Utoljára száztíz éve szerepelt az Opera műsorán Donizetti Az ezred lánya című vígoperája, amit januárban Polgár Csaba állít színpadra. A színházi és filmes körökben is jegyzett művésznek ez az első operarendezése.

Az interjú elsőként az Opera Magazinban jelent meg!

Miben igényel másfajta rendezői hozzáállást az opera – azon belül is Donizetti műve –, mint a prózai daraboké?

Az operában nagyon csábító az a fajta koherencia, hogy mind zenei minőségben, mind látványban ki kell szolgálni a műfajt. Nagyon sok élő zenét, főként kórust használok a prózai rendezéseimhez, de természetesen más, amikor a kontrasztot vagy a szövegtől való elugrást szolgálja a zene. Az operánál ez fordítva történik, ott a zenei anyag maga a test, és a prózai részek „ugranak el”. Az ezred lánya valamennyire az Offenbach előtti operettek előképe vagy mesteralapja. A francia változatot játsszuk, amelyben recitativók helyett prózai jelenetek szerepelnek. Kovács András Péter és Szabó-Székely Ármin készítették a szövegváltozatot; kissé belenyúltunk az eredetibe, a mához igazítottuk.

Milyen rendezői koncepcióval közelített a napóleoni háborúk idején játszódó zeneműhöz?

Mint minden vígjáték, úgy a vígoperák is akkor izgalmasak, ha nagyon igaz és valódi konfliktusok az alapjai. Rendezőként azt próbálom felfejteni, hogy a mű sugallta gondolatok, alkotói szándék miként csapódik le az én és a kortársaim számára, a mai körülmények között. Az ezred lánya esetében két dolog foglalkoztatott: Marie és Tonio furcsa kívülállása és vágya a világ megismerésére. Kissé olyan ez a mű, mint egy történet a felnőtté válásról. Marie katonák között nevelkedik, nem ismer más rendszert, nem tudja, hogyan kell mozogni más közegben. Találkozik Tonióval, a tiroli parasztfiúval, aki kinyit számára egy ablakot egy egészen más világra. Mindannyiunknak ismerős az, hogy egy másik emberben meglátunk egy új életutat. Berkenfield márkiné megjelenésével, a szerelmespár boldogságának kellős közepén, amikor Tonio úgy dönt, hogy ő is beáll katonának, Marie-t kiragadják a férfiak közül. Hirtelen egy másik zárt rendszerben találja magát, arisztokraták között. Semmivel sem jobb a helyzete a kastélyban, mert ugyanúgy nem maga hozza meg a döntéseit, mások határoznak helyette. 

A szabályok és a szabadság, a zárt világok és a függetlenség kontrasztjára helyezi a hangsúlyt?

Hogyan alakítjuk ki az egyéni szabadságunkat? Mikor döbbenünk rá arra, hogy amiben élünk, az valójában egy nagyon kicsi szelete a világnak – ami ettől jóval nagyobb. Vajon le tudjuk-e vetkőzni azokat a reflexeket, amiket belénk neveltek?

Alkotótársával, a díszletet és a jelmezeket tervező Izsák Lilivel milyen irányba mentek el a látványt illetően?

Nagyvonalú, lényegre törő vizuális megoldásokra törekedtünk az operettek álombeli, semmiképpen sem hiperreális stílusában. Két teret szerettünk volna megmutatni: az első felvonásban a katonaság maszkulin közegét, a második felvonásban pedig a márkiné csillogó aranykalitkáját, ahol Marie keresi a helyét, próbál beilleszkedni. A komikum ennek a két világnak a találkozásából fakad. A civilek vékony jégen csúszkálnak a katonaközegben, ennek fonákja, ahogy Sulpiz őrmester, a vén katona próbál túlélni a márkiné cukormázas miliőjében.

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Az interjú elsőként az Opera Magazinban jelent meg!