Simkó Beatrix táncos, koreográfus, performer, médiaművész. Németországi erős jelenléte mellett munkáit Európa-szerte bemutatta Belgiumtól Finnországig. Long time no see! című előadását beválogatták az Avignoni Fesztivál és az Aerowaves Fesztivál hivatalos programjába. A Prae.hu kérdezte.

A teljes interjút ITT olvashatja, szívből ajánljuk figyelmükbe.
Az alábbiakban a portál engedélyével közlünk részletet.

PRAE.HU: Koprodukciós előadás készül On the Silver Planet címmel Hamburgban. Mennyire van hatással az előadásra, hogy melyik országban dolgozol? 

Németországban hamarabb indultak a korlátozások, ezért nem jött össze a tervezett bemutató. Jövő májusra kaptunk új időpontot, ami szomorú, ugyanakkor ebben a helyzetben is lehet találni hasznos ötleteket és gondolatokat. Szeretnénk Magyarországon is bemutatni ezt az ifjúsági produkciót, így most van idő előkészíteni a budapesti bemutatót is. 

Másfajta koncentrációt jelent külföldön dolgozni, de a lényeg talán nem az ország, hanem a közegváltás. Már annak is érzékelem a hatását, ha egy másik városban dolgozom, hiszen akkor egészen mások a mindennapjaim, mint ott, ahol élek. Így nem aprózódik el annyira a figyelmem. Sokkal inkább rezidenciajellege van a máshol alkotásnak, mert akkor egyedül arra a produkcióra koncentrálok, amiért odamentem. Év elején volt egy bemutatóm Debrecenben, ahol egyébként az elsők között jelent meg az ottani színház repertoárjában kortárstánc-előadás, ott is ezt éltem meg.

Előfordul, hogy a saját életemből vett elemekkel dolgozom, ezért amikor külföldön alkotok, intenzívebb az eltérő kulturális környezet, társadalom hatása az alkotásra. A különbségek kiélesedése látványosabban megjelenik, akár jobban is tematizálódik az előadásban. Általában több időm van ilyenkor, ezért pontosabban meg tudom figyelni az embereket, jobban szembetűnnek az eltérő gesztusaik, szokásaik. Ezek a formák, mozdulatok hatással vannak a próbafolyamatra. Praktikus szempont még, hogy a külföldi munka több egyeztetést és távmunkát igényelhet, mert nem mindig  tudnak az alkotótársak egy helyszínen részt venni a folyamatban. Nemcsak az On the Silver Planet, hanem a következő bemutatóm, A kredenc a pincében maradtcímű előadás is ilyen struktúrában indult, több városban készül a produkció, sokféle hatás van jelen. 

PRAE.HU: Tehát befolyásolja a munkát, hogy hol dolgozol, milyen a környezet. 

Abszolút. Lenyűgöznek a részletek, a mindennapi folyamatok, különbözőségek, amelyeket már eleve sokszor performanszként élek meg. Ezeknek a környezeti hatásoknak az újragondolása visszaszivárog a munkába.

PRAE.HU:A munkáidban gyakran felfedezhetők művészeti ágakat át- és összeszövő, intermediális elemek. Szempont a hatásmechanizmus munka közben?

Ez eléggé ösztönös nálam. Inkább úgy közelítenék a hatástémához, hogy egy gondolat kifejezése nem biztos, hogy az adott médiumon keresztül működik a legjobban. Vagy éppen ki szeretném egészíteni, mert úgy érzem, hogy valamilyen szerteágazóbb eszközhasználattal érné el a hatását. Tehát a létrehozás folyamatában megjelenik ez a tudatosság, de azt nem feltétlenül gondolom ki előre, hogy az adott hatást mivel szeretném kiváltani. Egy táncelőadás próbaidőszakában nagyon sok minden a folyamat közben dől el, számomra ideális, ha van idő kísérletezni és több szakaszban próbálni, így van idő a folyamat közben távolabb, majd ismét közelebb kerülni az anyaghoz. 

Minden alkotás más, eddig szinte minden munkámnál teljesen mások voltak a környezeti tényezők, a feltételek, a körülmények, hogy milyen városban és milyen koprodukciós keretek között dolgozom, és az is, hogy milyen pozícióban veszek részt abban a munkában, önállóan vagy alkotótárssal, így ezek a tényezők az adott munkamódszert is befolyásolják. 

PRAE.HU: Az, hogy milyen pozícióban veszel részt a munkafolyamatban, azért alakul az adott módon, mert azt érzed produktívnak, vagy a szakma ezt a formát teszi működőképessé? Arra is gondolok például, hogy nem alapítasz társulatot.

Nagyon nehéz társulatot alapítani, fenntartani, anyagi hátteret biztosítani hozzá, az egy rögös út. A projektalapú működés nem sajátos, Európa-szerte sokan így működnek. Ez nagy szabadságot jelent, sok mindent én választhatok és dönthetek el, a magam ura vagyok. Ami nekem ebből hiányzik, az a műhelymunka, hogy fenn lehessen tartani a folyamatosságot. Nagyon különböző emberekkel dolgozom előadásról előadásra, alkotótárs és produkciós partner tekintetében is, ami szintén megnehezíti a folyamatosságot, ehhez alkalmazkodni kell. Alkotóként fontos hosszú távon gondolkodni abban, hogy kik lehetnek nemzetközi partnerek. Partnerségeket kiépíteni hosszú idő, de így a későbbiekben talán több lehetőség lesz arra, hogy valamifajta rendszeresség meg tudjon valósulni.

PRAE.HU: Te hogyan találtad meg és alakítottad azokat az utakat, partnerségeket, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg? 

2012-ben Leonardo ösztöndíjat nyertem, ami egy európai finanszírozású ösztöndíj, és ezzel egy berlini alkotói rezidencián vehettem részt. Voltam már korábban Berlinben, beleszerettem a városba, és mindenképpen vissza akartam menni. A nagy áttörést a Theatertreffen német színházi fesztivál jelentette 2015-ben, amelynek több, fiatalokat támogató keretprogramja van, köztük több nemzetközi is. Az International Forum volt az, ahova bekerültem, és ezzel tágult a szakmai rálátásom, a kollegiális ismeretségem. Nagyon jó közösségbe kerültem, ami később is fenntartotta a kapcsolatot egymással, és ez több munkát is hozott nekem. Esetemben tehát volt egy erős német fókusz, eleve érdekelt a német kultúra, az első idegen nyelvem is ez volt, és aztán láttam, hogy ez a terület szakmailag is érdekes. Így amikor úgy döntöttem, hogy ismét továbbtanulnék, akkor is kifejezetten német területen keresgéltem, így találtam a Hamburgi Egyetemet 2017-ben. Mindeközben a Műhely Alapítvánnyal elindult egy szoros partnerség, a Life Long Burning – Creative Crossroads nemzetközi programjába kerültem két évre, ami szintén a nemzetközi jelentétet és partnerséget segíti. 

PRAE.HU: A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végeztél korábban, majd, ahogy említetted, a Hamburgi Egyetemre mentél. Vagyis nem a táncosok klasszikus intézményes útját jártad. Eszerint megkerülhető az intézményes képzés a táncban, a színházban?

A pályám alakulása alapján igen, egyéni utakat jártam, amihez minden támogatást megkaptam a szüleimtől. A gimnázium utáni időszakig semmilyen intézményes táncszakmai képzésben nem vettem részt – ami, lássuk be, már az az életszakasz, amikor a fiatal táncosok végeznek valamilyen képzésen, és próbálnak elhelyezkedni a pályán. Én különböző táncformációkban, egyesületekben tanultam, egy idő után pedig külföldi workshopokra jártam. Meg volt a lehetőség arra, hogy képezzem magam, ami nagy szabadságot adott. Fontos volt fiatalként, hogy én tudtam meghatározni az utamat, nem kényszerítettek rám semmit. Szabadon tudtam magam előre vinni, aminek a hátránya és a nehézsége, hogy így nem kerültem be automatikusan egy közegbe. De végül ez is sikerült, voltak olyan platformok, ahol megmutattam magam, és át tudtam törni a falakat.

Folytatást ITT talál.

Köszönet Németh Gábor Dávidnak és a Prae.hu szerkesztőségének!