Sardar Tagirovsky gördeszkán, egyenesen a próbáról esett be a találkozónkra. „Bocsánat, egy kicsit még benne vagyok..!” – szabadkozott, miközben egy helyet kerestünk, ahova beülhetünk. Az orosz származású rendező harmadévet végzett, bábszínész szakos színművészetis hallgatók közreműködésével, Függöny címmel készül ősbemutatóra augusztus 14-én, a Szentendrei Teátrumban. 

Válság és bukás, félelem és humor, hit és teremtés, ütközések és szakralitás. Izgalmas világmegváltásban volt részem záróra előtt és után, egy asztal, majd egy oszlop két oldalán. Canjavec Judit interjúja.

Mindig felfrissülést okoz – mondja Sardar –, amikor egy-egy pillanatra átlátunk saját társadalmunk közmegegyezésein, játékszabályain, törvényein. Ilyenkor tudunk megfogalmazni valami zsigeribbet, ami az állatihoz kapcsolható, és valami – nem vallási értelemben vett – szentebb, szakrális dolgot. Én a lehetetlenről, a nem létezőről próbálok meg létezőt alkotni. 

Az ősbemutató anyagát sok szövegből gyúrtátok össze Sényi Fanni dramaturggal. Lesz benne improvizáció is, s Moliére figurája van fókuszban. Miért őt választottad?

 Dolgom van vele.

Mióta érzed így?

 Talán már tíz éve foglalkozom Moliére-rel, akinek a személye elválaszthatatlan a környezetétől. Ő sem lenne a társulata nélkül az, aki, s a társulat sem lenne nélküle az, ami. Egymásra ható elemek. Moliére-nek van egy Versalles-i rögtönzés című, nagyon ritkán játszott darabja. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor adták elő Magyarországon. A kiindulópontunk ez a darab és Bulgakov: Moliére úr élete című műve, a Képmutatók cselszövése illetve más Moliére drámák, Moliére kapcsolata Shakespeare-rel, vagy akár a görög tragédiákkal. 

De miért Moliére? 

 Nem azért, mert január 15-én született, mint én… A Versailles-i rögtönzés nem olyan tökéletesen fölépített mű, mint mondjuk a Tartuffe. De azért fontos, mert Moliére beleírta saját magát és a társulatát. A saját válságait, ahol képes önmagát kinevetni. Ez nekem egyfajta önvallomás róla és a csapata félelmeiről. Ebben a bábos osztályban egy társulat lehetőségét láttam meg. Ellinger Edina és Meczner János hívtak, hogy dolgozzam velük, s a vizsgákat látva, örömmel vállaltam a közös munkát, mert éreztem, hogy játékosak, kedvesek, szorgalmasak és nyitottak. Mindig arra vágytam, hogy legyen egy csapatom, mert ez nekem szerelem. Mindig eltöltök másfél-két hónapot egy színházban, aztán megyek tovább és akkor elszakadunk. 

S jó volna egy állandó kapcsolódás?

Jelenleg a szakmánk arra állt be, hogy mi, szabadúszók, a színészekkel szellemi egyéjszakás kalandokat élünk meg. Én pedig próbálok ebben az öt hétben arról beszélni és alkotni velük, hogy milyen lehet egy társulat, mit jelent egy közösség ereje. Hogyan jönnek elő a válságok, s hogy ezekkel együtt is mennyire vágyunk egy társulatra. Erről akarok most egyfajta vallomást tenni, együtt a csapattal. Egy Moliére-dokumentumokon alapuló, félig-meddig fiktív történeten keresztül. Moliére nem szerepel az előadásunkban, de a történet az ő elképzelt temetésén játszódik. Ám erről többet nem árulhatok el. 

Bábok és élő színészi játék egyaránt lesz az előadásban?

Csak élő színészi játék. Ez prózai vizsga lesz. 

Semmi báb..?

 Ha lesz, akkor is csak jelzésszerűen. De a bábszínészeten végzők szerintem nagyon sokszor hitelesebben tudnak megszólalni, mint a színész szakosok. Legalábbis az én ízlésem szerint. Mert több mindent látnak át, nem csak önmagukat és az adott szerepeiket. A báb ad egy olyan terepet, hogy ha három-négy ember megtanul egyetlen bábot mozgatni, akkor ugyanaz a három-négy ember egy jelenetet is könnyebben tud mozgatni. Fogjuk fel úgy, hogy a jelenet egy báb! Egy fiktív báb teste, amelynek nem anyaga van, hanem ideje. Eleje, közepe, vége. Van benne, mondjuk 10-13 perc. A bábmozgató az a színész, aki tudja, hogy a nulladik perctől, a tizenharmadik percig mi történik, a szerep pedig maga a báb, ami részt vesz ebben a 13 perces „idő-báb” testben. Itt bábszínészek mozgatnak egy jelenetet – az időben. 

Ez nagyon érdekes nézőpont! A pestis, ami a darabban szerepel, a mostani világjárvány miatt jött, vagy eredetileg is így tervezted?

 Már benne volt a darabban. Minden problematika, ami a színmű és a világjárvány körül van, a maga módján ott volt Moliére-nél. Nem szeretnék nagyon direkten beszólni senkinek, csak szeretném feltérképezni, hogyan működnek az emberek akkor, amikor nyomást éreznek. A hatalom, vagy bármi más részéről. 

A színművészeti körüli feszültségek mennyire vannak hatással a szereplőidre?

Néha ki kell menni tüntetésekre, meg jönnek ilyen-olyan hírek – ezek persze, hogy hatással vannak rájuk. 

S ezt mind beleépíted a darabba?

 Annyira, amennyire széteshet Moliére társulata. Hogy közben mit éreznek és gondolnak az emberek. Moliére nélkül hogyan tud tovább működni egy csapat.  

Tehát egy társulaton keresztül beszélsz az egész emberiségről is. Moliére hol helyezkedik el a történetben?

Annyit elárulok még, hogy nálunk Moliére egy koporsóban fekszik, nem fogja látni a közönség.

A színházi jelentésen túl, miért a Függöny címet viseli a produkció?

A függöny a színház parafrázisa. Nem csak egy anyag, ami a társulat előtt fölgördül. Az elménk függönye is, ami esténként a szemhéjunkra hull, és másnap reggel meglátjuk, milyen világra ébredtünk. Függöny az is, amikor szemet hunyunk valami felett, ami történt a világban. Moliére korában nagyon fontos volt az öltözködés, a divat és a festészet. Több napig pózoltak, amíg lefestették őket. Nálunk ugyanez a szelfi birodalma. Szerintem ez ugyanaz a világ. És fontos reflektálni rá! Az akkori emberek parókáiból néha kiestek a csótányok, a tetvek és a báltermeik nagyon büdösek voltak, ahol sok minden emberi ürülékben úszott. Nálunk az ürülék, vagy a kieső csótányok inkább filozófiai jellegűek, mondjuk a celebvilág maradékai. Amik ránk omlanak, amiket mi termelünk ki. 

És mi is fogyasztjuk el. 

Igen. Egy high-tech rokokó barokkot élünk, trash-kultúrába beágyazva. Azt hisszük, fejlettebbek vagyunk, mint ők. S ha vannak is bizonyos technikai kütyük, a játszmázások ugyanúgy működnek, akár a polgári, akár a színházi világban. 

A darabban Moliére hiánya az egyik fő mozgató, a járvány pedig a másik?

A járvány inkább geg szinten, de nem annyira. Úgy igen, hogy ha jön a Covid, a színházi emberek szedik össze leghamarabb a sátorfájukat. Vagy ha jön egy politikus. Amikor valaki megérkezik, a színházi embereknek azonnal föl kell állniuk az asztaltól és kimenniük a cselédszobába. Mert bizonyos emberek szerint, a színháznak van a legkevesebb értelme. A mi korunk tragédiája, hogy ezt gondoljuk. És elfelejtjük, hogy gyerekkorban mindenki játszott, mindenki színész volt és jobb lenne játszani és nem játszmázni. A színházról elkezdtük elhinni, hogy egy munkahely. A színház, ha munkahellyé válik – meghal. De a rendszer feladata az, hogy munkahellyé tegye. Újra és újra fel kell ébresztenünk magunkat, hogy ne higgyük el, hogy csak szakmánk van, hanem érezzük, hogy hivatásunk is lehet. Nem a rendszer ellen beszélek, hanem igyekszem jót tenni vele és a szakmával, hogy frissüljön. De ez áldozatokkal jár mások és az én részemről is. 

Mennyire vagy magadnál, amikor benne vagy egy próbafolyamatban?

 Ha túlságosan, akkor elkezdek félni és az baj. 

És most..?

Néha félek..! Az előadásunk az alkotó félelméről is szól, és néha nem tudom, melyik az enyém és melyik a produkcióé. A válságról készítünk előadást, s szeretem, ha jelenidejűvé tud válni egy gondolat. De ez csak akkor történhet meg, ha elveszítjük a hitünket is. Azért, hogy újra visszanyerjük. A kétely a hit része és fordítva.

Akkor ez mindenféle válságot jelent, igaz?

Igen, akár az, hogy ez az előadás elkészülhet-e, vagy annak a válsága, hogy félek attól, miként fogad a szakma. Főleg azért, mert ez az első munkám a Nemzetin kívül Budapesten, ami hivatalos színházhoz kapcsolódik. Nagyon sok félelem kering bennem. Most nem az a célom, hogy elhessegessem ezeket a félelmeket, hanem megpróbáljam értelmezni, Moliére függvényében. Talán sikerül. Talán elbukunk. 

Mindig ezzel mész neki. Hogy nagy bukások lehetnek. Ez bátorságra vall!

 Vagy bolondságra..!

De máshogy nem látod értelmét, ugye?

Lehet, hogy van másképp értelme, csak én még nem tudok róla. Ez is ellentmondásos. Lehet, hogy öt év múlva már iparból fogom csinálni az egészet. És egyszerre négyet fogok rendezni, vagy legalább kettőt és akkor a jól bevált eddigi receptjeimet fogom felhasználni mindenhol. 

Most öniróniát hallok..?

Örülök, hogy átjött..! Moliére-ben azt szeretem, ahogy nevetni tud a legnagyobb tragédiáin. 

És te tudsz?

Kísérletezem. Az én tragédiám az, hogy nem mindig. De aztán ezen majd nevetek egyet. A színházban amúgy jó humorom tud lenni.

Hogy lehet átvinni ezeken a folyamatokon – amikről eddig beszéltél – egy társulatot?

(hosszan gondolkodik) Jól..! 

És miből tudod, hogy jó?

Amikor érzem a testemben, az idegrendszeremben. Amikor kinyílik valami. Ha nem nyílik ki, hanem elméleti marad, akkor nem jó. Ha egy-egy találat esetén kiráz a hideg, ha pezseg a vér a testemben, amikor alkotunk, ha valami érzékeny és bátor dolog születik, akkor majdnem biztos, hogy jó úton járunk. A színház nem elméleti vagy irodalmi műfaj. Csak része az irodalom. Nem a célja. A pszichológia nagyon fontos része, de nem lényege. Ha van pszichológia, de nincs a varázslatban való hit, akkor nincs játék. Csak a játék nagyon hiteles imitációja. Nagyon hiteles, de túl profi. Megtévesztő és pontos, a karaktert megközelítő, de szellemiségében nem gyermeki erejű. Olyankor a színész nem lesz érzékeny, csak képes eljátszani azt. Sokszor, amikor egy öt-hat napos workshopot tartok, sokkal tovább jutok el, mert nincs bennünk az, hogy a végén produkciónak kell születnie. 

Most meg itt van a „kell”.

Mindig ott van a „kell”. De én nem a „kell”-től akarok megszabadulni, hanem táncolni akarok vele. Táncolni akarok a „kell” félelmével. Táncolni akarok a félelemmel. Nem érdemes félni a félelemtől, mert az újabb félelmet szül. Nem érdemes félni a hamis hangtól, mert akkor az lesz a fő fókuszunk. Lehetőséget kell adnunk, hogy táncolni tudjunk a hamis hanggal, a „kell-lel”, a félelemmel. 

Mondhatom, hogy járatlan utakat keresel?

(Hosszan hallgat. Félhangosan felel.) Igen. 

Segített, vagy hátráltatott, hogy 2015-ben az első rendezésed, Csehov: Meggyeskertje rögtön nagy szakmai és közönségsiker lett?

Hátráltatott és néha egy-két bukás után, újra tudtam éledni és újabb sikert véghezvinni és aztán ismét feltámadni. Ez nehezebb, mint a sport, mert ott mérhetőbb a dolog. Itt hogyan tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz igazul..?

Szereted a kétségeidet?

 Néha. 

De azok mozgatnak. 

Igen. Abban a pillanatban, amikor bejönnek a kétségek, akkor nem hibának fogom fel őket vagy nehézségnek, hanem áldásnak. Termékeny tudok lenni a pillanatban és jó esetben elfelejtem, hogy rendező vagyok és megpróbálom elhinni, hogy együtt lélegzem a színésszel. Arra tudok emlékezni, hogy megszületik valami, amit mi teremtettünk. Aminek nincsen határa. A part és a tenger között sincsen éles határ, azt mi, emberek találtuk fel. Amikor dagály van, sodródik a tenger. Kijjebb megy, apálykor elkezd visszazsugorodni és akkor sokkal nagyobbá válik a part. De hol kezdődik a part..? Valójában nincsen tengerpart, ez csak a mi fejünkben létezik. A színházban lehetőségünk van eljutni oda, ahol már nem ezek a definíciók működnek, hanem olyan kommunikációs csatornák, amelyekről fogalma sincs az emberiségnek. 

És ezeknek a létezését hogyan lehet megsejteni..?

Az ember elhiszi, hogy sejtheti. Aztán, ha jól hiszi, akkor tényleg működik. Ha kételkedik és a kételkedés győz, akkor nem a hit fog győzni. De ha úgy hisz, hogy mellette nem kételkedik, akkor sem fog működni, mert túlságosan akarja. Nem tudom, hogyan kell jól hinni. 

Saját magaddal szemben is nehéz időnként megújulni, ugye?

Azt hiszem, igen…. A csoda akkor születik meg, amikor mindent elfelejtünk. Van például az a színházi módszer, amikor tükörben egymást figyelve, egyszerre mozgunk. Majd két színész eljut odáig, hogy elkezdi érezni egymás tükörképét. Ilyenkor mindkettejükben nagyon mély, zsigeri találkozás történik. Azt mondom nekik, csukják be a szemüket, s amikor két percen keresztül – becsukott szemmel – ugyanúgy mozognak mindketten, akkor tartunk a lényegnél. Sok szintje lehet az együttérzésnek. Gondolhatok valakire, érezhetem a lelkét és összekapcsolódom vele. Érzem a fájdalmát, vagy úgy gondolok valakire, hogy nem is látom, mégis pontosan le tudom követni. Mindig érdekel, hogy hol tudom megfogni a megfoghatatlan csodát. 

Tehát a zsigeri találkozások és összekapcsolódások a fontosak.

Igen: az állat, az ember, az isten. 

S ez fontos a társulatnál is? Így összekapcsolódni?

Olyan, mintha egy zenekar lennénk, ami akkor működik, ha a tagok pontosan érzik egymást. Én úgy hívom, a spontaneitás kottája. Megérezni a sorsszerűséget, a véletlenszerűséget és megtalálni a kettő között a technikát. Mindig érezd, merre imbolyogsz. A félelmeiddel táncolsz, vagy a bátorságoddal. Ha túlságosan bátor vagy, akkor lehet, hogy azt gondolod, úristen, már félnem kéne, mert ezt tanultam meg. És akkor elkezdünk ezzel is játszani! Majd azzal, hogy túllépem ezt a határomat is! Végül mindent kisütök – és nincs ott semmi. 

Mindig azt kutatod, amit nem tudsz.

Persze, különben mi értelme az életnek és a színháznak? Amit tudok, azt miért csináljam? Az untat. 

Fontos, hogy mindig újból definiáld magad?

Igen. Ilyenkor érzek valamit. Ha sikerül meglépnem, akkor szabad leszek. Ha nem, akkor magamban maradok, egy új börtönben. 

Gördeszkán suhanni: az szabadság..?

Igen, de hamar megszokja ezt is az ember.

Igen..?

Mindent megszok az ember.

S a megszokottból mindig ki kell lépni egy kicsit? Az egy idő után egyre nehezebb...

Igen, mert ha túlságosan megtanultad a módját, hogyan lépj ki, akkor újból csak ugyanazt a mintát gyakorolod és az már megint egy szokás. Hogy miként lépj ki. Lehet, hogy néhány szokást meg kell hagyni. 

Mit keresel?

Mindent. Szerelmet, színházi szabadságot, világbékét, állatokkal való titkos nyelven beszélgetést, mindent. 

S a mindenből mi juthat..?

Néha közel állok az állatokkal való beszélgetéshez! 

Ez is zsigeri..?

Igen. Azt hiszem, ez az alap, csak nagyon sokáig nem vettem észre. 

S ami zsigeri, az az igaz?

Ami nem zsigeri, az tapasztalás, de nem eredményez nagyobb katarzist. Minél nagyobb akadály van a zsigeri számára, annál nagyobb lehet a katarzis akkor, amikor a zsigeri kiszabadul az akadály mögül. Ez egy folyamat. Nincs tengerpart. Nincs határa a víznek, vagy a földnek. Apály van és dagály. 

Keresed a végtelent.

 Igen. 

„Kóstoltad” is már..?

Igen.

Milyen volt?

Olyan, mint amikor szabadság van. Ahhoz semmi nem hasonlít.

S többé már nem lehet úgy folytatni, mintha semmi nem történt volna.

Főleg úgy, hogy álmaimban éltem meg. 

Ezért jó a színház, ahol álmot és valóságot átjárhatóvá tudsz tenni?

Igen, mert a színház egy kijelölt tér, ami jellegénél fogva a valóságból ragad ki egy részletet, s mutat valamit, ami a képzelet, a játék terepe. A színház természeténél fogva mesterségesen kijelölt teret jelent a néző és színész között. Ezért sokszor az őszinte hang hamisnak hathat, mert maga az esemény, az előadás mesterséges helyzetet jelent, hiszen nem egy „spontán találka”. Mindennel együtt érdemes a színésznek léteznie: a díszlettel, a jelmezzel, a hanggal, a fénnyel… Mert az ember a világától nem választható el. A színész sem választható el attól a világtól, mint amiben játszik, létezik. Annak ára van. Ha a színész egy világban gondolkozik, akkor szabadabb lesz, mint akkor, ha az őszinteséget erőlteti az élet mintája alapján, amiről elhiszi, hogy az. Oroszországban úgy mondják, nem őszintének kell lenni a színházban, hanem költőien igaznak. Nem úgy tükör, hogy megmutatjuk az emberi hibákat, hanem – miközben megmutatjuk őket –, felismerjük a sajátjainkat. Fölfedezhetjük, hogy sosincs igazság a világban. Mindenkinek igaza van, s ezek az igazságok mindig ütköznek. S számomra a legfontosabb dolgok mindig ellentmondásokba ütköznek. És néha ez a gondolatom is ütközik azzal, hogy tévedhetek… Tévedni isteni dolog.

Szerző: Canjavec Judit

Színház Online