SZFETörőcsik MariSzervét TiborMolnár FerencDuda Éva Társulat
  • facebook
  • instagram
  • 2020. november 25., szerda

    “A hely szelleme” – Interjú Simkó Katalinnal

    2020. november 9., hétfő 06:02

    Simkó Katalinnak az elmúlt nyolc évben folyamatosan ment egy vagy több előadása a Szkénében. Bár színészként járt itt először, ma már erősen kötődik a helyhez és az ott dolgozókhoz.

    – A Színművészeti Egyetemen a népes Jordán-Lukáts-osztályba jártál. Beszélgettetek olyan fogalmakról, mint kőszínház, független színház, befogadó színház?

    – Negyedikben volt szó arról, ki hova tud tovább lépni a diploma után. Szóba jött, hogy együtt maradunk társulatként, de nem jutottunk egyetértésre. Volt, aki kifejezetten ki akarta magát próbálni kőszínházi keretek között. Engem nagyon érdekelt a független szféra, lenyűgözve néztem sok előadást, és azt éreztem, hogy ott történnek olyan újító lépések, amik egy kőszínházban nem feltétlenül. Később ez a kép persze árnyalódott bennem, rájöttem, hogy nincsenek ennyire éles határvonalak, bárhol megtörténhet bármi és vannak alapvető dolgok, amiket mindig, minden közegben folyamatosan tanulni és gyakorolni kell. Az első évadomban leszerződtem egy kőszínházhoz, mert nem volt más választásom.

    Simkó Katalin / Fotó: Brozsek Niki

    – Az egyetemen mennyire láttatok túl a kőszínházi struktúrán?

    – A mi osztályunk speciális helyzetben volt, mivel történtek rendhagyó események a képzésünkben. Például amikor Lukáts Andornál teljes csendben mind a huszonketten, Andorral együtt elindultunk a Rákóczi úti tornateremben, és egy óra alatt kellett átérnünk a terem egyik végéből a másikba. Azt kérte, hogy ne álljunk meg, csak a térre és időre figyeljünk. Ez a gyakorlat megtanít arra, hogyan mélyülj el saját magadban, hogyan jöjjenek fel olyan gondolatok és érzések, amelyek csak a tieid. A fizikalitás is hangsúlyosan jelent meg a képzésünkben, mivel Ladányi Andrea akkor kezdett el ott tanítani.

    – Már egyetemistaként követted a függetleneket. A 2000-es évek elején járunk, kiket néztél?

    – A Krétakör Siráját biztosan láttam. Az is nagyon megfogott, amit Ladányi Andreától és Horváth Csabától láttam színpadon. 2006-ban az osztályunk egy része a debreceni színházhoz szerződött, itt kezdtek el Csabával dolgozni és én sokszor átjártam hozzájuk Szolnokról. A tavasz ébredése lenyűgözött, bár tudom, hogy megosztó előadás volt. Amikor lehetőség nyílt, hogy a Maladypéhez menjek, nem tétováztam: a Bárkán láttam Balázs Zolitól nagyon izgalmas előadásokat.

    – A Szkénében is jártál már akkor?

    – Nem volt része az életemnek, először munka miatt voltam ott. Király Attila rendezte a Homokpuzzle című előadást, ami sajnos nem ment sokszor. Magam sem értem, miért, de amikor először megláttam a teret, nagynak tűnt, azóta viszont komfortosan kicsinek érzem. Nem sokkal később jött A nagy füzet Horváth Csabával, onnantól kezdtem a Szkénében otthonosa létezni.

    Eleven éjszaka (fotó: Mészáros Csaba)

    – Mitől otthonos egy színház, ahol havi néhány alkalommal fellépsz?

    – Mindegyik hellyel kialakul egy kapcsolat. Attól is függ, milyen az a produkció, amit ott játszunk, hogy belül hogyan élem meg. Bennem erősen megvan minden helynek és minden előadásnak a szaga. A Szkénének is van egy jellegzetes illata, ami jó érzést kelt bennem, amikor oda belépek. Mielőtt megkérdezed, miféle illat ez: nem tudom pontosan meghatározni. A színpad, a büfé, az öltözők, a hátul tárolt régi ruhák, minden benne van. Mindenesetre, ha a Duna túloldalán is járok, felnézek a Szkénére és megdobban a szívem. Egyébként ez az a színház, ahol a háttércsapat a díszítőktől a vezetőségig egyenesen csodálatos: nagyon jó együttműködni velük, és mindig lehet abban bízni, hogy minden rendben lesz. Azt is tudom, hogy egy jóval nagyobb színpad engem egyszerűen megenne. Ezért nagy öröm, hogy nyolc éve mindig megy itt egy vagy több előadásom.

    – A 2013-as A nagy füzet túl van a századik előadáson, a bemutató óta folyamatosan megy.

    – Fordulópont a pályámon, több szempontból is. És a Forte Társulat életében is: az addigi kísérletezés után Csaba jellegzetesen új színházi nyelve kiteljesedett, komplexszé és kézzelfoghatóvá vált. Az előadás szerencsés csillagzat alatt született, amivel azóta bejártuk Európát. Hihetetlen mennyiségű emlék és fontos pillanat kötődik A nagy füzethez. Nagyon sok minden történt ennyi idő alatt az előadással: Ökrös Csabi meghalt, Blaskó Bori és Nagy Norbi az idei évadtól már nem játszik benne. Azt érzem, hogy most új fejezet kezdődik Földeáki Nóri és Fehér Laci beállásával. Kívülről talán ez nem érzékelhető, de belül megváltozik az előadás levegője.

    Emberszag (fotó: Mészáros Csaba)

    – A Szkéné két befogadott társulatánál, a Nézőművészeti Kft.-nél és a Vádlinál is több munkád volt. Ez utóbbinál a Szikszai Rémusz rendezte Emberszag fontos emlékem: se előtte, se utána nem láttalak még ilyennek.

    – Az Emberszagot nagyon szerettem, rendkívül hálás feladat jutott nekem benne. Rémusznak, a koreográfus Bodor Johannának és a színészeknek is rengeteget köszönhetek. Nagyon jól éreztem magam abban az expresszív stílusban: szövegelemzés és pszichologizálás helyett groteszk, bohócszerű, vásári alakot kellett játszanom. Ez a megközelítés nekem is merőben szokatlan volt, mint ahogy az is, hogy ezúttal nem az áldozat szerepében jelentem meg. Jól találta ki Rémusz a szerepet, és Johannával közösen remekül irányítottak, ezért is sikerülhetett olyan jól. A Vádlinál még volt egy kis szerepem a Rosencrantz és Guildenstern halottban is, amit szintén nagyon szerettem.

    – A Nézőművészetivel hogyan kerültél kapcsolatba?

    – Scherer Péter sok évvel ezelőtt látott a Katonában az Ascher Tamás rendezte A vadkacsában, és megszületett a fejében a gondolat, hogy velem szeretné megcsinálni a Soha senkinek című szöveget. Múltak az évek, és 2015 körül a terv valósággá vált, ez lett az első közös munkám a Nézőművészeti Kft.-vel. Meghatározó, fontos bemutató lett, és közben nagyon megkedveltem a csapatot. Az abúzusról beszélő Soha senkinek elsősorban iskolai előadás, de meg akartuk találni azt a színházi közeget, ahol felnőttek is láthatják. Két évadot ment a Szkénében, amiért nagyon hálás voltam: jó helye volt itt.

    Leonce és Léna (fotó: Mészáros Csaba)

    – A Leonce és Léna, majd újabban az Eleven éjszaka is ide kötődik.

    – Mindkettő másféle élmény volt. A Leonce és Lénát Rába Roli rendezte, akit nagyon megkedveltem, jó emlékeket őrzök róla és az előadásról is, bár nem ment nagyon sokat. Az Eleven éjszaka más történet. Koltai M. Gábor a darab rendezője, aki nagyon érzékeny, mélyen gondolkodó ember. Izgalmas szerepem van benne, egy titokzatos, nem könnyen megfejthető, keveset beszélő lány, aki épp attól nehéz karakter, hogy csak félmondatokat, szavakat mond, miközben belül nagyon sok minden zajlik benne. A darabnak sokszor vígjátéki a hangulata, de a drámaisága is nagyon erős. A legtöbb dolgom Mucsi Zoltánnal van benne, akivel fantasztikus volt együtt dolgozni. Mellette egy pillanatra se lehet kiengedni: azonnal észreveszem, ha nem mozgattam meg magam eléggé. Az ő színpadi létezése mellett éles fényben lát rá az ember a saját munkájára.

    – És ott volt a Császi Ádám rendezte Templom, aminek nem igazán volt jó visszhangja.

    – Nem is értem, miért kellett annyiszor leírni, milyen rossz az előadás… A folyamatra jó munkaként emlékszem. Pici dolgom volt benne, amit belülről nagynak éltem meg. Egy zárt monológ, ami első olvasásra érthetetlen zagyvaság volt, de amikor elkezdtem vele foglalkozni, rájöttem, hogy nagyon is van benne logika, és a személyesség sokat segített: minden szónál tudtam, hogy miről akarok beszélni. Szerettem, akik benne voltak az előadásban, de maga a szöveg nehéz, szokatlan matéria volt, nem tudom, lehetett-e volna belőle jobb előadás.

    Templom (fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

    – Nézőként is megfordulsz a Szkénében?

    – Igen, elsősorban a Vádli, a Nézőművészeti és a Forte előadásait nézem meg. Azokét, akikhez kötődöm.

    Szerző: JÁSZAY TAMÁS

    - Színházi pillanatok az Instagramon -