Kiskorában zoológus szeretett volna lenni – elefántokkal és csimpánzokkal akart foglalkozni, bár a fotózás is érdekelte – ezt a szenvedélyét a mai napig megőrizte. 8 évig versenyszerűen vívott, komoly eredményeket ért el országos szinten, tehát egy olimpiai bajnoki cím is ott szerepelt a vágyak között. Azt viszont biztosan tudta, hogy nem szeretne szülei nyomdokaiba lépni és színész lenni.

Aztán az érettségi évében mégis a Színműre jelentkezett első helyen, ezzel alaposan meglepve családját és környezetét. A felvételi azonban csak harmadik nekifutásra jött össze. A köztes időben a Budapest Kortárstánc Főiskolára járt. A sport és a tánc megtanította a fegyelemre, az alázatra és a kitartásra: hinni abban, hogy az elvégzett munkának előbb-utóbb meg lesz az eredménye. Szakmai gyakorlatát a Vígszínházban töltötte, ahol nyolc előadásban játszott kisebb és nagyobb szerepeket. Az igazi kiugrási lehetőséget A doktor úr Lenkéje hozta meg számára, amit a február végi bemutatót követően sajnos (egyelőre) csak néhány alkalommal tudott játszani a március közepén kihirdetett veszélyhelyzet miatt.

Ha nincs karantén helyzet, hol találkoztunk volna?

Több verzióm is volt. Az egyik az osztálytermünk erkélye lett volna. Nagyon szerettem ott lenni. Vizslatni a járókelőket az Uránia előtt, nézni ahogy pezseg a Rákóczi út.  Mindig jókat beszélgettünk ott egy-egy próba előtt vagy után. A másik nem helyhez, inkább tevékenységhez kötött. Néha úgy tudtam csak igazán kikapcsolni, hogy elvonultam az egyik szabad terembe és táncoltam, improvizálgattam kicsit – szóval mondjuk a tornatermet is szívesen választottam volna. Mégis a legfontosabb talán számomra a Blaha Lujza téri templom. Furcsa, mert itt töltöttem a legkevesebb időt és nem is vagyok hívő ember, vagy legalábbis nem klasszikus értelemben, de szeretek templomba járni. Valahogy megnyugtat ez a közeg. Az első felvételim előtt elmentem oda, üldögéltem kicsit és átgondoltam dolgokat. Aztán valahogy ezt összekötöttem a fejemben: hogyha ide mindig eljövök, addig ameddig nem vesznek fel, egyszer csak fel fognak venni. És végül ez a babona bevált.

A tánc miért fontos neked?

Nagyon nagy szabadságot ad és felszabadít bennem olyan dolgokat és érzéseket, amiket nem biztos, hogy másképp ki tudnék adni magamból. Az egész komolyabb táncos életemet úgy kezdtem, hogy improvizációs órákra jártam és beleszerettem, mert rájöttem, hogy itt bármit csinálhatok, nem néznek hülyének. Végül is itt lehettem a legszabadabb. 

Klasszikus balettet nem tanultál? 

A Budapest Kortárstánc Főiskolán, ahova két évig jártam, ott tanultam, de korábban nem. 

Milyen zenékre mozogsz?

Mindenfélére. Imádom a zenét. Hallgatni és mozogni rá. A mindennapjaim része. Bármire szívesen mozgok a klasszikusoktól kezdve Cseh Tamáson és  a Queen-en át a Tarantino filmzenékig, szinte bármi jöhet.

Koreográfiát is készítettél az egyetemen? 

Próbálkoztam vele.  (nevet) Marton tanár úr egyszer adott egy feladatot amiben be kellett mutatni  egy kapcsolatot az elejétől a szétzuhanáson át a végéig. Közben nem beszélhettünk. Dino Benivel közösen csináltuk – az egyetem elején amolyan állandó kis alkotópárost alkottunk. (nevet) Ez volt az első ilyen típusú munkám. Aztán úgy emlékszem, hogy később például az Ahogy tetsziknél kért meg Atti (ifj. Vidnyánszky Attila –a szerk.), hogy az egyik részhez találjunk ki egy kis táncos etűdöt, bár az végül közös dolog lett. Mindenki belepakolt valamit. 

A tudatos testhasználat gondolom, sokat segít színészként is a színpadon.

Abszolút. Az csak előnyére válhat szerintem az embernek. Ha csak megállsz a színpadon, az is sok mindent közvetít egy karakterről. Egyébként nagyjából erről írtam a szakdolgozatomat – Pina Bauschról, a munkamódszeréről és a munkáiról meg arról, hogy mennyire fontos a testtudat, mennyi információt közvetítünk vele, még akkor is, ha ezzel sokszor nem is vagyunk tisztában.  

A táncos előéletedet mennyire tudod kamatoztatni a Vígben? 

A nagy Gatsby-ben elég sokat táncolok, szinte végig… aztán ott volt a Baal Horváth Csabával, abban is sok mozgás volt. Ott emiatt szerintem kicsit több feladatom is lett, mint eredetileg lett volna. Szóval szerintem abszolút tudom. Furcsa mód, bár mindig is színész akartam lenni, a magabiztosságot a tánc felől hoztam. A megszólalás eleinte nem ment könnyen.

Miért voltál magabiztosabb a táncban, mint a színészetben?

Talán azért, mert a mozgás egészen kiskoromtól alapvető volt, sokkal inkább, mint az, hogy szóval fejezzem ki magam. Fociztam, karatéztam, úsztam. Valahogy mindig bennem volt a mozgás iránti vágy. Persze később jártam vers- és prózamondó versenyekre is… meg próbálkoztam az írással is… Olyan nagy műveket alkottam pl. mint a Stew élete… egy macska története30 oldalban… (nevet)

Sokáig vívtál is. A sportoktól azért elég messze van a tánc. Ami viszont már a művészet felé jelentett nyitást. 

A vívást nagyon szerettem. Mai napig kicsit vérzik a szívem, ha vívást látok valahol. De pontosan azért hagytam abba, mert azt éreztem, hogy nekem ez a mozgás nem elég. Valami hiányzott. És rájöttem, hogy talán az önkifejezés… Egyébként a tánc is végigkísért. Kipróbáltam a társastáncot, a hip-hopot. A kortárstáncot akkor fedeztem fel, amikor már vívtam, és egy ideig párhuzamosan csináltam a kettőt, de aztán jött az érettségi és el kellett dönteni, merre tovább. Akkor mondtam ki először, hogy az elsődleges cél a Színművészeti. Ez azért eléggé meglepett mindenkit, mert addig nem nagyon volt erről szó… talán még magamat is megleptem ezzel a hirtelen határozott döntéssel. A gondolat már régen megvolt bennem, de a döntés az nem. 

A vívásban mennyire voltál sikeres?

Elég jól ment, nem versenyeztem rosszul… Országoson második lettem, csapatban többször voltunk elsők. Talán ott is egy kis önbizalomhiánnyal küzdöttem. Nem tudom. Azt hiszem a ranglista ötödik helyén voltam, amikor abbahagytam. 

Ez az önbizalomhiány állandóan ott van az egész lényedben… Fejtegetted már, hogy mi ennek az oka és hogy lehet leküzdeni?

Persze. Szerintem egész életemben ezt fogom fejtegetni és azon dolgozom, hogyan lehet legyőzni. Viccesen hangzik, de ez egy családi vonás is. Tényleg. Akármennyire sikeres apukám és anyukám, a mai napig folyamatosan megkérdőjelezik magukat. Persze nem olyan szinten mint én. Gondolom. (nevet) És ez egy kicsit benne van az egész családban is.  Azt tudom, hogy van egy folyamatos megfelelési kényszer bennem, nem is mások, hanem inkább magam felé. Kicsit maximalizmusnak is mondható. Nem tudom…. én lennék a legboldogabb, ha egyszer rájönnék hova vezethető vissza. 

De ez azt jelenti, hogy a suliban is eminens voltál? 

Eminens? Nem tudom… Szerettem megcsinálni a feladataimat, igen, de azért annyira nem mondanám magam eminensnek. Csak gondolom, ez az, amit először látnak bennem. Nem voltam éltanuló, mert például a matematikához és a fizikához finoman szólva semmi közöm. Ezekkel mindig küzdöttem. A szüleim azt mondták, hogy őket csak az érdekli, hogy amiben jó vagyok és ami érdekel, abban tartsam a szintet, ott ne adjam alább, de a többinél elég ha csak túlélek… Szóval én követtem ezt az elvet. De összességében igen, azért egy jól viselkedő, jeles magaviseletű lány voltam, nem az a lázadó típus. Meg nekem akkor még ott volt az élsport. Én akkor még mindent ott adtam ki magamból. 

Az iskolában mennyire nyomasztott, hogy a szüleid ismert emberek? Hogy kezeltek a többiek?

Nem nyomasztott. Amikor bekerültem egy közösségbe, egy-két napig talán téma volt, de aztán el is felejtődött. Nem úgy maradtak meg bennem az iskolai évek, hogy bármi is arról szólt volna, kik a szüleim. Ez nem volt téma. Soha nem vettem észre ennek sem előnyét, sem hátrányát. 

Színházi gyerek voltál, aki rendszeresen ott ül az öltözőben, a nézőtéren? 

Nem voltam kifejezetten színházi gyerek, de volt egy-két előadás, amit nagyon szerettem és azokra rendszeresen bejártam. Ilyen volt például az Új Színházban a Chioggiai csetepaté. Az öltözőben anyukám mellett ott volt Bánsági Ildikó, Ráckevei Anna, Tóth Auguszta. Azért ott volt egy hangulat, jó kis csacsogások mentek… imádtam köztük lenni. Sokszor volt bent Horváth Juli, Ráckevei Anna és Horváth Lajos Ottó lánya is – akivel nagyjából egyidősek vagyunk -, és gyakran nem is az előadást néztük, hanem bementünk mondjuk a fodrásztárba, ahol olyan jó fejek voltak, hogy csináltak nekünk hajhosszabbítást vagy parókát. Az új hajunkkal néha beültünk a nézőtérre, aztán kiosontunk… szóval elég jól elszórakoztunk. Talán még az És Rómeó és Júlia című előadás volt ilyen, amiben a szüleim játszottak. Ha azzal vidékre utaztak, gyakran mentem velük. Szerettem a hangulatát ezeknek az előadásoknak. 

A szüleid mit szóltak, amikor kiderült, hogy színésznő akarsz lenni? 

Meglepődtek, mert tényleg teljesen váratlanul érte őket. Csak akkor árultam el nekik, amikor be kellett adni a jelentkezést, de ezekbe a dolgokba nem szóltak bele. Nyilván féltettek kicsit a pályától, de hát ez a dolguk. 

Elláttak jó tanácsokkal? Vagy inkább próbáltak távolságot tartani?

Ők sosem kezdtek tanácsokat osztogatni, maximum ha én mentem hozzájuk érte.  Az első felvételinél még fontosnak éreztem, hogy magam oldjak meg mindent. Második és harmadik alkalommal már volt, hogy kértem tőlük tanácsot, mert rájöttem, hogy végül is teljesen felesleges úgy csinálni, mintha a szüleim nem ezzel foglalkoznának. Mások is kérnek tanácsot, csak nem a szüleiktől. Ettől még nem leszek csaló. Azért igyekeztem minél önállóbb lenni. Volt hogy, elmondtam nekik a repertoáromat. Először rettenetesen izgultam. Mi van, ha meg kell mondaniuk, hogy tehetségtelen vagyok? Úgy éreztem, nincs annál nehezebb dolog, mint kiállni eléjük a nappaliban. Aztán rájöttem, ha ezt meg tudom lépni, utána már senki előtt sem fogok így izgulni. 

A sikertelen felvételik nagyon összetörtek? Vagy érezted, hogy nem igazán voltál jó vagy épp nem működött az a bizonyos kémia?

Annyira sosem törtem össze. Egy-két napig búslakodtam, aztán másnap már voltak terveim a jövőre nézve. Első alkalommal Zsámbéki tanár úrhoz jelentkeztem, a másodrostáig jutottam. Sokkoló volt, hogy mennyien ültek bent és elkezdtek kérdezni, instruálni, kritizálni, szóval minden olyat, ami ilyenkor a tanárok dolga. Ezt akkor még valamiért egyből támadásnak vettem, és folyamatosan bizonytalanodtam el, egyre jobban mentem össze. Tudtam, hogy nagyon elszúrtam. Nem lehet ilyen gyáván hozzáállni a dologhoz. De sokat tanultam belőle. Szerintem még nagyon babakorú voltam akkoriban – elég későn érő típus vagyok. 

Már nem vagy gyáva?

Gyáva sosem voltam szerintem. Nem. Van bennem egy állandó félelem, de azon dolgozom, hogy leküzdjem. Úgyhogy gyávának nem nevezném magam, mert mindig teszek ellene. Sőt, igyekszem átlépni a korlátaimat és a gátlásaimat. 

A Vígben töltötted a gyakorlati idődet, ahol kisebb feladatokat kaptál, viszont az utolsó bemutaatóban, A doktor úrban végre megmutathattad magad. Te hogy élted meg ezt a két évet?

Nehezen indultam. Nem volt könnyű megszokni a nagyszínházi közeget, de mostanra már annyira jó ott lenni, hogy sokszor azt éreztem: hazamegyek. Nagyon megszerettem az ottaniakat, a „háttérben” dolgozókat. Persze volt bennem hiányérzet, mert az ember szeretne felnőni és nagyobb feladatokat kapni, de közben meg úgy voltam vele, hogy az sem baj, ha az én kicsit lassabb tempómban zajlanak a dolgok. Apró tanulságokat, jó tapasztalatokat mindenhonnan tudtam szerezni, szóval nem volt bennem teljes elégedetlenség. A Kinek az ég alatt-tól kezdve a Baalig, mindenből tanultam valamit. A doktor úrnak pedig nagyon örültem, mert azt gondoltam, végre mutathatok magamból többet, és újra együtt dolgozhatok Zsótér tanár úrral, akivel az egyetemen Azélet álmot csináltuk. Abban ő nagyon nagy bizalmat szavazott nekem. Jó volt úgy nekilátni a munkának, hogy tudom, olyan valaki rendez, aki hisz bennem.

A Zsótér Sándorral való munka miért volt olyan fontos annak idején?

Először akkor találkoztunk, amikor Zsámbéki tanár úrhoz felvételiztem. Sándor bent ült a felvételin. Volt egy monológ, amit neki kellett mondanom és valahogy már akkor láttam a szemében a „fényt”, azt éreztem, van köztünk valami féle vonzás. Egy évvel később, Novák Eszterhez jelentkeztem, zenés szakra. A másodrostán világos lett mindenki számára, hogy hangilag egyáltalán nem tartok ott, mint a többiek. Nem nagyon tanultam énekelni korábban. A tanár úr ott volt azon a rostán is, és miután megbeszélték a tanárok, hogy bár tetszettem nekik, de az énektudásom hiánya miatt nem juttathatnak tovább, a tanár úr kijött velem beszélni és azt mondta, szívesen látna a prózai szak második rostáján. Abban az évben ugyanis ő indított osztályt Börcsök Enikővel. Bekerültem a harmadik fordulóba, de végül nem vett fel. Az elég nagy törés volt, mert akkor már elhittem, hogy sikerülhet. 

Beszéltetek utána?

Nem mentem oda hozzá, de azt hiszem tudtam miért döntött így… Egyszerűen nem értem meg még a dologra. Túl sok volt bennem a bizonytalanság. Legalábbis én ennek tudom be. Aztán Az élet álomnál, amit harmadév elején rendezett az osztályomnak, kicsit azt éreztem, hogy pótoljuk az elmaradt közös munkát. Ott fantasztikus lehetőséget adott. Rengeteget tanultam tőle. 

Mit?

Ami talán a legfontosabb az az, ahogy ő egy szövegnek nekilát. Mindig azt mondta, hogy hagyjuk az érzelmeket. Az a lényeg, hogy mit mondunk, aztán vagy jön az a fránya érzelem vagy nem. Játszani két mondat között lehet. Ott van lehetőség. Amikor beszélek, akkor beszélek. Nem játszom. Ő tanított meg arra, hogy mennyire fontos a központozás és a hangsúly egy mondatban. Ezek nagyon egyszerű dolgoknak tűnnek, de ezt előtte senki sem mondta el nekünk. 

Eltelt azóta két év, ráadásul most nem a Szentkirályi utcai udvaron, hanem a Vígszínház nagyszínpadán dolgoztatok. Más lett a munkaviszonyotok?

Megmaradt a tanár-diák viszony, de azért persze más volt – nem volt annyira biztonságos élmény. Azt hiszem, nehéz volt velem az elején, mert borzasztóan meg voltam rémülve a feladattól, a nagyszínpadtól és szerintem nem úgy próbáltam, ahogy kellett volna. Nem olyan szabadsággal vetettem bele magam a munka elején, ahogy az utolsó napokban sikerült. Akkor azt gondoltam, milyen kár, hogy nem így kezdtem. A bizalmát viszont végig éreztem. Ez a feladat komoly fordulópont az életemben. Egyrészt azért, mert nagyszínpadon játszhatok fontos, nagy szerepet, másrészt, mert először kaptam lehetőséget arra, hogy igazán nőként legyek jelen a színpadon. Ez nagyon-nagyon sokat jelent nekem, mert alapból fiatalabbnak tűnök a koromnál, és valahogy a környezetem is így kezel. 

Amikor elbizonytalanodsz, kihez fordulsz tanácsért? 

Szerencsére elég sok barátom van, mindenfelől. Szerencsés vagyok, hogy így meg tudtak maradni nekem. Nem vagyok magamba zárkózó ember, szeretem kibeszélni, ha bennem van valami. Szóval egyrészt hozzájuk, és természetesen a családomhoz, a szüleimhez. 

Mennyire nehéz helyzet, hogy abban a színházban, ahol dolgozol, hamarosan az apukád lesz az igazgató?

Gondolom, nagyon nehéz… De meglátjuk, hogy mit hoz ez a helyzet, hogyan tudjuk kezelni. Egyikünknek sem lesz könnyű, de ezt hozta az élet. Eleinte én elég elutasító voltam ezzel kapcsolatban. Mármint nem rossz értelemben, csak azt gondoltam, ez így nem működhet, ha ez megtörténik, mindenképp el kell mennem. De most, hogy végül így hozta az élet, lehet, hogy nem kell feltétlenül elzárkózni ez elől… A színházban mindenki nagyon helyesen viselkedett velem az egész igazgató választás alatt. Igazából ugyanúgy, ahogy mindig is szoktak.

Marton László volt az egyik osztályfőnököd, akit harmadév elején elvesztettetek. Mennyire volt fontos, meghatározó ember a számodra? 

Nagyon meghatározó és fontos ember. Ő volt az első, aki igazán megadta nekem a bizalmat azzal, hogy felvett. Hálával és köszönettel tartozom neki. Igazi pedagógus volt. Nagyon pontosan fogalmazott meg kritikát, nagyon jól látott minket egytől egyig. Nekem ő nem volt apafigura – hiszen erős és jó kapcsolatom van a saját apukámmal -, de tudom, hogy sokaknak azt jelentette az osztályban. Tudtam, hogy kedvel és bízik bennem, de nem volt vele közeli a kapcsolatom, inkább egy távolságtartó, mély tisztelet volt bennem iránta. Már nem tanított minket, amikor egyszer véletlenül összefutottunk a Pozsonyi úton. Együtt sétáltunk egy rövid ideig. Akkor mondott nekem pár olyan mondatot, amit egy életre elraktároztam. Azt viszem magammal. 

Téged mennyire zökkentett meg az, amikor ő kikerült az egyetemről? 

Nagyon. Első körben senki nem tudta, hogyan álljon ehhez a dologhoz. Egyik nap így, másik nap úgy gondoltam. Volt bennem düh, harag, aztán elmúlt, aztán megint volt és aztán rájöttem, hogy én nem tudok haragudni. Egyébként sem tudok nagyon. Én erre az emberre úgy tudok tekinteni, ahogy megismertem. Sok minden kavargott bennünk. Ez természetes… ráadásul nagyon váratlanul ért minket. Tényleg azt mondhatjuk, hogy nekünk két év volt igazán meghatározó az egyetemen töltött időből, amikor még rendes mederben folytak a dolgok. Ez rettenetesen dühítő, mert még rengeteget tanulhattunk volna tőle és aztán másoktól is. De ez nem történt meg. Azt hiszem, akkor az osztállyal egyszer csak fel kellett nőnünk. Elég sok emberben csalódtunk, de persze kiderült az is, hogy kikre számíthatunk. Ugyanakkor az osztályt ez a helyzet talán még jobban összehozta. Sok mindent megéltünk, és igazából csak egymásra számíthattunk. 

Milyen emlékezetes pillanatokat viszel magaddal az egyetemről?

A Kroetz vizsga volt talán az egyik leginkább meghatározó. Említettem már a lassúságomat… Az első félév azzal telt, hogy próbáljam behatárolni, mit kell csinálni, ki vagyok én, és hol is vagyok. Van, akinek ez hamarabb ment, nekem idő kellett hozzá, pontosabban ehhez is. (nevet) Mindig a második félév sikerült jobban, akkorra éreztem rá a dolgokra. Így volt ez a Kroetznél is. Először vizsgáztam úgy, hogy sok jelenetem volt, szívesen vetettem bele magam a munkába, és nem reszkettem a vizsga előtt. Aztán az a nap is eléggé megmaradt bennem, amikor elmentünk az osztállyal Szentendrére. Azt mondtuk a tanár úrnak, hogy elegünk van, nem bírjuk tovább és kérünk egy szünnapot. Azt nagyon szerettem az osztályban, hogy ha kitaláltunk valamit, egy óra alatt elintéztük. Hát, hogy mit is viszek magammal? Rengeteg emléket. A közös pillanatokat a színpadon az osztállyal. Azt a pillanatot amikor érzed, hogy na, most együtt lélegeztek. Vagy amikor órák óta külön próbáltunk különböző termekben és egyszer csak elkezdtünk összegyűlni. Ti sem haladtok sehogy? Ti sem? És egyszerre csak kialakult a teremben egy spontán buli, vagy őrültködés… ezek az őrjöngések és hülyéskedések… úristen… rettenetesen hiányoznak… Vagy az, hogy egy időben minden Góbé zenekaros koncerten ott voltunk, és jó nagyokat táncoltunk. Leginkább ezeket az emlékeket viszem magammal. 

Az Amphitryonban számomra revelatív volt az alakításod – soha nem láttalak ennyire jónak, sokszínűnek és felszabadultnak. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy egy tőled teljesen idegen karaktert kellett megformálnod?

Nagyon sokat küzdöttem az Amphitryonban is, de azt hiszem, már meg kell szoknom, hogy én ilyen küzdős ember vagyok. (nevet) Sokáig úgy volt, hogy Alkménét játszom, de nagyon örültem, amikor végül Merkúr szerepét kaptam. Jó volt, hogy kiléphettem az ártatlan szende skatulyából. Szerettem keresgélni a karakter határait, és imádtam játszani, mert – ahogy te is mondod – annyira más lehetek benne és ez nagyon élvezetes. 

Te egyébként milyen karakterekre vágysz? Miket szeretnél játszani leginkább?

Egyrészt nagyon szívesen játszanék egyszer egy nagy lázadót, mondjuk Jeanne d’Arcot, mert azt gondolom, ez is megvan bennem. Másrészt jó lenne egy kicsit a humorosabb oldalamat megmutatni. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig még maradok a naiváknál, és nincs is vele semmi bajom, de nagyon örülnék, ha egyszer lehetőségem lenne ilyen szerepekben is megmutatni magam. Ja és Tóth Manci. A Lila ákácból. Ez az egyik álmom.

Mindig olyan finom és decens vagy. Ha mérges vagy, tudsz tombolni, hisztizni?

Nem mindig… de elismerem, hogy akik nem ismernek, azoknak ilyennek tűnök. Tudom, nem látszik, és meglepő, de erről például Darvasi Áron osztálytársam abszolút tudna mesélni. Amikor először kiborult nálam a bili az egyetemen, épp egy Micimackó jelenetet próbáltunk. Én voltam Micimackó és negyven ruhadarab volt rajtam, hogy olyan Micimackósnak tűnjek. Egy létrára kellett harmincadjára is felmásznom, amiből folyamatosan szálkák álltak a kezembe. Áron rendezte a jelenetet, folyamatosan magyarázott, és amikor már sokadszor mondtam neki, hogy többet már nem tudok felmenni, és ő csak mondta és mondta, egyszer csak elkezdtem üvölteni. Kiszakadt belőlem minden. Ott volt a teremben néhány osztálytársunk is. És akkor megállt a levegő. A végén pedig elismerően mosolyogtak. Meglepte őket. Ha dühös leszek, az mindig nagyon hirtelen történik. Legfőképp akkor, amikor az igazságérzetemet bántják meg, vagy ha igazságtalanságot látok.  

Most, hogy nincs színház, mivel töltöd az idődet?

Olvasok, filmezek és sportolgatok. Pihenek. Végül is ez az öt év elég intenzív volt. Ja és sokat telefonálok. Régi barátokkal, mostaniakkal. Rájöttem, hogy gyakrabban kellene ezt tennem. Felvettem a kapcsolatot olyan barátokkal is, akikkel esetleg az egyetem alatt kicsit megkopott a kapcsolat. A járvány elején nagyon bezárkóztam, igyekeztem nagyon odafigyelni, de most már azért kijárok. Jólesik kint lenni, kávézgatni. Azért ez nem volt egy könnyű időszak. 

És lett egy kutyád is.

Igen. Nagyon rég vágytam rá, hogy egyszer legyen egy saját kutyám, hogy lehessen egy csodálatos kapcsolatom egy ilyen kis lénnyel. Kiskorom óta szeretem az állatokat. Sokáig zoológus akartam lenni. Most jött egy olyan időszak az életemben, amikor ezt vállani tudtam teljes szívvel. Most eleget tudok foglalkozni vele, meg lehet tanítani neki az alapokat, mire majd újra mehetünk dolgozni. Az elején nagyon féltem attól, hogy tudok-e majd boldogulni vele, de most már borzasztóan örülök, hogy meg mertem lépni. 

Hol szeretnél tartani, mondjuk öt év múlva?

Szeretném, hogy legyen egy családom. Azt, hogy ott, ahol épp vagyok, a helyemen érezzem magam. Mindegy hol és hogyan, csak jól érezzem magam a bőrömben. 

Társulati tag szeretnél lenni vagy szabad vegyértékként keresnéd a lehetőségeket? Esetleg külföldre mennél?

Nem tudnék külföldre menni. Kamaszkoromban egy évet Franciaországban töltöttem, rettenetes honvágyam volt amellett, hogy közben nagyon  jól éreztem magam. Akkor jöttem rá, hogy képtelen lennék huzamosabb ideig külföldön élni. A szabadúszás egyébként érdekel, de azt hiszem nekem fontosabb, hogy tartozzak valakikhez és valahova. 

Nehezen engedsz el dolgokat, embereket?

Igen, eléggé. Szeretek visszatekinteni, nosztalgiázni, talán túlságosan is. Nem veszem félvállról a dolgokat, és az embereket sem. Ezért persze… nehéz csak úgy elengedni. 

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.