvetítsek, hagyjak valamit magam után.
Szerző: GKT